|
A kontrasztokra fókuszál
Szerző: Bus István | Feltöltve: 2007-04-02 | Megtekintve 2070 alkalommal. | Nyomtatás
 Vörös Csaba nem fotográfus. Ő javított ki, amikor gyanútlanul ezzel a hivatással illettem. Tevékenysége azonban szorosan a fotózáshoz kötődik, a KépÉsSzöveg Fotográfiai iskola és stúdió egyik oktatója, a szegedi Fotóhónap 2006 kurátora és alkalomadtán maga is publikál képeket. Megtudhatjuk tőle, milyen egy rendhagyó pályakezdés és a hazai fotográfiai palettába is betekintést nyerhetünk.
Miként került kapcsolatba a fotográfiával? Rám egyáltalán nem igazak a „Már gyerekkoromban eldőlt, mert az édesapám…” kezdetű történetek. Filozófia szakra jártam, és két év után, 1996-ban, 21 évesen jutottam oda, hogy szeretnék többet látni a világból és egy antropológus hallgató barátommal, Dósa Attilával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk csavarogni Ázsiába. Szó szerint csavargás volt, mert autóstoppal, busszal, így-úgy, de repülőgép nélkül jutottunk el Törökországon, Irakon, Iránon és az észak indiai Ladak tartományon át Nepálba, majd vissza. Ez majdnem félévig tartott. Magyarország nekem egyszerűen kevés volt, Nyugat-Európát is bebarangoltuk már, így jutott eszünkbe Ázsia. Néhány barátom már megelőzött bennünket, de minket a kultúra mozgatott, nem az érdekelt, hol lehet a legolcsóbban a legjobb hasishoz jutni Indiában vagy Nepálban. Pontosan ezért, a közvetlenség és utazás élménye miatt mellőztük a repülőt. Attila nagyszerűen leszervezte az utat. Sok mindent láttunk és tapasztaltunk, tartalmasabb volt ez így, mintha csak ténfergünk a nagyvilágban. Mire hazaértünk, a barátom összes képe megsemmisült, míg nekem mind megmaradt. Kölcsönkérte őket diavetítésekre és kiderült, egészen használható felvételeket sikerült készíteni. Ma már azonban nem szívesen mutogatom őket. Mennyiben változtatta meg az ázsiai út? Azóta hihetetlen nyitott vagyok, főleg a külföldiek felé. Ha látom, hogy valaki bajlódik a térképpel, vagy nyilvánvalóan eltévedt, szívesen segítek neki. Többször előfordult már, hogy elszállásoltam valakit, mert láthatóan rendes ember volt, csak nem talált szobát. Én is rengeteg segítséget kaptam külföldön. Egy török sráccal még Nepálban ismerkedtem meg és Iránban a Teherán-Isztambul autóbuszjáraton találkoztunk ismét, teljesen véletlenül. Mivel az út negyvennyolc óra, volt időnk beszélgetni. Ekkor meséltem el, hogy Isztambulig még minden rendben, de elfogyott a pénzem és fogalmam sincs hogyan jutok haza. Mikor megérkeztünk, két napig náluk laktam, a harmad ik napon pedig felültetett egy buszra, ami hazahozott. Ma már nem utazok, egy pár éve voltam Egyiptomban és addig nem is megyek külföldre, amíg nincs koncepcióm. Ez lehet akár felkérés is, de csak úgy, költekezni, dicsekedni, hogy milyen tájakra jutottam el és milyen szép képeket készítettem, nem indulok útra. Az egyetemet ezek szerint abbahagyta… Nem, amikor hazajöttem, befejeztem, de a fotográfiát is elkezdtem tanulni Pesten. Szerencsére a család is bátorított. A filozófia hatása benne van a fotóban, a tér és az idő határait feszegetem. Tervként él a fejemben a halál problematikájának feltárása is, de ezt még zárolom. Egyrészt túl extrém a téma, másrészt van más ötletem is, ami előnyt élvez. A fotózásban alapvető, hogy egy tudatos koncepció mentén haladjunk, valamint az alapos háttértudás is elengedhetetlen. Igazából nem merültem bele a témáimba, inkább beleestem a szituációkba, a helyzet adta magát. Milyen témákat fotózott? „A folyó, ami összeköt” címmel egy sorozatot készítettem a Maros mentén, Magyarországról és Romániáról, a folyó mentén. Keleti szomszédunk Európai Uniós