|
A vászon derűs oldala
Szerző: Bus István | Feltöltve: 2008-12-20 | Megtekintve 2184 alkalommal. | Nyomtatás
„Jól érzem magam ebben a világban. El tudnék képzelni, persze, sokkal vidámabb, igazságosabb világot is, de amióta Káin odacsapott Ábelnak, tudomásul kell vennünk, hogy vannak akik a békét, szeretetet és szépséget vallják, s vannak, akik mindenáron meg akarják mutatni másoknak az üdvösséghez vezető utat, még ha a jámborok belegebednek is. Vannak aztán, akik a nagy tarkaságból csak a sötét tónusokat képesek észrevenni, míg mások meglátják a reménytelibb árnyalatokat is.” (Szűcs Árpád) Bár ön festőművész, képei mégsem ecsettel készültek. Milyen eljárással dolgozik? A 19. század képelemzéseire támaszkodva fedezték fel a kor művészei, hogy a kívánt hatást az egymás mellé festett kis színfoltokkal is elérhetik. Ha sok kék pötty mellé sok sárgát teszünk, akkor a kombinációt zöldnek látjuk. Én is ezt, a pointillista módszert használom. Festőkéssel és közönséges spaklival viszem fel a vászonra illetve a lemezre az anyagot. Sokkal jobban is el lehetne simítani a foltokat és egymásba olvasztani őket, viszont így nagyon kellemes, levegős hatást keltenek. Idővel teljesen a kezemhez idomult a spakli, jól érzem magam ezzel a kifejezésmóddal. Igyekszem érzékeltetni a mozgást, az élet lüktetésének folyamatát, ugyanakkor a világ állandóságát is szeretném megmutatni. Az egyiptomi ábrázolásmódot nagyon mélyen a szívembe zártam, mert azok a figurák minden esetlegességtől mentesek. A képeken süthet a nap, fújhat a szél, a mozdulataikból mégis a változatlanság tükröződik. Tehát ezer esztendőkkel ezelőtt egy örökérvényű kifejezésmódra törekedtek a kor alkotói. Ez a szándék kísért engem is a festés során. A Város című képén hullámok módjára csapnak össze az épületek a magányos szereplő feje felett. Mi inspirálta ezt a művet? Az olyan metropoliszok, mint New York vagy Washington. A felhőkarcolók tövében állva fölnéztem, és egy furcsa érzés kerített hatalmába. Ez nem volt más, mint a felismerés, hogy ez az irgalmatlan magasság is az ember műve. Az építészet azon tevékenységek közé tartozik, amihez fantázia kell. Rá tudok csodálkozni egy-egy szép várra vagy katedrálisra, akárcsak egy egyszerű falusi templomra. Más esetben a tenger nyűgözött le. Mindenhol magával ragadta valami a képzeletem, érzéseim – ezek persze különböző hatással voltak rám, így az ihletre nincs általános recept. Hogyan jutott el külföldre? Az öcsém él az Egyesült Államokban, hozzá 1969-ben látogattunk ki először. Nem tagadom, katartikus élmény volt, amikor a magyar környezetből a nyugatiba csöppentem. Akkoriban a mi macskaköves útjaink legelegánsabb autóinak a Volga meg a Pobjeda számított. Így félelmetes kontrasztként éltem meg az országúti cirkálók és végtelen sztrádák világát. New York, Philadelphia, Washington – addig ezeket elképzelni sem tudtam. De nem csak Amerikát! Szerencsére elég sokat utaztunk a feleségemmel, minden lehető pénzünket erre költöttük, sőt, azt is, amit nem lehetett volna. Vettünk föl személyi kölcsönt, aztán majd törleszti az ember… A sarkkörön túli Észak-fok a maga zordságával is izgalmas látvány. Néha el is csodálkozom, mennyire bátrak voltunk! Autóval vágtunk neki az útnak, a cél előtt azonban közel négyszáz kilométeren keresztül egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Akkor ugye mobiltelefon még nem volt, így el sem merem képzelni, mi történt volna, ha lerobban az autó… Kissé talán meggondolatlanok voltunk, bár az sem a világvége. Indulás előtt a Ladánkat egy barátom töviről hegyire átvizsgálta, és ellátott egy-két jó tanáccsal meg alkatrésszel. Egy kis odafigyeléssel valószínűleg bárki elkerülheti a bajokat. Hacsak