NYITÓLAP

Archívum

VENDÉGKÖNYV

Impresszum

Keresés:

Kultúra rovat

Vérében van a rock and roll

Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2006-02-27 | Megtekintve 35666 alkalommal. | Nyomtatás

 

Szakállba hajló borostával fogadott december elején Czutor Zoltán – mint mondta, addig nem borotválkozik, amíg új formációjának, a Belmondónak meg nem jelenik a nagylemeze. A tavaly januárban feloszlott szegedi Nyers együttes énekese egyebek között mesélt zenei vérvonaláról, az újrakezdésről, a készülő Mechanikus narancsról.

Mi terelgetett a zene irányába?

A vérem – és ez szó szerint is igaz. Nyilván nem gondol bele egy gyerek, hogy miért szereti a zenét, miért kezd el rá dobolni kezével-lábával, és miért nem a refrént énekli a többiekkel, hanem a basszusgitárt dünnyögi. Számomra kicsit később vált világossá, hogy ez feltehetően azért van, mert apai nagyapám cigányzenész volt, és még egészen tizenkét generációig visszamenőleg mindenki az volt a családból. Egyik dédnagyapám testvére, Czutor Béla a 20. század legelején nagyon népszerű művész volt, ő tanította Dankó Pistát hegedülni, Hódmezővásárhelyen utcát és teret is neveztek el róla. És a másik ágról is van ilyen jellegű kötődésem, az anyai nagyapám például vadászkürtös volt. Ezért úgy néz ki, nagyjából nem is volt más választásom. Azért szoktam ezt mondani, mert kell a megerősítés, hiszen a civil végzettségem szerint nem zenész vagyok. Kiskoromban jártam hat évet zongorázni, de csak azért, mert a szüleim azt mondták, csak akkor lehet gitározni, ha előtte az ember valahány évig hegedül. Én a hegedűt a világ legnagyobb cikijének tartottam, nem is értem, miért, hiszen azóta imádom ezt a hangszert, és szeretnék tudni játszani rajta. Akkor viszont azt gondoltam, nem is tanulok tovább zenét, de szóltak, hogy lehet zongorázni is. Mondtam, hát jól van, akkor legyen. Mindig nagyon rossz jegyeket kaptam belőle, soha nem gyakoroltam, a zongoratanárom sem tartott tehetségesnek, miközben az énektanárom meg nagyon, és én magam is éreztem folyamatosan hajlandóságot a zenével kapcsolatosan. Az, hogy könnyűzenével foglalkozom, egy gyerekkori élménynek köszönhető, amikor is a televízióban először megnéztem a Beatles Egy nehéz nap éjszakája című filmjét. Akkor láttam, hogy ez egy nagyon jó foglalkozás, és mint sok tízmillió embert a világon, engem is megfertőzött.

A Beatlesen kívül még kik inspiráltak?

Kezdetben volt egy rockos-metálos korszakom, ami az AC/DC-n indult el, annak nyomán visszament a régiekbe, egy Led Zeppelin-es, Deep Purple-ös, Black Sabbath-os időszakba, majd eljutottam egy egészen szélsőséges speed metal – death metal dologhoz, mint amilyen a Slayer. Később ért egy nagyon erős funky-hatás, például hatott rám a Red Hot Chili Peppers – de érdekes, hogy akkor, amikor még nem is ismertük ezt az együttest, magunktól is hasonló zenét játszottunk: Prince funkos érzései keveredtek nálunk valami súlyos rockkal, és ennek tényleg olyasmi lett a vége, ami kicsit emlékeztetett a Red Hot Chilire. Nagyon szerettem a Queent is, és – bár nem biztos, hogy ez kiderül – meglepően sok rapet hallgatok, mert alapvetően ritmus- és melódiamániás vagyok.

Mikor határoztad el, hogy zenekart alapítasz?

