Sörös Judit

A legszögedibb szögedi

Kiállításokkal emlékezik a város a száz éve született Bálint Sándor néprajztudós

A meghurcolt szegedi etnográfus, Bálint Sándor személye és munkássága sokat vitatott fejezete a magyar néprajznak. Egy azonban bizonyos, mindent, amit a városról tudni illik, azt ő kikutatta, leírta és továbbadta a jövő nemzedékének. Születésének századik évfordulója alkalmából minden nevét viselő, hozzá személyesen kötődő szegedi intézmény nívós rendezvénysorozattal állt elő. Az emlékév pedig rögtön egy újabb megemlékezésbe torkollik: jövőre lesz halálának huszonötödik évfordulója- ezért is érthetetlen, hogy Pálfy utcai szülőházát pont ebben az évben bontották le.

Bálint Sándor 1904. augusztus elsején született Szegeden egy paprikatermeléssel foglalkozó alsóvárosi parasztcsalád gyermekeként. Egész életében rendkívüli módon kötődött ehhez a városrészhez, s azon belül a ferences plébániához. „Szegeden két abszolút van: az alsóvárosi templom és a Tisza.”- vallotta. Ehhez hasonló gondolataival, fényképeivel találkozhatunk a plébánia szerény méretű, ám mély szeretettel és tisztelettel megrendezett kiállításán. A folyosón lépkedve beszűrődik a mise egy-egy latin mondatfoszlánya, a plébános erős hangja, ami visszaadhatatlan hangulatot kölcsönöz a kis kiállításnak. Legbensőségesebb sorai, amelyekben leírja, hogyan kötődött Istenhez, milyen kérdések foglalkoztatták, ki és mi volt fontos az életében, minden tárgynál és képnél többet árulnak el róla. Kedvenc imahelye a Fekete Mária oltár volt, a főkaputól jobbra található csendes kis sarok, így anélkül be tudott surranni a templomba, hogy az a misét megzavarta volna. A templom a mellette lévő ferences rendházról, s a Havi Boldogasszony búcsúról volt híres, ezen azonban nem a mai kirakodóvásárt, hullámvasutat, dodzsemet, színes műanyag játék kavalkádot kell érteni. A kétnapos ünnepség gyertyás körmenetet, imaórákat, hajnali négy órától félóránként misét, vecsernyét, litániát, szentbeszédet, s ezek különböző változatait jelentette.

Bálint Sándor a piarista atyáknál érettségizett, majd a Kolozsvárról Szegedre költöző Ferenc József Tudományegyetem tanulója lett, s itt zárta a szívébe a néprajzot, annak ellenére, hogy az irodalomhoz, a grammatikához, a történelemhez ugyanúgy értett. A szegedi egyetem néprajz tanszékének 1930-tól díjtalan gyakornoka, majd tanársegéde, 1934-től egyetemi magántanára és tanszékvezetője lett egészen 1947-ig. 1951-től 1956-ig ideológiai okok miatt eltiltották a tanítástól. „Habár az egyetemi könyvtárba osztották be dolgozni, nem lett depressziós lefokozásától, hanem ezekben az években is rengeteget dolgozott.” – emlékszik vissza Barna Gábor, a néprajz tanszéket vezető egyetemi docens, aki még személyesen ismerhette Bálint Sándort. Bár az 1956-os forradalom hatására újra oktathatott, ’65-ben mégis „izgatás” gyanújával felfüggesztették, s ekkor kérte nyugdíjazását. „Nyugdíjas évei is igen aktívan teltek, s két nagyon meghatározó művét is ekkor írta: Karácsony, húsvét, pünkösd címmel, illetve a szegedi élet összefoglalóját, a Szögedi nemzetet, ami a mai napig tankönyv. Módszertani témájú könyvet ugyan nem írt, de ezt a könyvet mégis használjuk ilyen értelemben is, mert módszerei is kiérződnek sorai közül.”- mondja a néprajztudós. A néprajz tanszék ebben az évben ünnepli fennállásának hetvenötödik évfordulóját, így természetesen a legnagyobb és legszínvonalasabb rendezvénysorozattal ők készülnek. A rengeteg más program mellett kiadták a Karácsony, húsvét, pünkösd című művét CD-n, megjelent a Bálint Sándor Emlékkönyv, megszervezték a 7. Szegedi Vallási Néprajzi konferenciát híres hazai és nemzetközi előadókkal, illetve emlékérmet készíttettek, amivel a legjobb szakdolgozójukat jutalmazzák minden évben. Különdíjas érem is született, azt minden hallgató, érdeklődő, Bálint Sándort, illetve a könyveit szerető megvásárolhatja. Sajnos a mai diákoknak már csak a könyveken keresztül kaphatnak belőle egy kicsit, a munkásságát továbbvinni igyekezők azonban megőrizték emlékét, egész lénye áthatja a tanszéket, fényképek, tankönyvek formájában.