csatlakozása adta az ötletet és felkérést. A konkrét apropó egy evezős túra volt, a projekt a folyó mentén élők életét ábrázolja, de jártunk Újvidéken is. A „Fotókontraszt” pályázat keretében, amint az elnevezésből is kitűnhet, képek révén igyekeztünk feltárni a Szerbia és Magyarország közötti különbségeket. Közülünk, pályázók közül valaki cigányokat fényképezett Újvidéken és Magyarországon, így rámutatva a különbözőségre, míg más – nem túl eredeti módon – a két ország épületeit állította a középpontba. Én egy ufó figurát helyeztem az utcára, a járókelők mellé, a buszok üléseire, a fekete-fehér képen csak ez az egy dolog színes. A legnagyobb gondot a rendelkezésre álló idő jelentette – mindössze két-két hétvégét kaptunk a fotók elkészítésére Szerbiában és Magyarországon. Sok szociofotót készített. Ez egy érzékeny területe a fotográfiának, mert hétköznapi embereket a saját környezetükben mutat be. Hogyan lehet megnyerni az embereket? Ez kizárólag empátia kérdése. Nincs taktikám, nem is lehet, itt kizárólag az számít, el tudom-e magyarázni, mit akarok és miért. Nem füllentek, nem vezetem félre őket. Akiket én fotózok, mind egyszerű, természetes emberek. Rousseau-tól ered a gondolat, hogy az urbanizáció nagy hatással van a személyre, a magánember mellett megjelenik a közösségi viselkedési forma. Ezekben a közösségekben még nem vagy alig jelentkezett a városiasodás, ezért nem alakult ki a protokoll és megmaradtak magánembernek. Viszek nekik képeket és nagyon örülnek nekik, szívesen veszik át ezeket az ajándékokat. Jártam elszigetelt községekben, ahol négyen aludtunk egy ágyon, ezért összességében bátran elmondhatom, hogy könnyen áthidalhatóak a társadalmi és kulturális különbségek, mindez hozzáállás kérdése. Szinte kizárólag fekete-fehér, analóg képeket készít. Miért? Ezzel a technikával tanultam meg fotózni. Ezen túl a témáimhoz is jobban illik, a fekete-fehérnek sokkal nagyobb a kifejezőereje, hiszen kiválóan alkalmas a kontrasztok kiemelésére. Igyekszem a lényegre koncentrálni és leminimalizálni a képeimet: a szemlélő is pontosan azt lássa, amit én, meg akarom fosztani a képet az összes mellékinformációtól. A színek elterelhetik a figyelmet, ezért a „képeslap fotók” gyönyörködtetni akarnak. Semmi bajom a szépen kivitelezett színes képpel, csak nem lehet komoly tartalommal megtölteni őket. Analóg technikát használni elhivatottság kérdése is, szívügyemmé vált. Közkeletű, de téves gondolat, hogy a digitális technika többet nyújt, mint az analóg. A szabadság nagyobb annyiban, hogy nincs szükség laborra, elegendő egy számítógép és a megfelelő szoftver, több képet és gyorsabban lehet készíteni, mint a korábbi eljárással, de a minőség tekintetében nincs változás. Az ember kétszer is meggondolja analóg géppel a kezében, hogy mikor nyomja meg a gombot, de a sok digitális kép közül kiszűrni a jót ugyanannyi idő. Könnyebb az archiválás is az analóggal szemben, kiírhatjuk CD-re vagy bármi másra, de csak töredékükre térünk vissza később. Így ma már nagyon egyszerű fényképezni, még sincs több jó kép, csak a vizuális szemét gyűlik. Vizuális szemét alatt mit ért? Fotózni bárki tud, így rengeteg digitális adat keletkezett, amivel nem tudunk mit kezdeni, hanem folyamatosan kidobjuk őket, mert nincs rájuk szükség. A tanítással az is a célom, hogy a vizuális kultúra oktatásával az emberek tudatosabbá, érzékenyebbekké és igényesebbekké váljanak a látvánnyal szemben. Elmegyünk mellettük, nem figyelünk a minket körülvevő képekre. Néha olyan fotók is megjelennek, amelyeknek nem is lenne létjogosultságuk erre. Legutóbb abból lett botrány, hogy egy libanoni bombázás képét