tehettük, gépkocsival mentünk, de sok országba társas utazás keretén belül jutottunk el. Egy időben a magyar polgár azért ment Bécsbe meg Isztambulba, hogy onnan műszaki cikket, illetve bőrárut hozzon. Mi is befizettünk ilyen utakra, de nem a vásárlás céljából. Sokan csodálkoztak is rajtunk, amiért nem az üzleteket, hanem a múzeumokat, mecseteket és galériákat kerestük. Néha össze is súgtak a hátunk mögött: „nekik a bőrük alatt is pénz van, mert a legdrágább kávéházba is beülnek”. Nem a festéshez kapcsolódóan mentünk, hatástalanok persze nem maradtunk. Meg akartuk ismerni a nagyvilág egy másik szeletét, hátha gazdagabbak leszünk tőle. Ehhez azonban nem kell nagy távolságokat megtenni, elég kimenni a Tisza- vagy a Kurca-partra, vagy egy erdőt, rétet bejárni. Így eszembe sem jutott, hogy elhagyjam Magyarországot. Mennyire volt nehéz szót érteni a külföldiekkel? Szerencsére mindenütt megtaláltuk a megfelelő hangot, ezért külföldön sem zárkóztak be előttünk. Észak-Koreában ugyan nagyon diktatórikus a rendszer, de a töméntelen sok látnivaló bőségesen kárpótolt bennünket. Hegyi túrára is vitték a turistacsoportot, ahol gyönyörű panoráma, csipkés szirtek vártak minket. A tengerszemek türkiz fénnyel csillogtak alattunk. Csodálatos volt! Visszafelé egy kicsit sietnünk kellett. Amikor mindenki a buszhoz ért, az idegenvezető széthajtott egy bokrot: a sima sziklaplatón fehérabrosszal terített asztal fogadott bennünket, rajta mindenféle tengeri herkentyűvel. Sokról azt sem tudtuk micsoda, de mind nagyon finom volt. Szerettük a helyi fürdőket is, amelyek a szaunára emlékeztettek. A felforrósított kövekre locsolgatták a vizet, és annak gőzében élveztük az életet. Sok izgalmas helyre jutott el, életének egyik legfontosabb állomása mégis Sztálinváros volt. Hogyan vezette ide a sors? Mivel nem vettek fel egyetlen felsőoktatási intézménybe sem apám foglalkozása miatt (református lelkész – a szerző), műszaki rajzot tanultam. Először Budapesten a Mávagnál, majd Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) kaptam állást. Olyan sokat kerestünk, hogy leginkább az aranyásó életmódhoz hasonlítanám. Mindenért fizettek. Ingyen kaptuk a szállást, de fizették a szálláspótlékot; ők cserélték hetente az ágyneműt, mégis járt a mosatási pótlék. Prémiumot, célprémiumot, ki tudja mi mindent nem írtak jóvá. Cél viszont nem nagyon lebegett a dolgozó szeme előtt – többnyire csak a kocsma. A kocsma után a kocsma, majd megint a kocsma. Csodálkozom is magamon, hogy ép bőrrel megúsztam ezt a néhány esztendőt. Talán egy belső indíttatás tartott vissza attól, nehogy elsüllyedjek ebben a posványban. A magam tizenkilenc-húsz évével szerveztem ott énekkart, színjátszó csoportot, és tagja voltam egy népi táncegyüttesnek. Mindezt anyagilag is értékelték. Ettől függetlenül hálás lehetek a sorsnak, amiért eljöhettem Sztálinvárosból. A baráti társaság unszolása ellenére is sikerült megállni a talpamon. Persze nem mindig józanul, mert akkora ivászatok voltak, hogy nem is értem hogyan bírtuk. Ezután vettek fel a Szegedi Pedagógiai Főiskolára. Itt a tanulmányi osztályon megkérdezték, milyen szakra jelentkezem. Mivel ezt még nem döntöttem el, elsősorban természettudományi szakokat ajánlottak. Ám engem a zene jobban foglalkoztatott, mert szerettem hegedülni. A tanulmányi osztály vezetőjével battyogtunk a zene tanszék felé, amikor a folyosón „gellert” kapott az életem. Egy ifjú hölgy megállított bennünket, és mikor megtudta, hogy még nincs szakom, megkérdezte, nem akarok-e inkább rajzot tanulni. Ő ezen a tanszéken volt tanársegéd, én viszont hallgatónak hittem, ezért szorgalmasan tegeztem, míg ő magázott. Végül ennek a tegező-magázó viszonynak egy házasság