LinkLaP .:. Kultúra .:.

Három perc. Ennyi fér egy szuper 8mm-es tekercsre. Népek mozija volt a mágnesszalagok előtt, családi felvételek garmadája készült vele. Ugyan régi korok üzenetét hordozza, mégis akad, aki hiszi, lehet vele újat mutatni, érdemes életben és köztudatban tartani. A kamera befűz, kattog, kerreg, és pörög az orsó, szalagra kerül az idő, ezüstnitrátba égnek feledhető mozdulatok, mosolyok, zörejek.
Három perc. Éppen ennyi időmbe telt, hogy rájöjjek, azok a fények ott a Grand Café másik oldalán, állomáshelyemtől meglehetős messzeségben nem csakúgy villognak, vihar sem készül, hanem nagyon valószínű, hogy a Szuper 8mm Fesztivál megnyitója mégsem ebben a vetítőteremben lesz, ami elé előrelátón bekvártélyoztam magam, hanem odaát, a folyosó-kávézó másik végében, ahol, jé, a Belvárosi Mozi kamaraterme vagyon. De ami inkább kétségbeejtett, a pontosság máris megkövetelt egy állítmánycserét: nem lesz, hanem volt. Szomorú. Pedig biztosan megtudhattam volna, hogy ez már a harmadik ilyen fesztivál és egyébként milyen jó ez az egész, mennyi előkészület után ilyen jó ez az egész, meg azt, hogy voltaképpen nem is fogalmazható meg szabatosan, miért is olyan jó ez az egész. Sebaj. Majd holnap! Holnap versenyfilmek vetítése a kiírás szerint, aztán pedig spontán örömzene a hatvanas-hetvenes évek megsárgult képeire Matthew Mitchelléktől.
Három perc. Három perc alatt közvetlenül egy jazzkoncerttel egybekötött filmvetítés előtt bizony el lehet adni körülbelül hat vagy hét jegyet egy kevéssé alkalomhoz illő „Men in black” reklámasztalkánál, egy sokkal inkább retro stílusú, hatvanas évek slágere fekete műbőr forgósszékben csücsülve. Mert ha az ember lánya van olyan túlbuzgó, hogy - némi teljesítménykényszertől hajtva - időben, még a kiírt hatórai kezdés előtt megérkezzék és a szervezőséget magára vállaló bátor egyén után kérdezősködjék, akkor könnyen szerepet kaphat egy efféle burleszkbe hajló komédiában. A szervező? Hol van, hol van, senki sem tudja. Pedig egyre kíváncsibb lettem, ki vakmerő vállalja ezt magára, tekintve a szerény becslések szerint előreláthatóan egyórás késést. Mindenki valami „Péterről” beszélt, akiről megtudtam, hogy alacsony, magas, kövér, sovány, szőke, barna és szemüveges (utóbbit már csakazért sem hittem el, pedig tényleg…) – megszólítottam hát valamennyi hímnemű lényt, aki utamba került. Harmadszorra nyertem. Rózsa Péter pedig gyakorlatilag a kézfogással kezembe nyomott egy számlatömböt, egy jegygyűjtőt, váltópénzt, átlátszó dobozban, és vigyorgott: milyen jó, ráérek, ugyan üljek már be néhány percre jegyárusító-jegyszedő néninek! És ha már úgyis ott ülök, miért ne kérhetnék sorozatosan elnézést az egy és negyedórás késésért angyalian bűnbánó mosollyal?! „Ja, és akármikor is kezdünk, nyolckor kipakolnak bennünket, mert csak addig béreljük a kamaratermet. De jegyet akkor sem váltunk vissza!” – kacsintott, elrohant. Fontos ember.
Ugyan nem három percet töltöttem a szocreál bútorcsodában pörögve, hanem annyit, amennyi alatt közel 70 jegy elkelt, de igazán megérte. Elvégre nem mindennap adódik alkalom, hogy amikor épp nem kell bárgyún és szégyenkezőn bocsánatot mosolyognom és számlát adnom, vetítőszobából nézzem a Szuper 8mm Fesztivál szervezőjével és annak cserélődő söröspoharaival együtt a nagyteremben unalmasan időben kezdődött legújabb kedélyborzolás, a Trianon premierjét - spontán örömzenéhez nélkülözhetetlen zenekarra vagy a vetítéshez legalább annyira szükséges technikai berendezésekre, műszaki szakikra várva.
