|
„Úgy érzem magam, mint az utolsó dinoszaurusz”
Szerző: Vida-Szűcs Imre | Feltöltve: 2010-03-29 | Megtekintve 1997 alkalommal. | Nyomtatás
 Orosházán, szülővárosában beszélgettem Lénárt Ferenccel, közismertebb nevén Lénával. A média által csaknem húsz éve felfedezett biciklis utazó óriási szabadságvágyának köszönhetően bejárta már majdnem az egész világot, ezért – humorosan - így fogalmaz: „Túl sok helyen jártam ahhoz, hogy világ körüli utat tervezzek.” Legutóbb, 2008-ban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy barátjával elbiciklizett Pekingbe. Útjukról könyvet írt, filmet készített. Írását elolvasva tátva maradt a szám, úgy gondoltam, meg kell ismernem őt, mert Léna egészen különleges karakter.
Hogyan jellemeznéd gyerekkori éveidet, milyen hatások értek fiatalkorodban, amelyek eredményeképpen ezt a nem mindennapi életformát választottad? Kardoskúton születtem, amely egy kis falu Orosházától hat kilométerre. Ott töltöttem a kisgyerekkoromat. Már óvodában eleven gyerek voltam, négyévesen elszöktem a háromkerekű kerékpárommal. Nem is tudom, kitől örököltem a hatalmas nagy szabadságvágyamat. Ezt jelzi az is, hogy négy év alatt négy középiskolába jártam. Mindenhonnan kirúgtak, de nem a tanulmányi átlagom miatt, hanem azért, mert nem tudtam magamat kordában tartani – és most sem tudom. Nekem az iskola rémálom volt. Teljesen autodidakta módon képeztem magam, érdekelt mindenféle dolog: az irodalom, a festészet, a művészet. Nálam idősebb, 20 év körüli fiúk hallgatták a szomszédomban a Pink Floyd-ot, a Jethro Tull-t és a Yes-t, amikor én olyan 9-10 éves lehettem. Akkor még nem tudtam, hogy mit hallok, de éreztem, hogy ez döbbenetes hatást gyakorol rám. Érdekelt, hogy honnan szivárgott be ez a zene és nálunk miért nincs. Nyolcadikos koromban pedig nem Arany Jánost és Petőfit olvastam, hanem Ginsberg-et, Corso-t. A szabadságvágyam azt hozta magával, hogy bejártam Jugoszláviát. Akkor még nem lehetett ilyen szabadon külföldre utazni, mint most, mindenhová útlevél kellett, a nyugati országokba pedig vízum. Hollandiában is jártam, ami szerintem a mai napig a világ egyik legdemokratikusabb országa. Mondhatni, hogy én ott csodákat láttam már a '80-as években. Elcsíptem a hippigenerációnak az utolsó kis szeletét. Annyira belemerültem, hogy ez automatikusan hozta magával a mindent elsöprő szabadságérzésemet. 1983-ban például be volt ragasztva a személyi igazolványomba Jimi Hendrix fotója. Nem is tudom, mi lett volna, hogyha lebukok vele. Akkor ezzel nem tréfáltak. A mi országunkban meg volt kötve a kezünk, és kezdtem érezni, hogy ez nem jó nekem. A katonaság egy börtönnel ért fel, elvettek egy csomó időt az életemből. Később a nagy szabadságérzésemre, a stoppolásaimra, útjaimra felfigyelt a média is. Én pedig elkezdtem írogatni, hogy hol jártam, mit láttam. Egy idő után úgy voltam vele, hogy a történetekből, az utazásokból egy kis tőkét kellene kovácsolni. Az első ismert kerékpáros utam, amiről a média is több helyen beszámolt, a Csángóföld volt. Határozott célként tűztem ki magam elé annak felderítését, hogy hogyan élnek a csángók. Kamerával, magnóval felszerelkezve indultam el. Olyan riportokat készítettem, amikre azt mondta egy Duna tévés dolgozó, hogy őrült nagy kincs van a kezemben. Jártam Albániában is, aztán körbeutaztam egész Európát stoppal, biciklivel. A lényeg az, hogy nem veszek részt ebben a mai őrült mókuskerékben.  