Akkor, amikor negyedikes-ötödikes koromban megnéztem ezt a Beatles-filmet. Tizenegy évesen egy szolfézsórára jártunk Volent Zsolttal, aki az osztályban az egyetlen dobos volt, így kézenfekvőnek tűnt, hogy ő lesz a zenekarom dobosa. Elkezdtünk összejárogatni, őt is megfertőztem a mániával, hogy mi is akkora sztárok leszünk, mint a televízióban látott nagyok. Szintén ötödikesként voltam egy úttörőtáborban, és az ott szerzett barátaimon keresztül általános iskolai házibulikon ismerkedtem meg Miklós Tibivel, aki később a basszusgitárosunk lett, és majdani gitárosunkkal, Metál Sándorral, aki a kilencvenes évek elejére kopott ki a Nyersből.

Milyenek voltak az első koncertek?

A Tarjánvárosi III. számú Általános Iskola előszilveszteri buliján léptünk fel először, 1982. december 30-án. Előtte zongorázni már zongoráztam színpadon, de akkor álltam először úgy fent, hogy minden tekintet rám szegeződik, és énekelnem kell. Emlékszem, úgy izgultam, hogy rosszul lettem. Azt mondják, nem látszott rajtam, de tudom, elszürkült előttem minden, nem mertem semmire sem gondolni, senkire sem nézni, és azon csodálkozom, hogy lement a koncert. Ahogy befejeztük az általános iskolát, egy erős metálirányt vettünk. Akkor nem nagyon örültek ennek, a Pokolgép számított a lázadónak, amit azok, akik ismerték a metálzenét, már akkor is megmosolyogtak. Amit mi játszottunk, az meg aztán tényleg nem fért be sehova: elkezdtünk néha akár ötven zenei témára is épülő félórás opuszokat írni. Kiskamaszként tömegsírokat ástunk ki, ahonnan koponyákat loptunk, majd kifestettük őket metálkék festékkel. Ha ma a fiam ilyet tenne, valószínűleg a földbe döngölném – még jó, hogy nem tudott róla senki. Hihetetlen, de nem gondolkodtunk, hogy ez most jó vagy sem. Nem foglalkoztunk senkivel meg semmivel, mint ahogy egyetlen tizenöt-tizenhat éves gyerek sem. Úgy voltunk vele, ezek kellékek, itt lehet őket szerezni, ezt csináljuk és kész.

Mikor arattátok az első sikereket?

Azt nem tudom, mi számít sikernek, de biztos, hogy még gimnazistaként előfordult, hogy az Alsóvárosi Művelődési Házban, a Kapcában egy idényben két teltházunk volt. De az még ugye az az idő, amikor ha megpengettek valahol egy elektromos gitárt, az nagy dolognak számított, hogy „hú, ez rock and roll, meg Amerika”. Aztán a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek elején a Rock Klubba jártunk le koncertezni, és hosszú ideig ott is próbáltunk. Az első masszív és tartósabb sikereinket szerintem ott arattuk, ott készítettünk olyan demókat, amikre felfigyelt a szakma is. 1992-ben felköltöztünk a zenekarral Pestre, ahol néhány hónapig maradtunk. Az összes kapcsolatunkat, amiből ma élünk, akkor alapoztuk meg. Tényleg Budapest-központúság van, amiért sokan sírnak, de szerintem nem sírni kell, hanem meg kell csinálni például Szegedet, Debrecent vagy Pécset is centrumnak. Nem azért van ez, mert a főváros kisajátított magának valamit, hanem azért, mert ha eszedbe jut egy zenekritika, egy moralizáló írás, egy filmötlet vagy egy színházi előadás, akkor itt megvan a reális esélye, hogy tudj vele valamit kezdeni.

Miért költöztetek mégis vissza Szegedre?

Nagyon prózai oka van: a feleségem terhes lett, és Szegeden voltak orvos ismerősök, a család, ott tudtak az anyósomék lakást biztosítani, mert nem akartuk, hogy albérletbe szülessen az első gyerek. Annak, hogy akkor, vagy hogy most elköltöztünk Szegedről, semmi köze ahhoz, szeretjük a várost vagy sem. Persze, hogy úgy gondolunk rá, mint a szülővárosunkra, és valószínűleg időskorunkban is ugyanúgy fogunk kötődni hozzá. Ez inkább egy intés, figyelmeztetés, hogy ha eljönnek onnan az alkotóemberek – és most elsősorban nem magamra gondolok –, azért nem Budapest meg a „vízfejű Magyarország” a hibás, hanem lehetséges, hogy merészebbnek, jószívűbbnek, odaadóbbnak kellene lenni egymás iránt, főleg a vezetőknek, a kulturális felelősöknek.

