Mohai Zsuzsa

Etnikai viszonyok és identitás
az Európai Unióban
Dr. Pászka Imre szociológus előadása a szegedi Móra Ferenc Múzeumban

„Ma, amikor az európai identitás felépítése még elvégzendő feladat, nehéz megmondani, mit jelent európainak lenni, miben is áll az európai identitás” – fogalmazott az Európa Egyetem keretében tartott előadásában Pászka Imre egyetemi docens. Mint rámutatott, miközben összeurópai szinten értelmezve egyelőre képlékeny, definiálására vár az identitás fogalma, az Európai Unió tagállamainak területén megannyi sajátos azonosságtudattal rendelkező népcsoport él, amelyek kisebbségbe szorulva is őrzik nemzeti identitásukat.

A nemzeti identitás gyengülésének, a nemzeti karakter halványulásának veszélyét manapság egyként hangoztatják a globálizáció folyamatának ellenzői és az euroszkeptikusok. Aggályaikkal szemben azonban döntő érv lehet, hogy a globalizációval való szembenállás éppen a nemzeti és szűkebb lokális identitások erősödését eredményezheti, miközben az Európai Unió a „Régiók Európája” koncepciójának meghirdetésével a szubnacionális szintet izmosítva ugyanilyen irányba hathat. Mindezek következtében a lokális vagy regionális közösségek mind nagyobb szerephez jutnak, amely a tagállamokon belül kisebbségbe szorult, de egy tömbben élő népcsoportokra is ráirányítja a figyelmet.

Pászka Imre egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Szociológia Tanszékének oktatója az Európa Egyetemen tartott előadását az identitás különböző szinteken való értelmezhetőségének keretébe helyezve e csoportokat mutatta be. A referátum az Európai Unió tagállamainak területén élő negyvenhat kisebbséget történelmi eredetük, a számukra adott jogi helyzet, kulturális közeg és érdekérvényesítési lehetőségek tükrében ismertette meg a hallgatósággal.

Bár a kisebbségi ügyek szabályozására vonatkozóan találhatunk konszenzusos álláspontokat az Európai Unióban, az etnikai politika nincs egységesen szabályozva, így az tagállami befolyás alá tartozik. Ennek megfelelően az egyes államok gyakorlatában jelentős különbségek mutatkoznak e téren, aminek jó mutatója lehet – kiemelve egyet az előadó sokoldalú elemzésének aspektusai közül - a kisebbségekkel szemben gyakorolt nyelvpolitika, hiszen az etnikai identitás egyik alappillére a nyelv. Az Európai Közösség államait a kisebbségi nyelvhasználat alapján öt nagy csoportba sorolhatjuk. Talán a „legliberálisabb” jelzővel illethetnék azt a kategóriát, mely a hivatalosan többnyelvű országok gyűjtője. A példát Finnország szolgáltatja, ahol a svéd a finn nyelvvel egyenértékű. A Belgiumban élőknek sincs különösebb félnivalójuk a kisebbségi nyelvhasználatból eredő hátrányoktól: itt az egyes (etno)régióknak más-más nyelve van. Ez a megoldás a föderatív államberendezkedést feltételezi. A fennmaradó három csoportba sorolható államok egyetlen hivatalos nyelvvel rendelkeznek, közöttük a kisebbségi nyelvekkel szembeni tolerancia mértéke tesz különbséget. A legszigorúbbak – így a franciák és a portugálok – más nyelveket el nem ismernek, csak megtűrnek államuk területén. Olaszországban, Ausztriában és Németországban ezzel szemben a törvény erejével jogokat biztosítanak a kisebbségek nyelvének, míg Spanyolországban az egyes autonóm régiókban hivatalos jelleget biztosítanak utóbbinak. Az Európai Unióban a leginkább népszerűsített nyelvpolitika a kétnyelvűség, amelyet azonban inkább a kisebbség számára tartanak fenn, az ugyanis ritka, hogy minkét közösség, tehát a többség is kétnyelvűvé váljon. E nyelvpolitika hatékonysága azonban ezzel együtt is függ a többség támogató vagy elutasító attitűdjétől.

Az etnikai identitás előtérbe kerülésével azonban nem veszti aktualitását az európai identitás mibenlétének kérdése, hiszen az identitás sokrétű, ugyanazon csoport egyszerre azonosulhat egy szűkebb és egy tágabb közösséggel is. De mire is lehetne alapozni az európai identitást? Maga a kontinens azért bizonyulhat erre elégtelennek, mert nem különálló földrész, szerves egységet képez Ázsiával. Európai fajról – hiába az indoeurópai népek túlsúlya – nem beszélhetünk. Az egységes európai gazdaság még teljes helyreállítása előtt áll, az európai felsőbbségtudat pedig már szétmállott: Európa túl „kicsi” a globális horizonton. Szerepet nyerhet esetleg a kulturális egység, melynek sarkkövei az ókori görög-római örökség és a kereszténység, az előadó meglátása szerint azonban az európai identitás központi értéke a jövőben a közös történelmi tapasztalat, a gazdasági, kulturális, társadalmi, politikai jelentések hordozójának tekinthető közös múlt lehet. Attól függetlenül, hogy az európai államok mai rendszere marad-e fenn, vagy egy föderatív Európa valósul meg erős főhatósággal és versengő régiókkal

2003. április 26.