Úgy tudom, annak ellenére, hogy az iskolát enyhén szólva nem szeretted, szakmát is sikerült szerezned, igaz? Persze, hivatalosan olajbányász vagyok, le is dolgoztam a kőolajnál 22 évet, de így utólag nem tudom, hogy bírtam ki. Előfordult, hogy nem értem be időben a munkahelyre, amikor elutaztam, de nem rúgtak ki, mert valahogy mindig eltussoltam a dolgot. A tanulmányaid befejezése után mindjárt az olajbányászkodás következett? Nem. Nagyon jól fociztam, elkerültem az akkori csabai Előre Spartacushoz. Annyira tehetséges voltam, hogy talán meg tudtam volna élni ebből is, de győzött a szabadságvágy. A pingpongozás is jól ment, mindenféle labdajátékban sikerrel vettem részt, mert jó a gömbérzékem. A mai napig focizok, pingpongozok, biliárdozok, viszont nem élem azt a klasszikus értelemben vett sportéletet, mert szeretem a sört, a pálinkát, a pacalt, a szalonnát, de mindig tudom, hol a határ. Nem vagyok egy Schobert Norbi, és ezért nem is nagyon értek vele egyet. De azért Kínába elbringázni nem piskóta dolog, ezt csak úgy lehet teljesíteni, ha ép testtel és lélekkel indulsz el. Számomra a mozgás nem csak a sportot jelenti, hanem azt is, hogy utazok. Talán éppen azért nem maradtál a focinál, mert az mégiscsak egy kötöttséget jelent, csapatban kell dolgozni. A biciklizés mikor kezdte meghatározni az életedet? A '90-es évek elején még stoppolgattam, aztán be kellett látnom, hogy ennek az ideje lejárt, megváltozott a világ. Korábban is biciklizgettem, például elkerekeztem egyszer Brnóba fogadásból. Ez úgy történt, hogy üldögéltünk a sakkparkban, az Autó Motor sportot olvasgattuk és láttuk benne, hogy gyorsasági motorverseny lesz Brnóban. Pillanatok alatt eldöntöttem, hogy ott a helyem. Mondtam a többieknek, hogy kimegyek, de persze nem hitték el. Hazamentem útlevélért, a bringáért meg egy kis pénzért, és mire kiértem, pechemre vége lett a motorversenynek. Megettem egy fagyit a főtéren, aztán hazabicikliztem. Voltak ilyen hülye dolgaim, de akkor szinte senkit nem érdekelt, hogy mit csinálok. Később nem csak fogadásból indultam útnak, kezdtem az egészet komolyan venni. Szívtam magamba a sok ország által ért impulzusokat, az idegen kultúrákat, és külön hab a tortán, hogy rengeteg érdekes emberrel hozott össze a sors.  A szüleid hogyan tolerálták, hogy állandóan elvágyódsz és utazgatsz? Ők nem fogták fel annyira tragikusan. Persze előfordult néhány kisebb összetűzés, de elfogadták, hogy nekem a szabadság mindennél többet jelent. A sajtó mióta kíséri figyelemmel a pályafutásodat? 1993-ban körbestoppoltam egész Európát az akkori párommal. Abban az időben még inkább csak helyi szinten foglalkoztak velem az újságok, rádiók. Utána, amikor kimentem a csángókhoz kerékpárral, a felvételeimet beadtam a Duna tévéhez, és leadták az Equator Klub című műsorban. Egy másik nagy utamon 2006-ban, mikor megkerültem Európát, Litvániában kiraboltak, ami majdnem az életembe került. Még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem. Persze a negatív hírekre mindjárt ráugrott a sajtó, nagyon sok helyen megjelentették a médiában. Pár perc alatt odalett minden felszerelésem, amire egy évig gyűjtögettem – körülbelül másfél millió forintnyi érték. Egy ideig búslakodtam, amikor teljesen kifosztva hazaértem. Ez az incidens nem vett vissza a kedvedből, hogy további utakra indulj? Nem tagadom, a megérkezésem után két napig eléggé le voltam törve. Viszont minden rosszban van valami jó: a negatív hírek hatására rengetegen segítettek. Akkor lett új biciklim, és egy kerékpáros felvonuláson megismertem a barátomat, Pistát, akivel rögtön egy hullámhosszon voltunk. Ő lett az útitársam, vele