NYITÓLAP

Archívum

VENDÉGKÖNYV

Impresszum

Keresés:

Másodkézből rovat

Sic transit gloria mundi

Szerző: Somogyi Gábor | Feltöltve: 2005-10-20 | Megtekintve 24470 alkalommal. | Nyomtatás

 

(Így múlik el a világ dicsősége)

 

Amikor a szocializációról beszélünk, valójában a világ megtapasztalásának kísérleteire gondolunk. A minket körülvevő közeg dinamizmusa, összetettsége és végtelenül nagy ám mégis véges kiterjedése miatt a valóság, vagyis az a valami, amit realitásnak nevezünk, megérthetetlen. A gyerekek szocializációjuk során rengeteg információt kapnak és szűrnek le önállóan is az őket körülvevő miliőről. Szabályokat sajátítanak el, az egyes tárgyakhoz megtanulják hozzárendelni azok jelentéseit, vagyis összegezve ők az utódok, akik az ősöktől kulcsot kapnak a világban való eligazodáshoz és a túléléshez. Ez az adattömeg tartalmaz egyrészt használati utasításokat, például hogyan kell felöltözni, hogyan kell a kanalat használni stb., másrészt pedig utasításokat, amelyek lehetnek tiltások – ne állj szóba idegenekkel –, és kötelező érvényű előírások – evés előtt moss kezet.

Az, hogy milyen információt kap az adott egyén, döntően befolyásolja, vagyis alapjában határozza meg a gyerek későbbi orientáltságát – kihat a kialakulófélben lévő személyiségére és a tetteire is. Ezért aztán nem mindegy, hogy mit lát, mit hall, mit olvas, tehát mit tapasztal.

Az elsődleges és legfontosabb szocializáló közeg a család; utána következik az iskola. És korunk harmadik legfontosabb ilyen tényezője a média lett – a tévé, az újságok, a rádió, az Internet. Ez a cikk abból a célból íródott, hogy feltárja, milyen veszélyei vannak a modern kor túlzott szabadelvűségének, hogy bemutassa, milyen negatív hatások érik a média közegén keresztül a fiatalokat, és hogy felvázolja, milyen jövő felé mutatnak az egyes nyugtalanító tendenciák vezérvonalai. Az egyes fontosabb és hangsúlyosabb problémaként megjelenő jelenségeket, tendenciákat ábrázoló példákat és idézeteket nem csak a pszichológia vagy a médiatudomány, hanem a szépirodalom berkeiből is merítem.

 

A „család” felbomlása

 

Az alkalmi partnerek és az üresen kongó lakások világa. Az oroszlánszagú legénylakások, a sör és a tévés meccsek kombinációjának álma. Az emberek életét gúzsba kötő, évszázados, elavult tradíciók felrúgása. Irtózás attól a külső, társadalmi és szülői elvárástól, amely azt parancsolja az egyéneknek, hogy házasodjanak és sokasodjanak. A túlzott szabadságvágy az oka mindennek, vagy – tekintve az elvált szülők növekvő görbéjének statisztikáit – egyszerűen az, hogy nem tudunk egymással élni? Ez a néhány címszónak is beillő mondat arról árulkodik, hogy az emberek nagy része nem kíván olyan életet folytatni, mint azt elődeik az évszázadok folyamán tették – vagyis kényszerültek tenni.

Nem beszélhetünk olyan esetekben még családról, amikor férj és feleség, valamint egy, kettő, netán több gyerek együtt él – egy háztartásban –, csak akkor, ha megvan az a kapocs, a családi kötelék, amely egybeforrasztja a háztartás tagjait. A fiatalkorú bűnözők esetében beszélhetünk-e egy ilyen kapocsról? Azok mögött a tizenévesek mögött ténylegesen áll-e vigyázó szülő, akiknek – mivel kimaradoznak az iskolából, és nem tanulnak –, rengeteg sok szabadidejük keletkezik, amelyet a semmittevéssel, kóborlással, bandákba verődéssel és kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetésével töltenek ki? Mi állhat a látszólag ok nélkül, csupán szórakozásból és unaloműzés gyanánt elkövetett lopások, fosztogatások és a nagyfokú vandalizmus tette mögött? Sajnálatosan azt tapasztalhatjuk, hogy minél tovább folytat egy tizenéves ilyen vad és céltalan életet, annál jobban elszigeteli önmagát a szeretteitől, családjától; beszűkül, redukálódik a kommunikáció a hozzátartozói és őközte, és sok esetben ez a minimalizált párbeszéd durva magatartással párosul (és végződik).

