Pintér Anita

Körkép az egyetemi tanárképzésről
Avagy miért nem akarnak a diákok a katedrára állni?

Néhány évtizeddel ezelőtt tiszteletre méltó dolog volt középiskolai tanárnak lenni. Ma ehhez a foglalkozáshoz inkább negatív képzetek társulnak. Mégis, valami miatt tízszeresére duzzadt a tanárszakosok száma a második világháború előtti állapothoz képest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a hallgatók diplomaosztó után vissza is akarnak térni a gimnáziumi falak közé. Megpróbáltam kideríteni, mi ennek a kollektív ellenérzésnek az oka.

Nem éppen hívogató épület a Petőfi sugárút 30-34. szám alatti szürke betonkocka. Ott képzik a Szegedi Tudományegyetem leendő tanárait. Ott hallgatnak az egyetemisták pszichológiát és pedagógiát. Hallgatnak azonban akkor is, mikor a kurzusok első óráin elhangzik a jól ismert kérdés: Ki akar a jelenlevők közül tanár lenni? Nem hiszem, hogy meglepődnek az oktatók a gyakori csend hallatán, azt azonban tudom, hogy ezután sokszor lazábbra veszik a tempót, hiszen úgy gondolják, úgyis csupán a hallgatóság tíz százalékát érdekli az, amit mondanak. Nem biztos, hogy ez a beletörődés a legjobb módszer. Lehet, hogy csak életszerűbbekké kellene tenni az elméleti problémákat, lehet, hogy csak több kiscsoportos gyakorlati foglalkozás kellene, ahol tényleg gyakorlunk valamit ebből a szakmából. Nem biztos, hogy jó, hogy először negyedévben oktatnak módszertant, amikor már minden hozott tudását elhomályosították az egyetemistának az elmúlt évek, amit főleg a nyelvszakosok élnek meg visszafejlődésnek a középiskolai tudásszintjükhöz viszonyítva. Nem biztos, hogy okos dolog utolsó évben mutatni először gyereket felelősségteljes közelségből az addig csak vastag könyvekhez és a letűnt korok gyerekideáljaihoz szokott tanárjelöltnek. A legrosszabb megoldás mégis az, hogy elég egy pár adatból álló űrlapot kitölteni az egyetemre való beiratkozáskor ahhoz, hogy valakiből tanár szakos hallgató váljék. Talán, ha bevezetnék a tantárgyi mellett az alkalmassági felvételi vizsgát is, nem lennénk ilyen sokan, viszont azok lennének, akikre szüksége van a gyerekeknek: gyermekközpontú, lelkiismeretes, elhivatottságot érző nevelők. Amíg azonban ez nem megoldható, addig marad a nagyarányú érdektelenség az egyetemi padokban, maradnak a keserű arcok is a frissen diplomázottak körében, amikor jobb híján mégis kiállnak a katedrára, és magukhoz hasonlóan elkedvetlenítik e szakma iránt az elkövetkezendő nemzedékeket.

Miért nem akarnak tanárok lenni a tanár szakos hallgatók?

Gyakori téma az egyetemisták között, miért jelentkeztek tanárszakra. A vélemények jócskán megoszlanak. Nincs vita azonban abban, milyennek látják képzésük színvonalát, hatékonyságát. A legtöbben arra panaszkodnak, hogy sem a pedagógia órák, sem a módszertani szemináriumok nem készítették fel őket szakmailag arra, hogyan bánjanak kamaszokkal, hogyan táplálják a tudást a fejükbe, s aki kívülállóként úgy látja, hogy az anyag tudása egyet jelent a tanítás tudásával, az hatalmasat téved. Kriszta ezen kívül azt említette meg, hogy senki nem becsüli meg ezt a munkát az országban, ami megmutatkozik az alacsony bérezésben, s erre nem építheti jövendő családja életét. Ági nonszensznek találja, hogy csak utolsó évben engedik gyerekek közelébe, és a főiskolát azért tartja korrektebbnek, mert ott már korábban, és többféle helyzetben próbálhatják ki magukat a hallgatók. Így valószínű kevesebb is a tévúton járók száma azokhoz viszonyítva, akik komolyan gondolják ezt a feladatot.