manipulálta a Reuters fotóriportere, „felszaporította” a füstoszlopok számát, ráadásul mindezt ügyetlenül tette, így rögtön kiderült a turpisság. Az igazsághoz hozzátartozik még, hogy a szemtanúk és a szakértők is három találatról számoltak be, míg a képen tizenkét helyről gomolygott a füst. Ezeket a trükköket persze nem lehet egyből megállapítani, de el kell gondolkodni egy-egy képről – az lenne a vizuális kultúra lényege, hogy a minket körülvevő vizuális ingerekre reagálunk, legyünk kritikusabbak mindazzal szemben, amit nap, mint nap a szemünk elé tesznek. És ha úgy alakul kössünk bele, kritizáljuk fórumokon, barátok között vagy éppen ajánljuk, ha jónak találtuk. Sajnos ma Magyarországon viszonylag könnyű eladni a kevésbé jól sikerült képeket is. A KépÉsSzöveg fotóiskola, ahol tanítok, a fővárosi Fotográfus.hu Alapítvánnyal együttműködve egy kicsit úttörő szerepet is vállal, mert legfőbb célunk létrehozni Szegeden egy fotográfia iránt elhivatott közösséget és egy kicsit fáj is, hogy a jelentkezőknek mindössze egy-két százaléka marad ezen az úton az iskola elvégzése után. Ennek persze több oka van. Mivel a fő korosztály a 16 és 30 év közötti, nagyon sok belső változáson mennek keresztül, ami elviheti őket más irányba. Ezen kívül a fotózáshoz szükséges szorgalom, inspiráció, komoly anyagi követelmények és háttértudás megszerzése is sokakat eltántorít. Ezeken sajnos nem tudunk változtatni, de a tehetséges és ambiciózus kevesek számára a megfelelő fórum kialakítása már reális célunk. A fotográfia hogyan hatott az életére? Megváltoztatta a szemléletemet, egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni tőle, mindent fotósszemmel látok. Mindenre kíváncsi vagyok: a filmekben hol vannak csalások, apró trükkök, hogyan vágták és világították meg – az egész nagyon izgalmas. Amikor a gyermekeimmel játszok, akkor is megállok egy pillanatra: na most ezt kellene megörökítenem. Az embereket az utcán is így nézem. Egyre több embert látok, aki extrém módon öltözködik, de mindez a különcség belülről fakad. Ilyenkor jut eszembe, minek is nekem modell, ezzel a lánnyal kellene címlapfotót készíteni. Számomra ők az érdekes emberek. Most, novemberben a Fotóhónap kapcsán a Magyar Fotóművészek Szövetségének ötven évvel ezelőtti megalakulását ünnepeljük. Hogyan jellemezhető ez az eltelt fél évszázad? Nem szabad a magyar fotográfiát 1956-tól eredeztetni, mert bűn az, ami az elmúlt ötven évben történt a fotográfiai területén. A fotográfiai a propaganda eszköze volt. Tehetséges fotográfusoknak kellett a párt érdekeit kiszolgálni a megélhetésük érdekében. A legjobbaknak már az első világháború után el kellett hagyniuk az országot, hogy továbbra is szabadon szárnyaljanak. Ilyen alkotók voltak André Kertész (Kertész Andor), a Brassai néven publikáló Halász Gyula, Robert Capa (Friedmann Endre), Martin Munkácsi (Munkácsy Márton) és még sokan mások. Ami igazán jelentős kép született magyar fotográfustól, az vagy nem az elmúlt ötven évben vagy nem Magyarországon készült. A rendszerváltás azért itt is hozott kedvező eredményeket. A kortárs magyar fotográfia tevékenysége kezd szélesebb körben ismerté és elismerté válni Kerekes Gáborra, Gyenis Tiborra gondolok itt első sorban, de nemzetközi szinten alulmaradnak a régióhoz tartozó csehekkel szemben, mint például Josef Sudek, Jan Saudek, Josef Koudelka, akik komoly nemzetközi hírnévnek örvendenek. Talán most kezd kialakulni valami, de ehhez elengedhetetlen a kapcsolatok kiterjesztése. A lehetőségek adottak, tehetségben és ötletben sincs hiány, csak a verseny itt is nagyon nagy és ezért az érvényesülés is nehéz. |
Portré rovat