Amerikában is szerencsét próbáltál.

Utólag visszanézve, illetve a mai viszonyokat tekintve, 1995–96-ban jól ment a Nyersnek, mi akkor mégis úgy éreztük, hogy nagyon rossz. Azt gondoltam, a továbblépés csak az lehet, ha az ember elmegy külföldre – ha pedig a világ zeneiparának résztvevői akarunk lenni, akkor London, New York vagy Los Angeles jöhet számításba. Londonban és New Yorkban nem volt olyan jó idő, ezért Los Angelest választottam. Igaz, ez volt a legmesszebb, de nem bántam meg. Annyira nem bántam meg, hogy évekig, sőt bizonyos tekintetben a mai napig azokból a hatásokból és benyomásokból élek, amik ott értek. Sok élményt és tapasztalatot szereztem, meglepő dolgokban is: például annak ellenére, hogy nagyon szerettem kint lenni, ott értettem meg annak a fontosságát, hogy milyen egy nemzethez tartozni, hogy én magyar vagyok. Nyilvánvalóvá vált, mennyire magyarok a szövegeim, a zenéim, az ötleteim, pedig a kint töltött tíz hónap alatt indokolatlanul sikeresebb voltam zenésztársaimnál. Los Angelesben kétszázezer zenész él, és van, aki évekig küszködik, mire megszerzi az első olyan munkáját, amiért fizetnek. Én három-négy hónap múlva kaptam ilyet. Tizennégy vagy tizenöt válogatóra mentem el, és egy munka kivételével mindet nekem adták, akár mint énekesnek, akár mint gitárosnak vagy hangszerelőnek. Ez nagy önigazolás volt, ugyanakkor konkrétan bebizonyosodott az a korábbi megérzésem is, hogy engem abszolút nem érdekel a session-, vagy az úgymond profi zenélés. Rájöttem, nem is zenésznek, hanem sokkal inkább alkotónak érzem magam, vagy az szeretnék lenni. Sokkal inkább ez vagyok, mint egy olyan ember, aki eljárogat, és pénzért jól gitározik és jól énekel.

A sikeres évektől milyen út vezetett a Nyers feloszlásáig?

Két sikeres időszak volt a Nyers életében, az egyik az 1995–96-os évek. Miután visszajöttem Amerikából, 1998 elején kezdtünk el újra dolgozni, addigra összeraktunk gyakorlatilag egy egész lemezanyagot, amit el is kezdtünk felvenni. A következő évben jelent meg a Mi, rendes emberek, 2000-ben pedig a Szeretet, béke van című album, és egészen idáig – de ez kötődik még az Est FM rádió beindulásához is – ez az időszak is hullámhegy volt az együttes életében.

Nagyjából az történt, hogy túl korán találkoztam a Nyers tagjaival, és emiatt azokat az elképzeléseimet, amiket kivetítettem rájuk, nem tudtam átlépni. Nem sikerült felismernem, hogy ők nem azok, akiknek tíz-tizenegy éves koromban látni akartam őket. Ha húszévesen találkozunk, valószínűleg sokkal rövidebb ideig tart az egész zenekar, talán nincs is Nyers. Nehéz volt kiszállni, és kívülről ránézni, hogy beleképzelek dolgokat egyébként nagyon jó barátaimba és nagyon kedves emberekbe. Ez állandó feszültséget és bajt okozott nekünk – mint egy szerelmi kapcsolatban, ha az ember társa nem felel meg annak, amit ő beleképzel. Nem volt semmi összeveszés, szerintem a többieknek egyfajta fellélegzés is volt, hogy végre békén hagyom őket a hóbortjaimmal.

Mi volt ez a dolog az Est FM-mel?