Mindig ugyanaz az ismerős kép fogad bennünket, amikor egy ilyen bandával találkozunk, mindezzel teret engedve előítéleteink és sztereotípiáink kialakulásának: általában késő estig, olykor hajnalig a padokon ücsörgő, hangoskodó, kiabáló tinédzserek bandatagjaik (vagyis egymás!) számára vagány öltözetben, kezükben cigarettával (mert menő); általában gyenge tanulók, nem ritkák az osztályismétlők sem (mert menő dolog bunkónak és műveletlennek maradni); nem az iskolában, a tanároktól, a nevelőktől, netán a szülőktől, hanem az általuk hallgatott rap, hip-hop és egyéb „tüc-tüc” típusú, zeneinek alig mondható műfajok ízléstelen, gusztustalan, szabad szájú és alpári szövegein nőnek fel – mindezek csak arra ösztönzik a fiatalokat (ha beleolvasnak egy-két dal szövegébe, akkor ezt könnyen beláthatják), hogy a gátlások nélküli, felelőtlen élet a nyerő.

Anthony Burgess Gépnarancs (A Clockwork Orange, Európa, 1990) című regényének narrátora, Alex, egy tizenéves bandavezér. Társaival együtt védtelen, tőlük általában sokkal gyengébb és tehetetlenebb embereket rabolnak ki és vernek meg brutális kegyetlenséggel. Ami a legriasztóbb a regényben, hogy még Alex sem magyarázza meg, miért teszik mindezt. A történet végén, amikor a narrátor betölti a 18. életévét, úgymond „felnő”, feleséget és gyermekeket – vagyis jövőt – tervez magának. Ám ekkor kétségei támadnak: arra rájön, hogy fiatalnak lenni, amely abban a világban egyet jelent a bűnöző, nihilista életmóddal olyan, mintha az ember csak egy gép volna, ám ezt hiába magyarázná el jövendő gyermekeinek, azok nem fogják mindezt megérteni. „Na, mi legyen?” – teszi fel oly sokszor önmagának a kérdést; és teszik fel a lekapcsolt fiataloknak ugyanezt a kérdést a bűnüldöző szervek is: megjavulsz, vagy jöhet a nevelőintézet?

Burgess utópista víziója a regény megírásakor, a ’60-as években és úgy látszik, ezután mindig hordoz egyfajta kiábrándító és egyúttal nyugtalanító aktualitást.

 

A NeoTévé

 

Természetesen tisztességtelen dolog lenne azt állítani, hogy a kialakult helyzetért csakis a kriminalizálódott fiatalok a felelősek. Minden olyan dolog szerepet játszik ebben, amellyel az adott személy mindennapi élete során találkozik. Ahogy azt a cikk bevezetőjében is említettem, a család és az iskola mellett a média az, amely a legnagyobb befolyást gyakorolja az emberekre. Jelen esetben média alatt minden olyan eszközt és szervezetet értünk, amely egy-, vagy kétoldalú információáramlást tesz lehetővé. Ilyen a nyomtatott sajtó, az elektronikus média (Internet, televízió, rádió), valamint a telefon, sőt még az SMS is. Mindezek közül most csak egy médiumnak, a televíziónak a részletesebb vizsgálatára van mód. A többi alapos bemutatásával – összetettségük és sokrétűségük miatt – túlságosan távoli vizekre sodródnánk, ezért most csak az alcímben szereplő jelenség, a NeoTévé egyes árnyoldalait vesszük szemügyre.

A szocializmusban ott volt a „királyi” tévé, amely az állam fennhatósága alatt, az állam szócsöveként működött. Mind a televízió, mind a rádió, mind pedig az újságok az újraelosztás elve alapján kapták meg a híreket és az információkat (vagyis központilag az állami szerv begyűjtötte, és a nyilvánosságra hozhatókat kiosztotta). Egyes eseményeket vagy elhallgattak (például a csernobili atomkatasztrófát), vagy pedig hamis színben tüntették fel. Mára a média már rég átesett a liberalizáción: új tévék, új rádiók, új lapok jelentek meg, az alkotmány garantálja a média- és a szólásszabadságot, a híreket pedig hírügynökségektől veszik. Ennek ellenére két dolog még mindig változatlan: egyes hírek elhallgatása, valamint más események hamis színben való feltüntetése. A mai, modern tévé, a NeoTévé egyre kevesebbet beszél a külvilágról – Umberto Eco szerint az önmaga és a nézők közti kapcsolatról beszél (lásd: Már nem átlátszó a képernyő, In: Az új középkor, Európa, 2002). Akik már a tévés korszakban születtek, és a tévén nőnek fel, alapvetőleg másképpen érzékelik a világot; megváltoztak az érzékszervi prioritások (a látás a legfontosabb), „a kisgyerekekbe beleivódik a tévé mozaikszerű képe (…), megszokták, hogy mélységükben akarják átélni a dolgokat… (…) Kiterjesztődik a megismerés pillanatnyi folyamata, (…) és ez a gyorsaság (…) véget vet a mechanikus korszaknak, amely határozottan Gutenberggel vett lendületet”. [McLuhan: A Gutenberg-galaxis (The Gutenberg Galaxy)].

