Búcsú Adrienn

Ha leszállsz a felhők közül
Dettre Gábor filmje egy drogos és egy csalódott feleség furcsa viszonyáról

Sohasem volt még alkalmam átérezni egy leszokóban levő drogos szenvedéseit. Dettre Gábor rendező meglehetősen realista módon tárta elénk azt, a maga -szó szerint- meztelen valóságában. Egy biztos: aki megnézi a filmet, elretten a drog világától. Felhők a Gangesz felett a címe. Nem értettem, mi köze lehet a filmnek a Gangeszhez.

A kezdő jelenet, melyben a két főszereplő egy kórházi ágy mellett beszélget, még inkább kíváncsivá tett. A rendező nyomasztó budapesti környezetet választott a történet helyszínéül. Helyes döntés volt, mert egy csapásra megteremti a film hangulatát. Koszos, lerobbant bérház, belül ócska, régi bútorokkal. A nézőt rázza a hideg a látványtól. Itt él András, a szenvedélybeteg programozó, akit Ternyák Zoltán alakít.

A nem túl szívderítő környezetbe csöppen bele a gazdag, de goromba férjjel megáldott Juli, aki egy kiadós veszekedés után úgy dönt, nem megy többé haza. Útja véletlenszerűen keresztezi a munkahelyéről éppen pánikszerűen menekülő fiatalemberét, aki, nem lévén több kábítószere, rosszul lesz és összerogy a lány előtt a járdán.

A két szereplő, bár elsőre azt hihetnénk, ég és föld, más háttérrel és beállítottsággal, reménytelenségükben teljesen egyformák. A Tóth Ildikó által megszemélyesített, külsőre törékeny Julit hihetetlen szilárd jellemként ismerjük meg. A színésznő hitelesen alakítja a lelkileg megtört, de határozott fiatalasszonyt, aki inkább vállalja az időnként idegbeteg módjára viselkedő férfi nem mindennapi erőt igénylő pátyolgatását, mint hogy visszamenjen megromlott kapcsolatába.

Az "egymásra találást" követően azonban az elvonókúra hosszadalmas folyamata következik, melyre a rendező túlságosan sok időt szán, bár, ha nem ilyen sokáig tartana, talán kevésbé lenne hatásos. De ez nem valószínű. Másfél órán keresztül folynak a testnedvek a maguk gusztustalan valóságában, röpködnek az egymás fejéhez vágott szidalmak, megy a lelki vívódás, melyeket időnként megszakít egy-egy békés beszélgetés.
A szereplők feltáruló családi hátterében megjelennek a mai magyar társadalom sajnálatosan gyakori problémái: alkoholista szülők, szeretethiány, nélkülözés. Már maga a néző is fuldoklik az állandó helyszínül szolgáló dohos lakás belsejében, összezárva egy valójában normális, de a drog hatásától kiszámíthatatlan emberrel, és nem érti az asszony már-már megalázkodó segíteni akarását.

A rendező az állandó borús idővel, az esős estékkel fokozza a kilátástalanság hangulatát. A félhomályos lakásbelsőben játszódó jeleneteknél közeli beállítást alkalmaz. Hasonló módon mutatja a szereplők arcát is, ami különösen hatásos. Igazi lélektan. A színészi játék dicséretreméltó. Elhisszük nekik, hogy gyötrődnek, és nem csak úgy tesznek, mint azt néhány esetben már megszokhattuk. Ternyák Zoltán a drogos bőrébe bújva remekül adja vissza a hangulatváltozásait, melyre a magatehetetlen gyengeség és az agresszivitás szinte percenkénti hullámzása jellemző. Nagy szerep jut a párbeszédeknek, mert ez adja a történet fonalát. Kicsit azonban lehetne mozgalmasabb a film, mert a néző, még ha érdekes is a beszélgetés, megunja a véget nem érő jeleneteket. Nem tudja, van-e értelme ennek az egész harcnak, melyet a két szereplő folytat, és hosszú időn keresztül semmi fordulat nincs a történetben.

A film visszatérő jelenete az indiai táj: a Gangesz és a benne fürdő emberek, amelyről a képzelődő, néha hallucináló férfi álmodozik. Talán szeretne megjavulni, megtisztulni, ezért vágyik a Gangesz partjára. Érdekes részlet a filmet nyitó indiai dallam, amelyet a gangos ház egyik lakója énekel, és a visszhang teszi hatásossá. A dal többször megismétlődik. Túl sokára jön el azonban a monotonitást megszakító pont, amikor úgy tűnik, jóra fordulhatnak a dolgok. Közben a néző előtt feltárul az egész bérház lakóinak élete. Ordítozás, káromkodás, közöny és szemét veszi körül a lakókat. A színészek fásult, hétköznapi embereket alakítanak, akikkel akár nap mint nap találkozhatnánk.

A film olyan környezetet mutat be, ahol az álmok nem teljesülnek, sokkal inkább jellemző, hogy mindenki elindul lefelé azon a bizonyos lejtőn. Ezért dicséretre méltó, ha valaki mégis visszakapaszkodik, vagy legalábbis megpróbálkozik vele. Aki elhiszi, hogy álmai még teljesülhetnek. A történet befejezése édes-bús, de talán reményt ad a hasonló sorsúaknak. Azoknak, akikről készült.

2002. november 8.