Az Est FM szerintem minden idők legfontosabb magyar rádiója volt, bár nem lehetett fogni csak Budapesten és környékén – viszont marketingben nem volt ügyes, így aztán nem tudta magát fenntartani. Zseniális emberek kerültek oda, ami szerintem példaértékű lett a későbbiekben is. Nagyon bátran belevágtak dolgokba, például elkezdték nyomni a Nyers Méreg nélkül című számát, és dalokat a Szeretet, béke van című albumunkról. Mi soha nem voltunk egy rádió- meg tévébarát zenekar, és az Est FM fényes bizonyítéka volt egyrészt annak, hogy kurvára működik az, hogy bármilyen dalokat nyomnak, azt szerethetik az emberek; másrészt annak, hogy milyen hatással tud lenni a koncert-látogatottságra, ugyanis a rádió vonzáskörzetében megnégyszereződött, meghatszorozódott a közönség létszáma, amikor pedig nem nyomtak komolyabb rotációban Nyerset, egy-két hónapos lekövetéssel csökkent az érdeklődők száma is. Egyébként többek között Hajós András vagy a Bëlga is az Est FM-nek köszönheti, hogy ma ismerik őket.

Szegeden játszottak Nyers-számokat a rádióban?

Nem, Szegeden kifejezett ellenérzés volt a zenekarral szemben. Valahogy át kellene lépni azon az itthoni mentalitáson, hogy ha meglátod az osztálytársadat a tévében, akkor ne azt mondd, hogy „Ez? Hát együtt fikáztunk a WC-ben”, meg „Ez tök hülye volt történelemből”. Hanem az jusson eszedbe: „Hú, ez az én osztálytársam, én vele nőttem ám föl!” Mert szerintem ez az egészséges. De én azt látom, nem örülnek, nem büszkék arra, ha valaki közülük lesz valaki – nem mintha például én bármi komoly dolgot letettem volna az asztalra; de aki véleményezi, annak is sokkal jobban esik, ha pozitívan nyilatkozik, mint ha sírdogál, hogy miért nem ő?

Mennyire érzed újrakezdésnek, hogy új együttest alapítottál?

Teljesen. Eleve nagyon friss társaság jött össze, és kivétel nélkül mindannyian foglalkozásszerűen zenélnek, nem hobbiból. Nyilván teljesen újak a dalok, új a hangszerelés. Ezúttal akartam egy zenei rendezőt is magam mellé, mert a Nyers lemezein főleg az én elképzeléseim vetítődtek le. Most megbíztunk egy embert, aki hangszerel, és nyilván a felügyeletem és ötleteim mellett, de voltak dalok, amelyeknek teljesen megváltozott a hangulata. A Belmondo nem egy underground-, hanem egy popzenekar akar lenni. A Nyers sem akart underground lenni, de ott nem figyeltünk eléggé, mindenhez kaptunk ösztönösen. A mi életkorunkban és a pályánk ezen szakaszán azonban már mindent tudatosan kell tenni. Persze nem arról van szó, hogy a számok nem belülről fakadnak, vagy nem mi találjuk ki őket, csak egy csomó körülményre, a koncertplakáttól a kiadóválasztásig, jobban és célzatosabban odafigyelünk. Az csak egy nagy illúzió, hogy majd csináljuk, ahogy jól esik, és ha ügyesek vagyunk, akkor úgyis lesz belőlünk valami. Szerintem ilyen nincs. Legalábbis ebből a helyzetből és életkorból, ezekkel a tapasztalatokkal a hátam mögött, így látom.

Most azért valamennyivel könnyebb a helyzetetek, hiszen ismernek titeket, például a Viva kapásból játszani fogja az első klipeteket.