A közfelfogás szerint a tévés műsorok alapvetően két nagy csoportba oszthatók: a nem-fikciós műsorok (hírek), és a fikciós műsorok. Az egyes hírműsorok elé a nézők három alapvető követelményt támasztanak: igazat mondjanak benne, az elhangzottakat támasszák bizonyítékokkal alá, valamint különítsék el a hírt (mint objektív műfajt) a kommentártól (ami szubjektív műfaj, mert hordozza az adott újságíró vagy médium véleményét is). A baj az, hogy a hír és a fikció összemosódik. Egyik oka az, hogy a stúdiók és a közvetítések túlságosan színpadiasak, vagyis túlságosan megrendezettek, mint például egy színházi előadás. A másik ok az, hogy manapság túlságosan sok esemény a média jelenlétének hatására következik be. Az emberek máshogyan viselkednek, ha tudatában vannak annak, hogy őket közvetítik a képernyőn keresztül (a valóságshow-k már csak ezért is hiteltelenek). Volt már rá példa, hogy egyes események csak azért maradtak el, mert tudni lehetett, hogy a média nem tudósít majd róla. Emellett vannak ún. „pszeudo-események” is, amelyek megrendezettek, előre beállítottak, mégpedig abból a célból, hogy a közönség számára fennmaradjon a spontaneitás látszata. (Amikor egyszer egy londoni ünnepségről tudósítottak, a szervezők még a lovakra is gondoltak: egy héten át speciális tablettákat etettek meg velük, hogy ürülékük barnás-pasztell színű legyen, amely harmonizál a királynő ruhájának színével.)

Apropó, valóságshow-k. Annak ellenére, hogy mennyire prűd a magyar, már több éve valóságos valóság-lázban ég. A legtöbben vagy a pénzért mennek bele a dologba, vagy pedig csak úgy, exhibicionista hajlamaik kiéléséért. Az elsővel az a gond, hogy valaki képes anyagi javak megszerzéséért kivetkőzni (akár szó szerint) önmagából, úgymond „nyomulni”, hogy ő legyen a nézők kis kedvence; az utóbbival pedig az, hogy intim szféráját, bensőséges énjét és privát szexualitását is az egész ország orrára köti. A nézők pedig leshetik őket a rácson keresztül. És aztán őbelőlük faragnak sztárt, ők lesznek azok, akikért a fiatal generáció rajongani fog, akikre felnéznek. Aztán eltelik egy-két hónap, és a nagy példaképről maximum a beceneve jut az eszünkbe.

Stanislaw Lem a valóságshow-król írott rövid esszéjében („Valóságos” elmélkedés, In: Új Ember, 2004. július 4.) egy lengyel levélíró egyik válaszleveléből idéz, amelyben honfitársa a valóságshow-k minden egyes résztvevőjét „delíriumban tántorgó madárijesztőnek” látja.

A lengyel íróval együtt sokan gondolkodhatunk el az élet minden területére kiható elbutuláson és az elbutításon, amely a médiumok különböző, szórakoztatónak beállított műsoraiból ered. Vannak itthon is, és nem csak a világban botrányok, közülük nagy százalékban politikaiak, különböző imázsnövelő propagandafilmek, nagy sértődések, ha valaki végre a skizofrén Magyarország igazi személyiségét mutatja be a világnak, nívós és gazdag kultúrák, mellettük szegény, peremvidéken tengődő szubkultúrák. És az újságok mindezekből hatalmas sztorikat gyártanak, pletykalapokba teszik bele őket, mert tudják, Magyarország nagy része ezeken rágódik naphosszat. Ez az a közeg, ahol öles hír az, ha egy szinte-sztár majdnem leejti a földre a mobiltelefonját, vagy – uborkaszezon idején – az, hogy valaki tigrist lát a távolban. A rendőrség a szerencsétlen tigrist üldözi, és örülhetünk, ha nem egy állatorvost terít le (ahogy az Lengyelországban néhány éve megtörtént).

