Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Mohai Zsuzsa

A tizenkettő
nem egy tucat
Reginald Rose színműve
a Kamara-Tantuszban

Bűnös -
nem bűnös

A tizenkét dühös ember szereposztására tekintve és a bemutatók rendjét szemlélve hihetnénk, a darab egyfajta válasz lehet a Sogórnőkre. Hiába várunk azonban a maszkulin világ fogságában vergődő nőiség gyötrelmeire irányzott reflektálásra, Reginald Rose drámájában a nemiség nem jut szerephez. A szűk térben egymásnak feszülő jellemek, a párhuzamba állított vagy éppen konfrontálódó sorsok sem önmagunk keresésére, azonosítására, de nem is a szükségszerűvel való szembesülésre késztetnek. A "találkozás" - bármely módon értelmezzük is alanyait - céllal bír, valamiféle változást kell eredményeznie. Ez egyként oldja és magán is viseli a determináltságot: tizenkét férfi, tizenkét sors függvénye egy másik férfi, egy másik sors.

A tizenkettő nem egy tucat. Egy. Tizenkét ember szava egy. A szó :"bűnös" vagy "ártatlan", azaz "halál" vagy "élet". Egy amerikai bírósági eljárás utolsó szakaszába csöppenünk. A bírónő felszólítja az esküdteket a döntéshozatalra, melynek innentől kezdve beavatottjai leszünk egészen addig, míg az az egy szó kimondatik. A döntésnek egyhangúnak kell lennie. A vád: gyilkosság.

Az igazság keresése látensen nem az igazságért, hanem a tiszta lelkiismeretért történik. Nem azért az egy életért, a tizenkét másik miatt. Súlyos teher mindkettő.

Az előadás mégis súlytalan. Nem önnönmaga miatt. Miattunk. Mert tudjuk, mi fog történni! Hiába nélkülöz a színrevitel mindenféle filmes elemet, a színpad vetítővászonná válik. A gép nem forog, ez mégis mozi, ismerjük a forgatókönyvet, százszor, ezerszer is láttuk. Az esküdtek összeülnek, szavaznak, egyikük kivételével mindannyian a vádlott bűnössége mellett, tehát az egyhangúsághoz csupán azt az egyet kell meggyőzni - de mi tudjuk, hogy ő fog meggyőzni mindenki mást. Persze lassan, rendre csak egy-egy társát maga mellé állítva, nem az igazával, a kételyeivel érvelve. Tudjuk azt is, mindhiába a háttérben ólálkodó osztály- és generációs ellentétek, a politikai nézetek és ideológiák konfliktusa, idegenellenesség és tolerancia, értékek és szemléletek ütközése, mert nagyon is tudjuk, hogy mit kell jelenteniük, hogy ott kell lenniük, és éppen mert tudjuk, díszletté silányulnak. Mi pedig érzéketlenné. Az immunitást talán csak a színészek törhetik meg.

Egyetlen felvonás adatik számukra, hogy tizenkét karakter különbözőségét megrajzolják, hogy azok az összefolyt pacából a paletta valamely pontján kivehető, színével leírható csomóvá sűrűsödjenek. Jelenlétük, erejük kiegyensúlyozatlan, de ha néhányuknak több figyelem is jut, dominánssá csak rövid pillanatokra válhatnak. Leginkább a kételyt kezdettől fogva demonstráló és a vádlott bűnössége mellett a végsőkig kitartó esküdtek. Az előzőt formáló Székhelyi József mindvégig precíz alakítást nyújt - bár többször is azon kaphatjuk, mintha túlságosan emlékeztetne saját Columbo-paródiáira. Az utóbb említett szerep rejti a legtöbb drámaiságot, amit Szalma Tamás kellőképp érvényre is juttat. Ám a többi színész sem marad adósunk, egyiküknek sincs lehetősége kiemelkedőt alkotni, de rossz emléket sem hagynak bennünk, sőt.

Az élményt ők nyújtják, ők ellensúlyozhatják az érzést, hogy ami előttünk történik, hatásában olyan… neutrális. Nem kifejezetten rossz színház, csak éppen túlságosan illeszkedik a mai trendbe - ahogy arra Koltai Tamás is rámutat: művészi kockázatoktól mentes.


