Maul Ági

Szegeden játszott a Border Crossings
Színházi lecke haladóknak

Sokkoló rádöbbenni, hogy a mi egyéni és kivételes életünk sztereotípiák és sémák sorozata; létezésünk dramaturgiája nem izgalmasabb egy tananyagnál, részletei egy szépen artikuláló nyelvtanár szabvány-mondataiként csengnek fülünkben. Életünk mozzanatai, akár egy nyelvlecke fejezeteinek címei.

Ez az alapötlete a szeptemberben a szegedi régi zsinagógában előadott Double Tongue című előadásnak. A produkció egy angliai székhelyű, a világ számos táján sikereket elért nemzetközi színházi társulat, a Border Crossings magyarországi turnéjának egyik állomása.
A színdarab öt ember sorsát rímelteti össze egy nyelvtanfolyam unalmas leckéivel. Az eredmény sokszor elég mulatságos, de leginkább illúzióromboló, sőt megrázó. Minden jelenet kerete egy nyelvlecke, és a leckék egyre nehezebbek, egyre súlyosabb témákat vetnek fel. Az előadás elején még a kezdők is boldogultak, a vége talán már a haladóknak is sok. Önmagunk kifejezése még saját anyanyelvünkön is nehéz, hát még idegen nyelven, ráadásul olyan emberek között, akik más nyelvet beszélnek átvitt értelemben is.

A cím (Kettős Nyelv) így többféleképpen is értelmezhető. Maga a színdarab is többféle nyelven beszél hozzánk, a közönséghez, hiszen a színészkedés kódrendszerén túl a tánc és a videó, a film nyelvét is felhasználja. A szereplők pedig az angol és a magyar mellett szerbül is beszélnek. Különböző nyelveken, különböző kulturális gyökerekkel próbál kommunikálni egymással egy megkeseredett magyar nyelvtanár; egy naiv, széplelkű amerikai turista; egy megszállott szerb; egy gátlástalan, titkoltan homoszexuális üzletember és egy fekete férfi-prostituált.

Igazi bábeli zűrzavar ez, ráadásul Szegeden az 1999-es jugoszláviai NATO-bombázások idején. A személyes konfliktusok eltakarják a kulturális szakadékokat, mire pedig minden titkos mozgatórugó felszínre kerül a szereplők, (a különböző kultúrák) kiírtják egymást.
A Double Tongue című előadásnak nemcsak a témafelvetése, nyelvezete, kódrendszere meglepő. A színpadon látottak még egy edzett színházlátogatónak is feladják a leckét. Nemcsak azért mert a színdarab üzenete időben és térben is közelről érinti meg a befogadók lelkét, hanem azért is mert az alkotók annyira törekednek a valóság direkt, szépítés nélküli bemutatására, hogy ez már nem is játék, hanem arculcsapás, provokáció. A látvány talán a figyelmet is eltereli a mondanivalóról, és sokakban viszolygó elutasítást vált ki, nem pedig elgondolkodást.

Aki egy kis társulat zsinagógabeli előadásának nézőjeként arra számított, hogy egy intim hangulatú kamara-előadás fogja elandalítani, az valószínűleg kirohant a második felvonás elején, - mint ahogy ki is rohantak egy-ketten. Aki pedig tudta kellő távolságtartással, közönnyel nézni a "játékot", és volt elég gyomra a látottakhoz, az egy sokkolóan gyomorforgató, és olyan agresszív, véres előadást láthatott, hogy azt kívánta bárcsak ne élőben, hanem egy kommersz akciófilmben látná mindezt, és akkor elkapcsolhatna.

2002. október 12.