Persze, ha valami igazán vérbő izgalomra vágyunk, akkor ott van az emberiség legnagyobb filmgyára, az USÁ-ban található Hollywood, amely szinte naponta erőlteti ránk legújabb, futószalagon kigördülő szuperprodukcióját. Hol van már a laterna magica kora, hol vannak már azok, akikből a Lumiére-fivérek első, egyperces filmje akkora csodálatot kiváltott!… Míg Európában művészközpontú, kísérletező jellegű filmgyártás vette kezdetét, addig az Egyesült Államokban a kereskedelmi alapú modellt vezették be. A digitális technikák, a minél hatásosabb, minél látványosabb, és így minél lenyűgözőbb tucatfilmek készítése persze, hogy ott tudott fellendülni, ahol csak az számít jónak, ha annak valóságábrázolása teljesen ikonikus, vagyis a megtévesztésig élethű (lásd: Umberto Eco: Utazás a hipervalóságban, In: Az új középkor, Európa, 2002). Semmi átvitt értelem, semmi metafora, semmi költői kép, mert a mozizó úgysem fogná fel. (A művelt(ebb) európai ezek után mire asszociáljon, ha az amerikai kultúrára gondol?) Egy alapkoncepcióhoz fordul az összes filmgyártó: az utolsó atomig lemásolni az eredetit, majd bevágni egy nem valós környezetbe, az ún. kibertérbe. Csak hát a kibertér realitása átcsúszik a valódi világéba, összekeveredik vele, és ettől a ponttól kezdve ki az, aki bármiről is meg tudja majd állapítani, hogy valódi, vagy sem? A nagy állatkert egybeolvad: nincsenek, akik figyelnek, és nincsenek, akiket figyelnek: mindenki egy és ugyanaz, az emberből állat lesz.

A filmipar területén is, mint a szórakoztatóiparban általában, egy fontos szempont érvényesül: a „még több”. Még több effekt, még több izgalom (és persze még több energia, még több étel, még több ital stb.) Olyan nincs, hogy kifogytunk. Vagy ha mégis, akkor újrakezdjük az egészet. Régi filmeket újítunk fel, és tesszük tönkre a sok vizuális elemmel, az extra erőszakkal és a filmekre kényszerített szexualitással. A képmutató cenzúra pedig egyes témákat a tabuk szintjére döngöl le, míg az öncélú erőszakot az R (az USA-ban R-rel jelölik a csak felnőtteknek ajánlott filmeket), vagy éppen a kis sárga körök mögé bújva engedik nyomatni – orrba-szájba, ahogyan azt illik.

Ha nincs sztori, akkor lopnak az élettől: jönnek a történelmi kalandfilmek, vagyis az európai kultúra hajnala amerikai ízlésvilággal: ógörög és római hősök, akik természetesen mindig kiköpött amerikai WASP-ok (vagyis fehér, angolszász jóképű férfiak). A történelmi hitelesség pedig az utolsó szempont, amelyet a film készítése során figyelembe vesznek.

A mozgókép, legyen tévé, komputerjáték, vagy mozi, kiterjeszti látásunkat. Már nincs szükség testünkre, hogy bárhová eljuthassunk. És nem csak a Föld másik oldalára, hanem képzeletbeli tájakra is utazhatunk, sőt, a játékoknak köszönhetően részt is vehetünk bennük. A gyerek annyi űrhajót és élőlényt lőhet le, amennyit akar. Kifejlődnek a gyerek reflexei, hogy minél könnyebben tudja majd a szuperszonikus repülőgépeket vezetni, valamint a harcászati eszközöket kezelni. Egy embert lelőni – nem nagy ügy. S miután egész álló nap a gép előtt ült és irtott, mehet aludni – pontosabban fel-felvillanó fényeket és aláhulló lövedékek égő görbéjét látni, amelyek a recehártyára égették fel magukat. „Mint amikor vakuval világítanak a szemünkbe. Egy ideig csak sötét foltot látunk. Így kezdődik a vég.” (Eco: Már nem átlátszó a képernyő). Egyik kedvenc regényemben, Orson Scott Card Végjátékában (Ender’s Game; Móra, 1991) egy titkos űrbázison fiatalokat képeznek ki az idegenekkel folytatott háborúra. A felkészítés egyik eleme egy komputerjáték, amelyben egy űrhajó-naszáddal idegen flottákat kell megsemmisíteni. Amikor a tehetséges Ender megnyeri a játék legfelső szintű csatáját is, döbbenten ébred rá, hogy valójában nem komputerjátékot irányított, hanem az emberi űrflotta hajóit – kiirtva egy idegen fajt.

Lemet idézve: „A nemrégiben letűnt korszak számtalan viszontagsága után úgymond visszanyertük a szabadságunkat, ám teljesen elveszítettük az ártatlanságunkat. Így múlik el a világ dicsősége – sic transit gloria mundi.”


Hozzászólások

Neved:  E-mail: 

. hozzászólása (kelte: )

 

Még nem érkezett ehhez a cikkhez hozzászólás.

» Nyitólap   » Archívum   » Másodkézből rovat

 

Cikkek a rovatból

„A fogorvosi szak nem piskóta”


Megint Blues


Kezdek besokallni


A mobiltelefon


Sic transit gloria mundi


 

Szegedi Tudományegyetem
http://www.u-szeged.hu

Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék
http://www.media.u-szeged.hu

Felelős szerkesztő: Hollósi Zsolt

Impresszum

Design © 2005-2006 by Somogyi Gábor.