- Három perc… El tudod képzelni, milyen alapos tervezés, milyen fokú profizmus varázsolhat csak három perces tekercsre élvezhető és értékes filmet?! – kérdezte Péter merengve, inkább a sörétől, mint tőlem. – Ennyi! Három perc! Három perc egyenlő több hetes előkészület. Három perc egyenlő 4800 ropogós magyar forint a nyersanyagért, plusz az előhívási procedúra. És az sem akármi ám! Svájcba kell küldeni laborba, aztán öt hétig rágni a körmünket, hogy mi a nyavaja sül majd ki belőle?! 8 milliméter, gondolj csak bele, mennyire biztos kéz kell egy ilyen keskeny rögzítőszalag megtartásához! Egyetlen mozdulat földrengésnek tűnik rajta, pláne egy több négyzetméteres vászonra vetítve! És nem lehet ám csakúgy leállítani a dolgot, ha valami nem tetszik, hogy akkor ezt most újra vesszük! A vágás itt tényleg ollót és ragasztót jelent. Macerás. Persze, ma már irdatlan összegekért felírják neked CD-re meg DVD-re, hogy aztán számítógépen montírozhasd, de mi azért mindig úgy kezdünk neki, hogy ha elszúrjuk, elszúrtuk.
- Miért ennyi hercehurca? Miért éri meg manapság ezzel a körülményes technikával forgatni?
- Miért, miért. Hát mert négyszer annyi színe van, mint egy hagyományos kamerával felvett opusnak. Kimondhatatlan, ám szembetűnő a különbség. A zöld ezen ilyen is, olyan is,meg amolyan is. Azon meg csak zöld. Egyébként nem is teljesen alapítványi és öncéklú buli, éppen most kértek fel bennünket videoklip készítésre. Egy zenekar, a Colorstar. Biztos emlékszel rájuk – ez úgy tűnt, már tényleg nekem szól, nem a söröspohárnak… -, felléptek a SZIN-en. Nem rémlik? Na mindegy. Dolgoztunk együtt a Belgával is, róluk azért már csak hallottál. Ilyen videoklippet forgatni presztízskérdéssé vált.
- És honnan a kamerák? Gyártanak még ilyent?
- Összeraknak évente néhány darabot Svájcban, hogyne, csak legyen, aki meg tudja fizetni. Itthon viszont ócskavasként árulják őket jobb-rosszabb állapotban a zsibvásárokon. Kis szerencsével néhányszáz vagy ezer forintért, némi felújítás után tökéletesen szuperáló gépet horgászhatsz magadnak.
Huszonötször három perc kellett ugyan meg mérhetetlen türelem, de azért csak elkezdődött valami. A programban szereplő versenyfilmeket, micsoda meglepetés, másnapra tolták, helyettük a vászonra kúszott egy lóvasút az „őskorból”, ami talán a mai Géfin Gyula téren zakatolhatott, egy „ókori” puccos Wartburg, a „limuzin”, körülötte rajongó ámulattal kopogó divatos tűsarkak, és feltűnt „Heringia” is, a jó öreg úszóház napozója a „koraújkorból”. A hölgyek haja rövid, és hullámosra sütött. Megannyi Marilyn Monroe. A ruhák annyira divatjamúltak, hogy bizonyosan nemsokára tömegesen jönnek majd szembe velünk a Kárász utcán. A film forog, a gép zakatol. Felvonulás, virágba borult Tátrák tetején zászlót lengető lányok, „Éljen a szovjet-magyar barátság!”. Még több zakatolás, még több kerregés, a vászonra lassan további két kép úszik. Békésen megfér egymás mellett immár a szocialista tömegsportot propagáló képsor a rengeteg egyforma emberrel – akad azért ezen is, aki nem úgy és nem arra hajlik, ahogy és amerre a többiek… -, a hófehér házak között tevék körül futkározó csontsovány arab purdé és a 2003-as Sziget fesztivál, bikinis lányok, pókhasú srácok, ön- és emberségfeledt pillanatok. Összhatásuk elgondolkoztató. Múlt és jelen. Jelen és jelen. Jövő? Ideges rövid hangokon nyikorog a hegedű, pereg a dob, Matthew Mitchell és a trió is érez valamit. Jó.
Három perc sem kellett, hogy a jazz és a képek összjátéka elbűvölje a megpróbáltatásai miatt alapból kissé zaklatott közönséget. Szájtátva bámultak és hallgatták a spontán aláfestést – kivéve, amikor épp a kisfiúra kellett figyelnük, aki időnként ki-be rohangált és csikorogva húzogatta a sötétítőfüggönyt. Magam is pont ilyen áhitattal figyeltem volna biztosan: micsoda improvizálás! micsoda érzék! Mondom, „volna”. A volnákhoz azonban rendszerint tartozik egy „ha”… Szóval, HA Péter, az a bizonyos, el nem árulja még az elején félig nekem, félig a söröspoharának, hogy vagy két héttel ezelőtt megkapták már a képanyagot…
Nem mindig jó bennfentesnek lenni…