A Viva nem ezért kezdi el játszani. Nyerset miért nem játszott soha? Nem azért, mert rossz volt a zene, egyszerűen mindig csak úgy sikerültek a klipek, ahogy esik, úgy puffan – nem volt komoly operatőri munka, vagy egyszerűen csak nem nézett ki jól a dolog. Még az értelmes embernek is fontos, hogy ne kelljen annyira absztrahálnia, hogy „ez egy nagyon jó zenekar, igaz, béna a klipje, de én majd végignézem, meghallgatom, és megpróbálom belőle kihámozni”. Ma az emberek egyre kevésbé hajlandók egy minimális pluszenergiát is belefektetni, hogy valami mögöttes tartalmat, rejtett értéket felfedezzenek. Egyszerűen oda kell tenni eléjük, egyértelműen és világosan, hogy mi van – persze nem a szart, de egy csomó dologra, amire eddig nem figyeltünk, a terveink szerint most oda fogunk. Igen, a csomagolásra is oda kell figyelni, és arra, mikor vállalunk el egy fesztiválon fellépést, milyen rendezvényen, milyen televízióban, milyen műsorral. Kinek, miért, kihez szólunk, mit merünk mondani? És nem arról van szó, hogy hazudozunk, vagy nyaljuk valakinek a fenekét, hanem inkább egyfajta bölcsességet jelent.

Mennyire találkozott a zenei ízlésetek a Belmondo tagjaival?

Számos dologban különbözött, hiszen sok helyről jövünk. Például a basszusgitárosunk, Temesi Berci zenei ízlése áll a legtávolabb az enyémtől. Szerintem ez arra lesz majd jó, hogy tanulni tudjunk egymástól: amit eddig leráztam magamról, nem érdekelt, és meghallgatni sem voltam hajlandó, annak az értékeire, fontosságára ő felhívja a figyelmemet, és fordítva. Ez így van rendjén, az embernek nem érdemes bezárnia magát, különben nem volna esély a változásra. Ezért is volt fontos zenei rendezőt választani, mert ha én készíteném a Belmondo anyagát, akkor az valószínűleg úgy szólna, mint a következő Nyers-album, és most pont azt akartuk, hogy ne úgy szóljon. Nem azért, mert az rossz volt, hanem azért, hogy legyen más, legyen új, legyen friss, legyen valami olyan, amilyet még nem csináltunk.

Jártok már koncertezni a Belmondóval?

Eddig egyetlen tesztkoncertünk volt, Szegeden. Hívtak minket vidékre és Budapestre is egy-két helyre, de nem akarom elaprózni magunkat. Lehet, hogy nem sikerül majd, de ki szeretném hagyni az együttes életéből azt a fázist, amikor elkezdünk klubozgatni, és majd az emberek szóbeszédéből, a legendákból kiderül, „milyen ügyes kis zenekar is ez a Belmondo, menjetek el legközelebb ti is”. A Viván januártól játsszák a klipünket, sőt a Danubius Rádiótól is kaptunk egy előzetes ígéretet, ami a Nyerssel soha nem fordult elő. Arra várnék, hogy ilyen módon valami ismertségünk legyen, mert ha már két hónapig láttál bennünket a Viván, és ki van írva, hogy itt koncertezünk, akkor nyilvánvalóan sokkal jobban fog érdekelni, mint úgy, ha látod a nevünket, és lehet, te tudod, kik vagyunk, de lehet, tíz másik barátnőd nem is hallott rólunk, és őket kell győzködni. Meg szeretnénk várni azt, hogy ügy legyen a dologból. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Január-február környékén már koncertezni akarunk, tavasszal Szegeden is fellépünk, de remélem, már egy koncertsorozatnak és annak a részeként, hogy a zenekarral mennek a dolgok.

A demó már kész van. Album mikor várható?

Az album alapjai is megvannak, tegnap este énekeltem fel az első számot, a Nyugi, megváltozom-ot. A lemezen Jamie Column-os lassú daltól kezdve newmetal-zúzdáig sok minden lesz, és lehet, hogy rapszodikusság tekintetében hasonló lesz a Nyershez. Nem mondom, hogy csapkodó, mert ez is tudatos választás. Azért lesz egy alapvető belmondós sound, szóval nem kell félni.

Azt mondtad, a Belmondo egy popzenekar akar lenni. Nem gondolod, hogy ez a minőség rovására fog menni? Hiszen általában az él az emberekben, hogy ami populáris, az nem jó.

