Pintér Anita

Elfojtott ösztönök aktiválva

Nem vagyok gyilkos. A sors úgy hozta, hogy halálra vertem egy embert, s holott már az elején éreztem, hogy baj lesz, tudtam azt is, hogy nincs visszaút. Minden emberben mélyen ott szunnyad e vágy, én azonban felhagytam a vágyakozással, s megtapasztaltam, milyen egy genetikailag hordozott álmot valóra váltani - jelenti ki Robin Williams.

Nem vagyok gyilkos. Nem akartam embert ölni, vagy mégis? Már azt sem tudom, mit beszélek, rohamosan amortizálódom a kialvatlanság miatt. Hatodik napja nem hunyom le a szememet. Bűnt bűnre halmozok, letértem az igazság útjáról, hagytam magam megkísérteni a gonosztól - töpreng az egyre összetörtebb Al Pacino.

A legendás hírű nyomozó és az elmebeteg gyilkos-író kergetőzése a csupasz gondolatokat beburkoló ruha csupán, s e burok alatt egy klasszikus megkísértés történet izzik feszesen, s végül kialszik. Bár a füstje még sokáig csípi a szemünket. Mert kit ne ütne szíven, ha látna egy makulátlan embert, amint belelép majd elmerül a bűn sarában s onnan az utolsó előtti percben kikéredzkedvén rájön, hogy nincs tovább, itt a vég?! Kinek ne hangoznának ismerősen azok a filmben felmerülő kérdések, amiket a művészetek már annyi formában feldolgoztak? S mégis, Christopher Nolan (Mementó) rendező úgy tudja tálalni ezeket új alkotásában, hogy a deja vu érzésünk nem jár együtt az elcsépeltség gondolatával. Ahogy nem unjuk meg elgondolkodni életünk végességéről, a természetes halálról, úgy az is lehet újra meg újra felkavaró, ha azt vágják a szemünk közé, mennyire megkísérthetőek vagyunk, milyen egyszerű elcsábulni a rossznak, és könnyű kioltani embertársunk életét, mennyire nehéz tiszta lelkiismeretet hazudni a világnak, de mennyivel nehezebb saját magunknak.

Nolan összetett jellemekkel dolgozik. Nem egyoldalúan sötétnek ábrázolja az írót (Robin Williams ), akivel nem egy tündöklően fehér rendőr (Al Pacino ) áll szemben, így nem is jár jutalom a végén a "jónak", ha úgy ahogy meg is bűnhődik a "rossz". Arra viszont tökéletes a forgatókönyv, hogy kellőképpen körüljárja a becsület - bűn - bűnhődés - büntetés témakört, amiben a legmegdöbbentőbb számomra az a szál, mikor az író Istent játszik.

Mert ki ne illetődne meg Robin Williamst hallgatva, mikor arról tart kiselőadást Al Pacinonak, hogy saját gyilkostettét egy olyan fiúra keni, aki oly sok agresszivitást mutatott már az életben, hogy ha utóbb is, de megérne egy életfogytiglanira. Persze az sem kevésbé megrázó, hogy az igazság bajnoka, a nyomozó úr képes megalkudni az "ördöggel", akivel akkorra már kvittek, legalábbis ami az elkövetett gyilkosságok számát illeti. Hogy a moziba járó emberiség igazságérzete regenerálódjon picit, jó megnézni az utolsó képkockákat is, ahol ha ugyan csak a halál bátorító közeléből is, de sor kerül a gyónásra is, s a becsület felülkerekedik a gyarlóságon.

A komor, nyomasztó témát ellensúlyozzák az operatőr gyönyörű, madártávlatból készített felvételei az alaszkai gleccserekről, a zöld dombokról. Az alvásképtelenség iszonyatába való beleélést pedig a mindig fehér éjszakák képei illusztrálják profin. De érdemes újranézni az Al Pacino szemszögéből felvett részleteket is, hiszen Dormer nyomozót jól jellemzik az egyébként hosszú vágások közé ékelt rövid gyors bevágások, amik az ő gondolatainak kivetített kockái, s amik az ébren töltött órák számának gyarapodásával párhuzamosan egyre lassúbbá, egyensúlyt vesztettebbé válnak.

Az álmatlanság a hullákra vágyó krimirajongók igényét is kielégíti. S mellettük Shakespeare is elégedetten füttyentett volna az életüket vesztetteket látva.

2002. november 12.