-A társadalmi megbecsültség hiánya, és a még ma is alacsony fizetés mondatja velem, hogy a papír biztonság kedvéért lesz csak a kezemben, egyébként eszem ágában sincs rabszolgának menni. Később lehet, hogy meggondolom magam, mert a gyerekek miatt ez mégis gyönyörű szakma. A pedagógiaoktatást soha nem fogom tudni kamatoztatni a gyakorlatban, de a pszichológia nagy mankót jelent majd - mondta Katalin.

-Elsőben úgy sejtettem, a tanárszak mindenképp biztosítja a tandíjmentességemet, emiatt vettem fel. Időközben rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas diákokat oktatni, nevelni. Az egyetemi képzésünk ugyan sok kívánnivalót hagy maga után, én szerencsésnek mondhatom magam, mert azon kevesek közé tartozom, akik részt vettek harmadévben mikrotanításon, így nem tapasztalat nélkül mentem be szeptemberben a gimisekhez - tette hozzá Adrienn.
János sem látja fényesen a helyzetét:-Tanítani szeretnék, mert imádom a gyerekeket, de az egyetem mindent megtett, hogy kiábrándítson, és elvegye az önbizalmamat.

Szerencsére általános iskolában tanítottam, itt a tizenegy éveseknek még megfelelt a tudásszintem, de középiskolában már nyelvi gondjaim lettek volna.

Az egyetlen, amiről mindenki elismerően nyilatkozott, a pszichológia órák voltak. Egyöntetű vélemény volt, hogy hatékonyak voltak a személyiségfejlesztés terén, ami elengedhetetlen olyan felnőtteknek, akik fiatalokat nevelnek, s akik fiatalok mintái lesznek.

A tanítási gyakorlat

Ha valaki még a tanítás gondolatától is irtózik, nem sokat fájlalta a fejét az elmúlt négy évben. A képzési rendszer igyekezett elfelejttetni velünk, mire vállalkoztunk. Ezért lehetett szeptemberben nagy trauma bemenni a Ságvári Gyakorló Gimnáziumba, beleszagolni egy iskolába. Hiszen mi négy éve nem hallottunk jelzőcsengőt, négy éve nem álltunk vigyázzba, ha bejött a tanár az ajtón, négy éve nem hallottunk tiszteletteljes jelentést, spontán szóbeli felelést, vastag kamaszröhejeket minden félreérthető kijelentés után. De nemcsak a közegtől való elszokás nehezítette meg a dolgunkat, hanem a visszhangtalanság is, amit az ötven óra hospitálásért kaptunk cserébe. A "magadnak tanulsz" elv alapján nem szabta meg senki, milyen szempontok szerint figyeljünk, sőt azt sem magyarázta el az órák után egyetlen szakvezető sem, milyen módszereket miért használt. Strébernek éreztem magam az első óra után, mert véleményt akartam nyilvánítani a szaktanáromnak az óráról, mivel ő csak annyit akart mondani nekem, hogy viszontlátásra. Soha többet nem próbálkoztam, így egy órát sem elemeztünk. Adrienn szerint akkor vált izgalmassá az órafigyelés, mikor egymás óráira ültünk be, és meg is beszéltünk egy-egy fogást az iskolából kifelé menet.

-Ha a tanár személyisége elvarázsolt, sokat tanultam az órájából, de ez nem volt kész recept arra, mit kell tennem, ha majd én állok a helyére. Az ember csak a saját hibáiból tanul - állította Kriszta.