Ítélni könnyű. Az igazságot megtalálni viszont annál nehezebb. A 8. esküdtet leszámítva mindannyian ítélkezni jöttek a kis, kopár, nyomasztóan dísztelen szobába, amelynek egyetlen ablaka egy házfalra nyílik. Az ítélkezés gyors, az igazságkeresés pedig lassú. Tizenegy esküdt szeretné minél hamarabb becsukni maga mögött az ajtót, sietnének kedvenc csapatuk focimeccsére, vagy egy újabb reklámszlogent kitalálni, vagy egyszerűen csak otthon egy hideg zuhanyt venni ebben a pokoli hőségben.

E miatt a bosszantóan aprólékos és higgadt 8. esküdt ( Székhelyi József ) miatt viszont mindezt még jó pár óráig nem tehetik, ezért ők 11-en azt tekintik feladatuknak, hogy meggyőzzék az akadékoskodót. Nem pedig azt, hogy kikutassák az igazságot.
De vajon lehetséges ez egyáltalán?
Ha kellő mennyiségű adatot és tényt összehordunk egy rakásba, abból összeáll az igazság? Vagy ahány féleképpen illesztjük össze a részleteket, annyiféle igazságot kapunk?

Egy ember áll a bíróság előtt, és személyiségét a tárgyaláson elhangzott tényekből rakják össze. Tárgyi bizonyíték, priusz, szemtanú, fültanú, alibi, indíték - ezeket magyarázzák, súlyozzák, csoportosítják és mindezekből kirajzolódik egy ember képe. De, aki a bíróság előtt áll, kezdi úgy érezni, hogy nem is őróla beszélnek, ez a tárgyalás nem az ő tárgyalása. A szituáció ismerős. Ezt érezték a Közöny, a Karamazov testvérek és az Édes Anna című regények főszereplői is.

Reginald Rose darabjában, a Tizenkét dühös emberben a bizonytalanság még fokozódik azáltal, hogy a "főszereplő", akinek életével tizenkét ember játszik kirakósdit, nem is jelenik meg. Mi, a dráma nézői csak az esküdtek elbeszélésére támaszkodhatunk, nem tudjuk milyen is a vádlott, nem láthatunk tisztán.

De ki láthat tisztán? Hiszen a bíró, az ügyvéd, az ügyész, a szemtanúk és esküdtek is csak saját származásuk, emlékeik, előítéleteik, komplexusaik szűrőjén, vagy épp egy elrobogó vasúti kocsi ablakain keresztül látják őt. Az esküdtek egyre több részletet vizsgálnak meg, tudatukban és a nézők tudatában egyszerre váltakozik percről, percre a két
ítélet: bűnös - nem bűnös.

Ugyanígy hullámzik a hangulat is. A feszültség emelkedik, majd egy fáradt poén hirtelen lecsillapítja a kedélyeket, de az előadás csak szusszanásnyi szünetet engedélyez a nézőnek, máris újból feszülni kezdenek az idegek. A konfliktusok egyre élesebbek, míg el nem jutunk a legnagyobb harcig, amelyet a 3. esküdt már önmagával vív meg. Szalma Tamás torokszorító hiteleséggel játssza a férfit, aki magabiztossággal leplezi kudarcát, erővel a gyengeségét, bátorsággal a félelmét.

A szűk térben, a kopár falak között felerősödve hat az emberi dráma. Díszlet szinte nincs, csak atmoszféra. A fullasztó hőség , az idegesen elszívott cigaretták füstje, a nézetek és értékek ütközése sűrűvé teszi a levegőt. A szoba neonjainak vallatófényében az esküdtek önmagukkal néznek szembe. Talán rájöttek, hogy ha az ő életük darabkáiból is lehetne egy olyan képet összeállítani, amely alapján tizenkét ember azt írná szavazócédulájára: bűnös. Másfél órája kész ítéletekkel léptek be a szobába, most tele kételyekkel lépnek ki. Nem biztos, hogy megtalálták az igazságot, de legalább keresték.

Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Szereplők: Szalma Tamás, Megyeri Zoltán, Janik László, Cserna Antal, Sarádi Zsolt, Galkó Bence,
Szűcs Lajos, Székhelyi József, Király Levente, Borovics Tamás, Rácz Tibor, Somló Gábor, Herczeg Zsolt
A cikkhez kapcsolódó linkek:
 

 

2003. február 24.