kerekeztem el Kínába. A barátodról mit érdemes tudni? Berta Istvánnak hívják, olyan idős, mint én. Egy üzletember, akinek biciklis boltjai vannak szerte az országban. Nagyon intelligens, nyugodt, jó humorú. Ha mindenkinek ilyen embert adna a sors társként, akkor jól járnának. Szerencsésnek tartom magam, hogy megismerhettem Pistát. Melyikőtök találta ki, hogy kibiciklizzetek Pekingbe? Pistának és nekem is eredetileg Mongólia járt az eszünkben. Azt még tudni kell Pistáról, hogy ő három évig Kazahsztánban dolgozott, azért is érintette meg annyira Ázsia. Egy beszélgetés alkalmával mondta, hogy Kína már közel van Mongóliához, szóval akkor bringázzunk oda. A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) megneszelte, hogy útnak indulunk kerékpárral Pekingbe és felkértek bennünket, hogy vigyük ki a magyar zászlót. Tehát a fő célunk az olimpiai zászló Kínába juttatása volt. Milyen felszerelés szükséges egy ilyen nagy úthoz? Mi az, ami elengedhetetlen és amit egyáltalán magatokkal tudtatok vinni a kerékpáron? Először is maga a bicikli. Ázsia nem Európa, ezt tudomásul kell venni, ehhez speciális bringára van szükség. A soproni Yasec mester készítette kézzel az acél-vas biciklivázat, ami azért jó, mert törés esetén bárhol, bármikor meg lehet hegeszteni. A többi kiegészítőt Pista barátom szerezte be. A kerékpár úgy lett összerakva, hogy ne legyen rajta olyan, ami tönkremegy, a sivatagban is boldoguljunk vele. Akkori értéke nagyjából 350 ezer forint lehetett. A ruházatunkat a Lafuma nevű cég adta: nadrágot, bakancsot, egyebeket. Nagyon profi cuccokat kaptunk a támogatóinktól. Vittünk még többek között 300 tasak levest, gázfőzőt, hálózsákot, derékaljat, amik -20 fokig szigeteltek. És olyan táskákat kaptunk, amelyek évekig bírják a gyűrődést.  Nem okozott gondot számodra, hogy ilyen nagy felelősség hárult rátok az olimpiai zászló miatt? Nem, mert ez a feladat óriási megtiszteltetésként ért. Nagyon büszke voltam arra, hogy kettőnket választottak a zászló kivitelére. Mikor és hogyan indultatok Magyarországról? Budapestről, a Campona elől indultunk 2008. március 8-án, ahol a MOB jogásza adta át nekünk a zászlót. Több országos tévécsatorna is hírül adta az indulás pillanatait. Kaptunk kínai és orosz nyelvű hivatalos papírt, amit Schmitt Pál írt alá. Ezen az állt, hogy kik vagyunk, mi a célunk és hogy segítsenek az utunkon bennünket. Amint a videóban és a könyvedben is beszámolsz róla, szinte mindig sikerült jó szállást találnotok. Úgy érzem, ebben igazán szerencsések voltatok, mintha valami isteni gondoskodás övezett volna titeket. Nem tudom, kinek a számlájára írjuk, de szerintem aki ilyenre adja a fejét, az mindig megérdemli a segítséget. Majdnem négy hónapos tekerés és sok-sok bürokráciai buktató után végül is kijutottunk. Tényleg mindig kaptunk szállást, mindenki segített. Mit éreztetek, amikor az oroszoktól nem kaptátok meg az ígért vízumot? Kilenc napig vártunk a vízumra Ukrajnában, mentálisan nagyon megterhelt minket ez a huzavona. A végén kategorikusan elutasítottak bennünket az oroszok. Kiterveltük, hogy felmegyünk Odesszából Kijevbe. Szenzációs élmény volt, amikor átmentünk Ukrajnán. Arrafelé még mindig állnak Lenin szobrok, sarló, kalapács, nem változott szinte semmi. Kijevből repülővel tettük meg azt a 800 kilométert Oroszország felett, amit eredetileg biciklivel szerettünk volna a szárazföldön. Biztosan előfordult az utatok során, hogy kezdett esteledni és még nem tudtátok, hogy hol fogtok aludni. Az ilyen helyzeteket hogy