-Szerintem hasznos volt ellesni a különböző módszereket, többet jelentett, mint az egyetemi előadások és szemináriumok összessége - tette hozzá Katalin.
János lebontotta volna az ötven órát öt évre, hogy soha ne essen ki a gyakorlatból. Sőt a hospitálások után is kielemezte volna az órákat, mint ahogy ez a főiskolán működik. Nem tartotta jó megoldásnak azt sem, hogy bármilyen más, a szakjától különböző tárgyra is be lehetett ülni, mert abból nem tudott semmit hasznosítani.

A hospitálási visszajelzéshiányt a kemény kritikák korszaka váltotta fel. Sokak nem is kaptak mást a szakvezetőjüktől, mint a hibáik felsorolását. Az ő elmondásuk alapján ebből csak akkor lehetett volna tanulni, ha dícsérték is volna őket, ami erőt ad a továbblépéshez. A legtöbb baj azonban abból fakadt, hogy mind a szaktanáraink, mind mi egymást a vérengző, hiperintelligens gyerekek képzetével riogattuk. Annál kellemesebb volt a meglepetés.

Kriszta attól félt, hogy az öt év, ami közte és a tanítványai között volt, kevés ahhoz, hogy tekintélye legyen, de soha nem akarták szétcincálni, amivel a szaktanára ijesztgette.

-Sokan lusták és érdektelenek voltak, de az az egy-kettő ember, akire mindig számíthattam, meglepő intelligenciát és tájékozottságot mutatott - mondta Adrienn.

-Cukrásztanulókat tanítottam, és meg voltam rémülve, hogy a tanárnőjük rekedtre kiabálja magát, mert ha kedvük van, fütyülnek, vagy kinéznek az ablakon verselemzés közben. Bár óvodás módszereket kellett alkalmaznom velük, szeretnivalóak voltak - nevetett Böbe.

-Látványosan nem szemétkedtek, de érdeklődőek se voltak. Először több és szerteágazóbb gondolatokat vártam tőlük, aztán furcsa volt rájönni, hogy sokkal egyszerűbben gondolkodnak, sokkal gyerekebbek, mint én - egészítette ki a sorstársak véleményét Ági.
A tizenöt óra kevésnek hangzik, tekintve, hogy ez az egyetlen és egyben főpróba is az életbe lépés előtt, de nekünk egyhavi folyamatos olvasást, könyvtárlátogatást, óravázlat-gépelést, energiaelszívást jelentett, így a végén azok is megkönnyebbülten sóhajtottak fel, akik szívesen vették fel ezt a szerepet. Hogy mire volt jó tizenötször negyvenöt perc? Van, aki mindent várt tőle, a jövője eldöntését, mások csak túl akartak lenni egy kötelező de kényszerűségből megoldott feladaton, mégis egyvalamiben tanárjelöltek és szakvezetők is egyetértettek. Itt nem dőlt el semmi. Ennyi órából csupán azt lehetett lemérni, hogy valakinek tényleg van-e, esetleg megjött - e a kedve a pedagógusi pályához. Az alkalmasságról, alkalmatlanságról azonban nagy felelősség lett volna messzemenő következtetéseket levonni.

"A hallgatók értékrendje egyben az egyetem értékrendjét is tükrözi"

Laklia Mártának, a Ságvári Gyakorló Gimnázium magyar szakos szakvezetőjének hasonló meglátásai vannak a tanárjelöltek felkészültségével és az egyetemi képzéssel kapcsolatban, mint maguknak a hallgatóknak. Elmondása szerint elkeserítően kevesen jönnek a gyakorló tanításra úgy, hogy valóban a leendő foglalkozásukat szeretnék gyakorolni. Nemcsak az általános társadalmi megítélés befolyásolja az egyetemistákat, hanem az egyetem értékrendjében sem foglalja el a megérdemelt helyet a tanári szakma, holott a tanárokon nyugvó óriási felelősség miatt elvárható lenne, hogy nagyobb tekintélye legyen ennek a pályának Ehhez kapcsolódhat, hogy az anyaintézménynek semmilyen más visszajelzése nincs a gyakorlatról, mint egy jegy az indexekben. A tanárnő azt mondta, hogy sokan tantárgyi tudásukat tekintve sem elég felkészültek, a legnagyobb baj mégis az, hogy csak ötödévben, s nem korábban találkoznak iskolával, gyerekekkel.Ez azonban szerinte az egyetemisták megterhelő és rengeteg elfoglaltsága miatt nem változtatható meg. Úgy látja azonban, hogy a kevésből is ki lehetne sokat hozni, ha például a hospitálási órákat is kielemeznék a tanárjelöltekkel. Tapasztalatai alapján a tizenöt óra alatt nagyjából kiderül, hogy valakinek van-e alapvető rátermettsége, hogy vezesse, motiválja a gyerekeket, hogy valakiben megvan-e az esély a fejlődésre, és ha fehér holló is a teljesen tehetségtelen jelölt, azt jobb megmondani neki, mint attól tartva, hogy téves a megítélés, visszatartani ezt a véleményt.