„Ízig-vérig pedagógus volt, rajongtak érte a tanítványok.- meséli mosolyogva Barna Gábor, -Hallatlan nagy tudását közvetlenséggel és természetességgel adta át az őt hallgatóknak. Reméljük, tudunk úgy beszélni róla, hogy akik már nem ismerhették, elhiggyék, hogy ő egy remek ember volt, s példaképe legyen a mai fiataloknak is.”
Bálint Sándor 1980. május 10-én autóbaleset következtében vesztette életét.
„Hagyatékát a Móra Ferenc Múzeum vette meg. Habár én nem ismerhettem, a róla hallottakból, s az élettörténetéből merítettem az ötletet.”- mondja el N. Szabó Magdolna, a hagyaték felhasználásával készített kiállítás rendezője. A tárlatra egy eredeti napsugaras szegedi kapun át léphetünk be, s a mellette lévő kis sarokban fényképekkel követhetjük nyomon élettörténetét. Nemzeti kincsnek tekinthetjük Tombácz János bácsi meséit, amit ő fedezett és dolgozott fel. Ezt is meg lehet hallgatni egy kis lócára kuporodva. Rögtön ezután láthatjuk majdnem teljesen élethűen berendezett dolgozószobáját, különösen megragadó, megindító agyonhasznált kalapjával együtt. Ahogyan az őt ismerők szólítják, Sándor bácsi lakásának egykori díszei- festmények, fafaragások, kisplasztikák, szentképek gyűjtemények- vesznek körül minket. Közben a fülünkbe csendül a hangja: megnézhetjük az egyetlen portréfilmjét is, ami az egyik kiállított szekrénye előtt készült. A válaszfal mögött újabb fényképek: szakmailag és emberileg nagyra becsült barátjával, a fotóművész Lantos Miklóssal és feleségével járták az országot, s jegyezték fel a fontosabb és különlegesebb zarándok-és imahelyeket. Látom magam előtt őket, ahogy nevetve, tele energiával járnak faluról falura. „Azt kell tudni Bálint Sándorról, hogy annak ellenére, hogy tősgyökeres dél-alföldi volt, ugyanúgy a kisujjában volt a Dunántúl, vagy a Kisalföld összes települése.”- teszi hozzá N. Szabó Magdolna. Miután végighaladunk az egész termen, s odaérünk a kijárat melletti tárlóhoz, elkomorul a hangja. A néprajztudós lebontott szülőházának terveit, fényképeit láthatjuk.
„A Délmagyarországban közzétettem egy hirdetést még a nyáron: akinek van valamilyen emléke, tárgya Bálint Sándorról, tudassa velem, hogy felhasználhassam a kiállításhoz.- emlékszik vissza a szervező- Ekkor hívott fel egy építési vállalkozó, hogy már 2004 áprilisa óta érvényes bontási engedélye van a Pálfy utca 72. szám alatti szülőházhoz. Teljesen véletlenül derült ki. Rögtön értesítettem a néprajz tanszéket, mondván, azonnal menjünk fényképeket készíteni, menteni, amit lehet.” Téglákat, ablakokat, járólapot hoztak el, hogy legalább ezek ne vesszenek el örökre. Mivel a 2000-ben megszavazott védett műemlékek listájára nem került fel az épület, hiszen magánház volt, s nem is régi építésű, a tulajdonos szabadon eladhatta. „A város, miután kiadta az engedélyt, jelezte a kulturális irodának, onnan azonban nem értesítettek senkit, állítólag a polgármester sem tudott róla- folytatja szomorúan, s csalódottan Szabó Magdolna. - Szerintem, ha akarták volna, megmenthették volna a centenárium tiszteletére a sokszorosára drágult ingatlant. De nem tették. Állítólag késő volt már az ügy leállításához, amikor a polgármester tudomást szerzett róla. Tenni azonban mindig lehet valamit.” Az épületen lévő emléktábla visszakerül eredeti helyére, azzal a módosítással, hogy e ház helyén állt a néprajztudós szülőháza. Talán a legszomorúbb az egészben, hogy a Móra Ferenc Múzeumbeli kiállítás megnyitóján, augusztus elsején vált biztossá, lebontják a házat, s a város nem veszi meg.
Bálint Sándorra mély szeretettel emlékeznek mindenhol, rendkívüli személyisége, embersége még ennyi idő távlatából is érződik, minden munkájában, használati tárgyában.
Fényképeiből, s az elmondottakból tudom, mindig bölcs mosollyal és sziklaszilárd elhatározással tette a dolgát, mély hittel fogadott el minden rosszat az élettől: szerettei halálát, nevének sárba tiprását, munkásságának meggyalázását. A Fekete Mária oltár melletti emléktáblán olvasható szavai mindent megmagyaráznak: „Istenem, legyőztél. Hogy magadhoz magasztalj, mindent elvettél, hogy megajándékozhass magaddal.”

2004. október 3.