Garai Szakács László

„Mégis bedőlünk”
Nagy Bandó András a politikáról és a könyvéről

Volt már kőműves, karikaturista, polgármester. Írt számtalan kabarét, annál is több glosszát és jegyzetet. Meg jónéhány könyvet. Meg matyó motívumokat. Közéleti szereplőktől szokatlan módon 1998-ban büszkén” hangoztatta: ő a Fideszre szavazott. Négy év múlva legalább ilyen hangosan mondta, hogy csalódott, és nem rájuk szavaz. Rosszindulatúak szerint olyan, mint a szélkakas, mindig a jó irányba fordul – most éppen az SZDSZ-szel „turnézott” Szegeden. Ám ő ezt másképp látja. Sőt mostanában nemcsak ezt látja másként, hanem súlyos szívműtétje, és legutóbbi könyve óta az egész világot. Nem művész, nem író, nem humorista. Bandó. Ilyen egyszerűen.







– A jó barát, Kuncze Gábor mit szólt, amikor 1998-ban a Fideszre szavazott?

– Nem vitattam meg senkivel, így vele sem. Annak idején jónak találtam, hogy rájuk szavaztam. Ezt a következő hetekben is megvallottam mindenütt. Semmit nem rontott a viszonyunkon. Ugyanis az üzletet és a barátságot nem szabad összekavarni.

– Ezek szerint a politika üzlet…

– Nem. Megpróbálom másként mondani. Volt annak idején egy Diósgyőr, amelyiket egy ország válogatottként is megismerhetett. Én akkor Diósgyőr szurkoló voltam. Utána volt egy nagyon jó Videoton, egy Dózsa, egy Fradi. Én annak szurkolok, aki tisztán, hajtósan, minden erejét bevetve a legjobbat nyújtja. Nem érdekel az, hogy valaki milyen színben focizik. Annak adom a szavazatomat is, akit meg akarok tartani vagy föl akarok hozni. Egy barátságnak nem szabad arról szólnia, hogy azért szavazok ide vagy oda, mert ő vagy ő a barátom. Gábort én a politikusi karrierje előtti időkből ismerem. Bár szerintem a barátság azért többet jelent annál, mint ami köztünk van. Annak idején megismertem egy szimpatikus szigetszentmiklósi fiatalembert, akinek nagyon jó humora van. Ennyiben maradtunk. Nem nagyon építgettük a „barátságunkat”. Egyébként is egy politikussal nehéz barátságban lenni. Jó haverok vagyunk, de ezt meg így nem illő mondani.
Tisztelem, mint embert, de nem vagyok neki elkötelezve. S hogy visszatérjek az üzlethez is: attól, hogy én üzletet csinálok valakivel, csak azért nem fogom nekiadni a megbízást, mert a barátom. Ezért is szavaztam le most a Fideszt. Olyan szintűvé vált a politikán belüli barátság, hogy az már mint választópolgárt háborított föl. A kormányváltás óta eltelt négy hónap alatt folyamatosan jegyzetelek, és figyelem, hogy mi az, ami a mostani kormányban nem tetszik.

– Hány oldal van már teleírva?

– Apró betűkkel három lap egy spirálfüzetben. Ezek címszavak, mondatok. Olyasmik, amire azt mondom, hogy nincs rendben. Egyébként egy jó ideje már azt érzem, hogy a sajtó csak a felszínt mutogatja. Soha nem tudjuk, hogy miből van az asztallap, a szék. Csak azt látjuk, hogy barna színű… Ezért sem merek úgy foglalkozni a politikai kabaréval, mint anno. Akkor szívvel-lélekkel mentem bele, és gyilkoltam-bíráltam mindent, ami belefért.

– Mi változott meg?

– Ötvenöt évesen már nem engedem meg magamnak, hogy bedőljek bárminek és bárkinek. Mégis bedőlünk. Mert nem értünk annyira a dolgokhoz, mint kellene, s így pofozógépként használhatnak minket a politikusok. Úgy etetnek meg minket, ahogy akarnak.

– Lehet egyáltalán ez ellen védekezni?

– Lehet. El szeretném érni, hogy ne kelljen újsággal, tévével – talán durva a szó – szennyezni a kezemet, szememet, a szellememet. Most már csak jelenségeket veszek észre, mert egy ideje már nem merülök el a politikában. Különben ott maradnának kiolvasatlanul a könyveim.

– Ha már könyv, akkor térjünk rá az András könyvére! Az egyik internetes könyvesboltban így ajánlják: „ a nem mindig magasröptű humorista teljesen komoly filozófusként mutatkozik be.” A katolikus egyház közben ateista fércműnek mondja, viszont Hankiss Elemér írt hozzá fülszöveget. Akkor ez most milyen könyv?

– Kezdeném a katolikus egyházzal. Aki ateista fércműként „aposztrofálta” a könyvet, az visszaélt egy dr. Kuhn Miklós nevű pécsi orvosprofesszornak a nevével, aki egyébként református. Ő azt mondja, hogy másodszor történt ez meg vele, tehát valaki „rájár”, le akarja járatni. Azt írták ebben a levélben, hogy több millió katolikust sért a könyv. Már három kiadást ért meg, eddig tízezer vásárlója volt.

– Mondhatnám erre gonoszan: él ebben az országban tízezer nem katolikus…

– Persze, igazad van. De ez nem jelentheti azt, hogy több millió katolikus ember tiltakozik, és nevezi fércműnek. Ez az egyik. A másik: Hankiss – nagyképűség nélkül mondhatom – nem véletlenül vállalta föl…

– Kell ennél nagyobb elismerés?

– Nem. Rangot adott a könyvnek. Amit Elemér leírt azt úgy fogtam föl, mint az első komoly kritikai észrevételt. De ez sem számít. Az igazán fontos az, hogy sorra kapom a leveleket, és ami külön érdekes: a levelek mellé legalább ötven különböző könyvet küldtek nekem, ami szerintük az enyémmel valamilyen módon rokonítható. Miközben teljesen amatőrként „kibontom” magamat, s egész egyszerűen leírom, hogy mit gondolok Istenről, születésről, életről, halálról olyan írókkal rokonítanak, akikkel álmomban sem merném felvenni a versenyt. Egy olyan ősi Istenélményt próbáltam megmutatni magamból, amit Jézus is megpróbált megélni. Most, hogy ezt a könyvet megírtam el kell azon gondolkoznom, hogy szabad-e folytatnom azt a pályát vagy megnyílt nekem egy új pálya. Megmutattam egy új embert magamból. Azt, akit még nem ismertek az emberek. De ez az ember ugyanaz. Csak nagyon nehéz kifelé megmutatni azt, hogy egy kicsit másabb is vagyok.



A képek a szerző felvételei

2002. október 27.