oldottátok meg? Igen, többször előfordult. Vittünk magunkkal GPS-t, de nem mindig működött. Csak az égtájakat mutatta, sokszor nekünk kellett improvizálni. Nagy előnyt jelentett a helyiekkel való kommunikációban, hogy Pista barátom jól beszélt oroszul. Egyszer-kétszer sátoroztunk is, de a legtöbb esetben befogadtak bennünket. Azokon a területeken a turista kuriózumnak számított, illetve számít ma is, nagyon furcsán festhettünk a lakosoknak például egy kazah vagy egy mongol településen. Az út folyamán esetleg adódott olyan helyzet,- kimerültség vagy betegség miatt – amikor úgy gondoltad, hogy nem bírod tovább folytatni? Az én szótáramban nincs olyan, hogy feladni. Ukrajnában epegörcsöt kaptam a fekete retektől, amiről kevesen tudják, hogy ha nem sózzák meg, akkor ilyen betegséget okoz. Annyira szenvedtem, hogy Pista mellettem ült és csak reménykedett, hogy megmaradok reggelre, hogy folytathassuk az utat. Azt hittem, meghalok, annyira rosszul voltam. Olyan helyen tartózkodtunk, ahol mentőt se lehetett volna hívni. Nem kívánom ezt a legrosszabb ellenségemnek sem. A lényeg az, hogy reggelre helyrejöttem, mert bevettem egy marék gyógyszert. Amikor a 47 fokban bicikliztünk, a társam lába nagyon megégett, rosszul lett, besárgult a feje. Ezt is kirúgta, tehát nem nyavalygott, nem aggódott, túltette magát rajta. A Góbi-sivatagban fordult elő egyszer, hogy elfogyott az ennivalónk, ekkor a penészes kenyérnek levágtuk a külsejét, a többi részét pedig elfogyasztottuk. Muszáj volt valamit enni, hogy életben maradjunk. Nagyon szegény vidékeken mentetek keresztül. Nem próbáltak lopni tőletek valamikor? A helyi nomádoknak abszolút nincsenek ilyen hátsó szándékaik, ők teljesen másképp gondolkodnak, mint az európaiak. Csak azt látták, hogy ezeknek az embereknek segítségre van szükségük. Mostanában mivel töltöd az idődet, illetve mikor akarsz legközelebb útra kelni? Az orosházi múzeumban dolgozom és már szervezem a következő expedíciót az indiai Darjeelingbe. Nem akarok már egyedül belevágni, de nagyon nehéz jó társat találni, mivel Pista barátom tudomásom szerint elköltözött Magyarországról. Sokat változott a világ, körülbelül úgy érzem magam, mint az utolsó dinoszaurusz. A másik az, hogy hét-nyolc hónap az út, kinek van manapság ebben a pörgős világban ennyi ideje? Az úticélra visszatérve: Darjeeling arról híres, hogy ott dolgozott Kőrösi Csoma Sándor, aki az egyik példaképem. Talán a kínai útnál ez még durvább lenne. Pakisztánon, Tadzsikisztánon, Üzbegisztánon és a Himaláján mennék keresztül, tehát érdekes helyeken bicikliznék mintegy 14 ezer kilométert. Lassan haladok, de folyamatosan szervezgetem a darjeeling-i utat, és közben Az úttörőtábortól a pekingi kacsáig című könyvemet árulom. Nem nagyképűségből mondom, de aki ezt elolvasta, mindenki csak csettint egyet. Nagyon elismerő visszajelzéseket kapok mindenféle emberektől. Csak az a baj, hogy nincs pénzem reklámra. A könyv bevételéből szeretném az útnak legalább a hetven százalékát finanszírozni. Mindig utazni fogsz, amíg csak az egészséged engedi? Így igaz, én „függő” vagyok. Világ körüli utat pedig azért nem tervezek, mert túl sok helyen jártam már ahhoz. Minek ismételjem meg? Névjegy: Lénárt Ferenc 1964-ben született Orosházán. Kardoskúton járt általános iskolába, majd négy év alatt négy középiskolában fordult meg. 1984-ben szerzett olajbányász, olajkutató végzettséget Algyőn. 22 évig a Mol Rt.-nél dolgozott, jelenleg az orosházi Szántó Kovács János Múzeum munkatársa. Vida-Szűcs Imre |
Portré rovat
