Berecz Gábor

Szobrász és fodrász
Portrévázlat Mirnics Gyuláról

A Szegeden alkotó fiatal írók egyik legvitatottabb megítélésű egyénisége Mirnics Gyula, aki jelenleg a Szegedi Tudományegyetem magyar-kommunikáció szakán végzi tanulmányait. Az irodalom iránt érdeklődő helyi közönség leginkább a Tiszatáj című folyóiratban és felolvasóesteken találkozhatott műveivel. Társszerzője a Dombosi történetek című novelláskötetnek, melyért 1998-ban Sinkó Ervin-díjat kapott. 1997-től a Symposion című folyóirat szerkesztője.

- 1978-ban születtél Bácstopolyán. Mit jelent számodra a szülővárosod?

- A családom Kishegyesen élt, ott nem volt kórház, ezért születtem Topolyán, ahol kórház mellett gimnázium is van. Az általános iskola után egy ideig oda jártam középiskolába.
Igaz eredetileg Szabadkára szerettem volna jelentkezni, de a buszon egy haver rábeszélt, hogy menjek vele Topolyára felvételizni. Beültünk egy terembe, a haver vette elő szépen a körzőjét, vonalzóját, ekkor egy kicsit megijedtem, de a felügyelő tanár szólt neki, hogy rakja el, mert magyarból van a felvételi. Ilyen előzmények után felvettek, és két évig ott tanultam. Sok jóról nem tudok beszámolni ebből az időszakból. Rengeteget hiányoztam, és amikor megjelentem sem volt sok örömük bennem a tanároknak, így közös megegyezéssel túladtunk egymáson. Ezután következett Szabadka, ahol el kellett volna kezdenem a középiskolát. Sokkal magasabb szinten tanítottak, ráadásul a magyaróráink abban a teremben voltak, amelyben a Kosztolányi-család lakott egykor. A Szabadkai két évem alatt kezdtem írni, ebben a giminek is nagy szerepe volt, főként a magyartanárnőmnek, Hózsa Évának, aki a legújabb irodalommal is megismertett minket. Ő az akkori JATÉ-n végzett német-magyar szakon, jelenleg az újvidéki egyetemen tanít komparatisztikát. Jó kezekben voltam. Novelláimmal rendszeresen indultam a Középiskolások Művészeti vetélkedőjén és két alkalommal meg is nyertem. Jók az ilyen versenyek, de persze nem kell objektív mércének tekinteni.

- A gimnázium mellett mi fordított még az irodalom felé?

- A legfontosabb édesapám hatása, aki harmincöt évig volt magyartanár Kishegyesen. Minden könyv, ami érdekelt, ott volt a közelemben, el is olvastam sokat közülük. A bátyám, Józsi, szintén fogékony volt az irodalomra, jó viszonyban volt Virág Gáborral és Szerbhorvát Györggyel is, akikkel később megírtuk a Dombosi történeteket, amiért mindhárman Sinkó-díjat kaptunk. Az utolsó gimnáziumi évben velük szerkesztettem a Symposiont, sok felolvasóestet tartottunk majdnem minden vajdasági településen. Fontos megemlítenem a kishegyesi Táltos című folyóiratot, ahol szintén sok dombosi tárgykörű szöveg jelent meg, így valószínű, ez a kör is hatott a műveimre.

- Miért választottad a szegedi egyetemet?

- Elsősorban a kommunikáció szak miatt. A folyóiratszerkesztés meghozta a kedvemet az újságíráshoz, amit hivatásszerűen szeretnék űzni. Úgy gondolom, az én esetemben szerencsésebb, ha van egy "normális" foglalkozásom, és amellett írok. Voltak, akik óvtak az újságírói hivatástól, mondván az is teljes embert kíván, de én ezt másképp gondolom. Szerintem például a szobrász dolgozhatna fodrászként is, csak el kell fogadnia, hogy a hajakat időről-időre szétfújja a szél. Otthon aztán faraghat követ kedvére.

- Gondolom ez az elv vezérelt az egyetemi lapokhoz.

- Részt vettem a Szegedi Egyetem és a Bölcső szerkesztésében is, az egyetem vezetősége viszont mindkét helyről eltávolította társaságot. Az Egyetemnél nem szolgáltuk kellőképpen az intézmény érdekeit, a Bölcsőnél pedig az általam szerkesztett Cyberpunk számot kifogásolták. Ebben az esetben szerintem nem volt okuk közbelépni, mert a sérelmezett szövegek az irányzat világhírű képviselőitől származnak, nem önmagért való trágárságok voltak. A cyberpunk a társadalmat általában negatív sci-fi-utópiák segítségével állítja görbe tükör elé, felesleges volt ekkora jelentőséget tulajdonítani az esetnek. Mindenesetre azóta úgy gondolom, nem a megfelelő fórumot használtam akkor, de mikor összeállítottam a kifogásolt rovatot az egyetemista olvasóközönség ízlését tartottam szem előtt, nem gondoltam arra, hogy a Bölcső mások számára is fontos.

- Az egyetemi lapokhoz képest több örömed lehetett az irodalmi rendezvényekben.

- A felolvasóesteket mint már mondtam otthon, a Vajdaságban is fontosnak tartottuk. Akkoriban adta magát ez a lehetőség, mert a Dombosi történetek szövegei jól előadható, anekdotázó-adomázó írások, először itt, Szegeden is ezekből olvastunk fel. Szívesen emlékszem vissza a Grande Cafe-ban tartott estekre, egyszer Balkán-hetet is szerveztünk filmvetítésekkel, beszélgetésekkel. Például ott éreztem, hogy az irodalom természetes közegében szólal meg, és dacára a sok sírásnak-rívásnak mégiscsak egy nyitott dolog ez.

- A rendezvényszervezés mellett mennyi időd maradt művek létrehozására?

- Nemrégiben állítottam össze az elmúlt évek terméséből a kiadásra szánt kötetemet, lassan azt hiszem összeáll a végleges koncepció. A címe Ambient, ami egy zenei stílus neve. Az irányzat alpítójának Brian Eno-t tartják, aki Music for the airports című albumával lett ismert. Csakúgy mint a zenei stílus, az én könyvem is kis történetek, témák felvillantása. Vannak közöttük kidolgozottak, vannak melyek csak lehetőség szintjén merülnek fel. Örkény egyperceseihez tudnám leginkább hasonlítani ezeket a kis műveket, de hatottak rám Thomas Bernhard írásai és Darvasi László prózája is. Ezek a rövid szövegek azért kedvesek számomra, mert korábbi bővebben áradó stílusomat igyekeztem szinetetizálni, így a szövegek gyakran váltak talányossá, játékossá, tehát bevonják az olvasót is.

- Eddigi tapasztalataid alapján milyennek látod a fiatal írók helyzetét?

- Végülis olyan, amilyenné alakítják. Egyénileg. Bizonyos dolgokat el kell fogadni, hogy nagy felelősség állítani bármit is a világról, vagy hogy nem elég csak a mű megírásával foglalkozni. Az olvasó számára az író még mindig valami támpontot jelent a világban. Az érvényes megállapítások fontosabbak a rafinált írói módszereknél, példa erre Kertész Imre esete is. Esterházy Péterhez képest ő egy egyszerűbb eszközökkel dolgozó író, de úgy látszik, hogy fő üzenetét megértették a díj odaítélői is, mely szerint a magyaroknak szembe kell nézni a történelmükkel, és nem szükséges, hogy beszorítva érezzék magukat, hanem meg kell próbálniuk normális népként élni.

2002. október 20.