Wéber Balázs

A Drót hálójában

Kíváncsi vagy, hogyan csúszhat be egy irodalmi felolvasóestbe egy csupasz férfisegg?
Október 7-én este 7-kor a Drót című országos irodalmi folyóirat vette át a hatalmat a Grand Caféban összegyűlt 77 ember - durva becslés - szelleme felett. A nagyérdemű az ingyenes belépés fejében a 7. számot, valamint a 7 című filmet kapta szellemi táplálékként. A bűvös kör persze egyszer megszakadt: a Győr-Szeged tengely földrajzi paramétereiből adódóan a 7 szerkesztő közül csupán 3 tette tiszteletét a helyszínen, mint utóbb kiderült, nem hiába.

Weiner Sennyey Tibor kellemesen magával sodró, végtelen mondatfolyamában, Kollár Árpád kimért ritmusra csörgedező "erotikus tanmeséjében", vagy Gerencsér Péter "madárszaros" vulgárkitörésében két közös pontot lehetett találni: az egyéni stílust és a markáns erőt. Emiatt nem zuhantam alvó fejjel az előttem ülő vállára, s emiatt tudtam, még ha el is vesztem a fonalat, érdemes visszabóklásznom az aktuális ösvényre. Gerencsér írásai külön említést érdemelnek: nem hiszem, hogy volt a teremben olyan ember, aki a "Takács-Szakács-Kovács" szentháromságra épülő, abszurdan szövevényes és szövevényesen abszurd novella minden elágazásánál jó felé vette volna az irányt. A fejemben fokozatosan eluralkodó totális káosz ellenére érdemes volt egy-egy kereszteződésnél felszállnom a vonatra, mert mindig várt rám egy találó ritmusváltás, egy érzéssel odabiggyesztett poén vagy éppen egy szövegből váratlanul kiágaskodó egylövetű, amint saját szülőközegét lövi tarkón.

Hasonló terrorattakban volt része annak, aki az ártatlanok mit sem sejtésével ült be a jó érzékkel a műsor közepére beillesztett 7 című rövidfilmre. Persze hadd legyek gonosz és hadd feltételezzem: nem kizárt, a közönség 3 - 1 körüli megoszlása a gyengébbik nem javára annak is köszönhető volt, hogy a film tartalmát illetően már előzetesen lábrakaptak bizonyos susmusok. Nem mintha egy csupasz férfi rikítóan fehér feneke és ártatlanul lógó micsodája filmtörténeti kuriózumot jelentene, de ha személyes ismerősről van szó, lehet, hogy más a helyzet. Ugyan nem mindenki kukkolós, viszont mindenki kíváncsi, és persze mindenki másra az… Amúgy Weinerék hétpercesének alapötlete kiváló, csattanója szellemes, s a pozitív összképet erősíti a jól megválasztott zenei aláfestés, azaz Brian Eno Music for Airports című szerzeménye.

Mielőtt azonban felhevült szívvel körbeugrálnánk egymást, szenteljünk pár szót az árnyoldalnak is. Ha már a számmisztika vagy akármi más jegyében minden a hetes szám köré lett szervezve, nem volt elegáns, hogy 7 helyett fél 8 magasságában gördült fel a képzeletbeli függöny. Másrészt a film szereplőgárdájának alakításával is volt némi gond. Az innen-onnan sebtében összeszedett punkok (?) egyike ugyan nagy meggyőzőerővel kapta szét a romos művelődési ház egyetlen WC-jét, másikuk viszont hasztalan próbálta hitelesen bemutatni azt, hogyan kenjük magunkat a falra. Ráadásul a lábak itt-ott - feltételezhetően nem rendezői instrukcióra - imbolyogtak, mintha tulajdonosaik véletlenül keveredtek volna a helyszínre és most tanácstalanul téblábolnának.

Pedig bizonytalanságra semmi ok: az est ütős volt, csakúgy, mint a helyszínen osztogatott, belső oldalakkal és szárnyakkal ellátott, pecséttel lezárt hetedik szám. Az eredetien ötletes és hangsúlyozottan igényes kivitel, valamint a masszív tartalom alátámasztja azt, amire a kora esti találka is rávilágított: ez az a Drót, amire érdemes rácsatlakozni.

"Drót7 est", 2002. október 7., Grand Café

2002. október 20.