Ez nekem is nagy aggodalmam volt, egészen addig, amíg el nem kezdtünk dolgozni a zenei rendezővel. Lehet, egy-két dalt hallgatva azt fogják mondani, hogy a Nyersben nem volt ilyen nyál, de ha valami esetleg lágyabb vagy csilingelőbb hangzású, fényesebb, az nem feltétlenül igénytelenebb is. Inkább arra figyeltünk oda, hogy a számszerkezetekben, a dalokban, a harmóniákban ne legyen változás. Csak mondjuk úgy fog megszólalni, amire ma egy rádiós szerkesztő nagyobb eséllyel mondhat igent, mint egy retkesen, szárazon szóló Nyers-albumra, amit egyébként imádok.

Most is írsz a wan2 magazinba. Honnan jött az újságírás ötlete?

A szövegírás is egyfajta elmondáskényszer, és a zenével kapcsolatban is voltak dolgok, amiket szerettem volna kiírni magamból. Ugyanúgy jött, mint a rádiós- és tévés műsorvezetés: ismernek, ismerősöket megkérdeztem, vagy éppen ők kérdeztek meg. Rádiózni igazán szerettem, és szerintem elég jól bele is jöttem. Például vezettem Sütő Enikővel egy társkereső műsort, és Nagy Feróval is dolgoztam együtt, amihez nagyon kedves élményeim kötődnek, és oda most is visszamehetnék. Ezeket azért függesztettem fel – és lehet, hogy az újságírással is így lesz majd, ha már komolyabban beindul a Belmondo –, mert amellett, hogy van ez az együttes, filmhez, reklámhoz, színdarabokhoz írok zenét, most például a Szegedi Nemzeti Színházba, a Mechanikus Narancshoz.

Volt már hasonló jellegű munkád?

Szereztem már zenét két filmhez, illetve egy kamaradarabhoz, Berkoff Nyafogók című művéhez, amit a Millenáris Parkban mutattak be. De kétségtelen, ez lesz a legnagyobb lélegzetű, mert a teljes darab zenéjét én írom, dalszövegekkel együtt, és lesz benne kamarazenekartól punkzenekarig minden. Nagyon kíváncsian várom, mi sül ki belőle. Az ötletek zöme megvan, a szövegeknek már legalább a felét megírtam, de még hangszerelni kell, be kell tanítani a zenekarokat, a kórust, a színészeket, demófelvételeket kell készíteni, rendezővel egyeztetni. Nagyon kemény meló, de hálás is. Szerintem tetszeni fog az embereknek, ha más nem, a számok miatt, de mivel Bal Józsiról, a rendezőről is nagyon sok jót hallottam, és ő szeret újítani, szereti az extrém dolgokat, biztos vagyok benne, nagyon-nagyon érdekes lesz az előadás is.

Ezt egyedül készíted, vagy a Nyerssel? Ha jól tudom, felmerült az utóbbi lehetőség is.

Volt róla szó, hogy közösen csináljuk, mert szerettek volna egy olyan friss és elementáris zenekart a darabba, mint amilyen a kezdetekben volt a Nyers. De az ex-Nyers nem ilyen már. Nincs meg benne az a lendület, állatság, extremitás, őrület. Bennem sincs meg. Viszont nagyon is látom ezt a potenciált a szegedi Gawx együttesben, akik nagyon ügyesek és tehetségesek. Gondoltam, ők lehetnének az alap, gitáros, szintis, énekesnős, zongorás, hegedűs kiegészítéssel. Bejátszóról is mennek hangulatok, atmoszférazenék, klasszikus dolgok. Ha minden igaz, 2006. március negyedikén lesz a darab bemutatója.


Hozzászólások

Neved:  E-mail: 

. hozzászólása (kelte: )

 

Még nem érkezett ehhez a cikkhez hozzászólás.

» Nyitólap   » Archívum   » Kultúra rovat

 

Cikkek a rovatból

Hallatlan félsiker


Kultúrfricska


Ahol a Halál járt


Mindenhol Marilyn


Édes otthon, de halálos


 

Szegedi Tudományegyetem
http://www.u-szeged.hu

Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék
http://www.media.u-szeged.hu

Felelős szerkesztő: Hollósi Zsolt

Impresszum

Design © 2005-2006 by Somogyi Gábor.