Mohai Zsuzsa

Évadnyitó premier a Kamara-Tantuszban
Szabadon foglak

Napjaink New Yorkjában kiadó egy lakás három szobája, illetve már csak kettő. Egy elkelt. Lakója kitartó mozdulatlansággal hever a nappali padlóján, kinyúlva, szétterpesztett tagokkal. A mosolygós napszínre mázolt falon öltönyös Krisztus feszül a meg nem festett keresztre; háromdimenziós árnyaként hat a húsvér férfi. A meglepő kompozíció mellett hifi, videó, falba épített képernyő - amolyan modern torony. A Kamara-Tantusz évadnyitó premierjére érkező közönséget fogadó színpadkép maga az előadás: miliőt teremt, mely nem csak fizikai környezetét adja a játéknak, de lényegét is leképezi. Merthogy bohózatot ígérnek a színháziak, de a várt könnyed szórakozás úgy adatik meg, hogy a komikum mögött mindig ott húzódik valami nehezen definiálható, valami nyomasztó, ami a feltörő nevetést beszédes csenddé csitítja. Mint amikor azt kérdezik: "Ismered azt a viccet, hogy összeköltözik a siketnéma és a vak?", s lehet akármilyen jó a poén, biztosan úgy zárjuk, hogy "ez azért durva!"

S mit ad Isten, összeköltözik a siketnéma (Király Attila) és a vak (Gömöri Krisztián)! Nem éppen reménytelen felállás, ha nevetésre vágyunk, hát még úgy, hogy a sztriptíztáncos bombanő (Cseh Zsuzsa) személyében gazdára lel a harmadik szoba is. A hétköznapinak nem nevezhető közösséget színesíti a többnyire pityókás, kiélt főbérlő néni (Meszléry Judit), s feltűnik még a siketnéma fivére (Marton Róbert) is, aki egyelőre csak művészember mivoltában deviáns. És mégis nehéz ez bohózatnak, mert nehéz sorsok fonódnak össze. A vak fiú hányatott gyermekkora alkoholista apjával, a siketnéma tettetett némasága, a testvérek festőként való rivalizálása, a főbérlő férjének öngyilkossága. Nehéz, mert a nehéz sorsok összefonódnak. A hervadó némber kibékíthetetlen ellentéte a fiatal, virágzó szépséggel, a sejthető tragédia, amit a három férfi egyazon nő iránti szerelme rejt a sejthető véggel, mert úgyis csak a fivér, az "egészséges" szépfiú nyerhet, a csalódástól a drogfüggőségig vezető út, az ellentétek feloldása pisztolygolyóval, akasztásra hurkolt kötéllel.

De nevetünk, mert a világtalan olykor csetlik-botlik, a néma énekesi babérokra tör, a házinéni meg nem átall csábítólag fellépni a fiatalemberrel szemben, akinek nem szúrhatnak szemet tűnt bájai. A cél érdekében mégis kitesz magáért, csinosodik: a mackónadrághoz immár tűsarkú dukál. Az pedig látatlanban is kitalálható, melyik az a két figura, akik garantálhatják a bohózatok klasszikus elemét, tudniillik hogy mindenki mindenkit félreért. S megint mégsem! Mert megragadó, ahogy ez a két fiú áthidalja a kommunikációs nehézségeket, találékonysággal, sziporkázó ötletekkel, testüket okosan használva, a fogyatékossággal érzékenyebbé vált ép szerveik éberségével. Mert felemelő, ahogy öntudatosan visszautasítják a születési rendellenesség bélyegét, s élnek, nem különben, de legalább úgy, mint a többiek.

S mindezzel együtt mulattatnak. Engedik, hogy jóízűen nevessünk, mert rejtőzzék a humor szóviccekben vagy szituációkban, nem fajul olcsóvá, nem kurvul el. Még úgy sem, hogy egynéhány függönyért kiáltó drámai pillanat ellenére a végkifejlet példát ritkítóan bugyuta. Ám jó ez így, mert nem kell mázsás súlyokat levetnünk ahhoz, hogy felálljunk székünkből, ellenben munkás, mégsem izzadtságszagú színészi játékok élményével, egy jó darab jó rendezésének emlékével távozhatunk. Amikor nem azért jegyezzük meg a művészek nevét, mert kisszámú az alkotógárda.

Író-rendező: Korognai Károly
Díszlet: Kentaur
Koreográfia: Nemes Zsófia

2002. november 1.