lett az eredménye. A főiskolán először a bizalmába, majd a barátságába fogadott egy olyan tanár, akinek nagyon sokat köszönhetek. Vinkler László valóban európai műveltségű, kivételes tehetségű ember volt, aki gondolkodásában, művészetében mindig nagyon magas szintet képviselt. Természetesen technikailag is segített, mégis inkább azért a szemléletért vagyok neki hálás, amit tőle tanultam. A szocialista realizmustól világszerte azt várták, hogy a társadalmat a maga valóságában tudja ábrázolni. Magyarországon ez hogyan valósult meg? Akkor ez az irányzat volt az elvárás. A munkás és paraszti életvitelt igyekezték a mesterek a hagyományos realista eszközökkel ábrázolni. Akkor is születtek értékes művek, egy jó művész abban a műfajban is tudott maradandót alkotni. Nem magának a stílusnak a jelenléte okozta a gondot, hanem az a szájbarágós módszer, amivel a korszellem a festőket erre rábírta. A rendszer bagatell együgyűséggel próbálta megcsócsálni, leegyszerűsíteni és dogmatikusan belevésni az ideológiát a műkedvelők agyába. Egy tárlatot próbáltunk tető alá hozni 1973-ban, melyre Vinkler László, Lehel István, Veres Mihály, feleségem, Kováts Margit és jómagam vállalkoztunk. Ennek a tervezetnek része volt a már említett Város című kép is. Egyáltalán nem szántuk demonstrációnak, csak a saját látásmódunkat kívántuk megmutatni. A múzeumtól a plakáton át a meghívókig mindent elterveztünk, amikor az utolsó pillanatban letiltották a kiállítást. Ráadásul akik ebben a „szervezkedésben” részt vettek, azokat egy darabig nem nézték jó szemmel. Tehát még a hetvenes években is szigorú volt a rendszer? Nagyon felemás világot éltünk akkor. Ma hajlamosak vagyunk summázva azt mondani, hogy azt a diktatúrát alig lehetett kibírni. Sokszor vádolják azokat, akik tényszerűen beszélnek a szocializmusról, hogy védik a rendszert. Eszem ágában sincs! Minden okom meg van arra, hogy ne mondjak róla jót, de azt is látni kell, hogy még ebben a diktatórikus világban is kaptam útlevelet Amerikába. Egy-egy képemet bevették országos tárlatokra, sőt, önálló kiállítást is rendezhettem. Az emberi tényező sokat számított. Egy fafejű, vaskalapos, ortodox kommunista vezető a szintjének megfelelő döntést hozott. Igazából ők voltak kisebbségben, viszont a hatalmuk ennél lényegesen nagyobb és látványosabb volt. A mindennapokban nem érződött az a „rettenetes” diktatúra. Az élet nem fekete vagy fehér. Ma sem az, ahogyan akkor is sokszínű volt a világ. Az ókorban nagyon helyesen viszonyultak az istenekhez. Lehetett cikizni, kifigurázni, gúnyt űzni belőlük, csak egyet tiltottak: tagadni a létezésüket. A diktatúrával is lehetett játszani, de tudomásul kellett venni, hogy van. Észak-koreai utunkon néhányan elképedve panaszolták egymásnak, hogy csak öt percre mentek ki a szobából és máris kicserélték a törülközőt, pusmogták: „biztosan mindent lehallgatnak, átvizsgálnak”. Erre megkérdeztem tőlük, vajon tudják-e melyik országban vannak? Talán úgy utazták át a fél világot, hogy azt sem tudják, itt egy valódi totalitárius rezsim uralkodik a maga módszereivel?! Igen, mondtam, bármelyik ágy mögött ott lapulhat a poloska, ezért inkább ne mondj olyat, amiért eldádálnak. Az igazságtalanságot mégis hogyan lehet feldolgozni? Nem tapsikolt a lelkem, amikor az egyetemről megkaptam a visszautasító leveleket. Mindben az állt, hogy „felvételi vizsgája remekül sikerült, de férőhely hiányában sajnos nem tudjuk elfogadni”. Mit lehet ilyenkor csinálni? Műszaki rajzot tanultam, munkába álltam, és dolgoztam. Ha nehéz körülmények között is megőrzi az ember a lelki épségét, akkor olyan nagy baj talán nem éri. Közben, ha időnk engedi, még hegedülni is lehet. Bus István Dániel |
Portré rovat