"Az a feladatom, hogy tanítok tanítani…"

-Nem biztos, hogy van értelme az ötödévesek gyakorlatát vezényelni, mert akinek van motivációja, annak megy magától a dolog, s ebben a hospitálás jó mankó, de nagyon gyakoriak a tanári pályával eleve elutasító hallgatók, s velük nagyon nehéz dolgozni - mondta Sisák Gábor, szintén a Ságvári Gyakorló Gimnázium magyar szakos szakvezetője.
Hogy mennyire jól oldják meg a különböző anyagok feldolgozását, és átadását, az nem az egyetemi tanulmányaiktól függ, hanem az általános műveltségük segíti őket. Módszereikben is fejlődnek, de nem azért, mert tanultak pszichológiát. Ehhez inkább az kell, hogy szeressék a gyerekeket, fel tudjanak oldódni idegen társaságban, s legyenek lelkiismeretesek a felkészülésben. Ha aztán megcsapja őket az iskola szele, ha ráéreznek az elfelejtett középiskolai hangulatra, akkor az először tiltakozó jelölteknek is megjöhet a kedvük a tanításhoz. Hogy elkerülhető legyen a sok lelkesedés nélküli hallgató, jó lenne már a felvételin valamilyen alkalmassági szűrőt használni, de sajnos a kétszintű érettségi bevezetésével ennek a jövőbeli lehetősége is elúszik. Azon kívül, hogy időnként megjelennek a zárótanításon a módszertantanárok, vagy a szakdolgozati témavezető, semmilyen kapcsolatunk nincs az egyetemmel.

"Az egyetem azt a műveltséget adja, amire egy pedagógusnak szüksége van."

Dr. Pukánszky Béla, a pedagógia tanszék vezetőjével beszélgettem a képzés előnyeiről, a benne rejlő lehetőségekről. Elismerte, hogy az oktatási rendszer jóval inkább elméleti, mint gyakorlati, azonban eddig ezen azért nem tudtak változtatni, mert az anyagi viszonyok és az alacsony létszámú oktatói gárda nem engedte meg. Az iskolák száma is jóval kevesebb, mint amennyi ilyen sok hallgatónak ideális lenne. Arra biztat azonban mindenkit, hogy használja ki azt, hogy az órákon magas színvonalú és elengedhetetlen fontosságú ismereteket kap, mert ez megadja a tanárjelölteknek azt a műveltséget, ami szükséges egy jó pedagógusnak. Nem nehéz belátni, hogy a pszichológia a személyiségfejlesztésben játszik nagy szerepet, a pedagógia pedig arra szolgál, hogy folyamatában lássa a hallgató a régebbi és mai kor irányzatait, mert ma is a régiből táplálkozunk. Reménykeltő azonban az is, hogy a következő félévtől próbálja a tanszék megvalósítani a nagyobb szabású gyakorlatozási lehetőséget hospitálások útján. A többszöri élményszerzés az iskolákról, diákokról, remélhetőleg abban lesz segítségére a hallgatóknak, hogy nagyobb motivációt szerezzenek, mire a diplomájuk a kezükben lesz.

2003. január 8.