LinkLaP .:. Kultúra .:.

Valami készül. Egyesek már akkor gyanút fogtak, mikor még csak négy jókora zöld hernyó sorjázott fel Skodára. De hát négy hernyó, nem hernyó! - legyintettek. Kisvakond, Füles csacsi és a Kockásfülű nyúl elkészültekor azonban már „kettesek” is meg-megálltak mellettünk. Egy babakocsit tologató anyuka óvatosan érdeklődött: a gyerekszobát vajon mennyiért vállalnánk?
„SAMASZA” a csomagtartó közepén trónoló sárkány, maci és szamár egyveleg, születése pillanatától nehéz perceket okozott az arrajáróknak. A talpraesettebbek persze könnyedén vették az akadályt: „- Apu, mi ez? – Hmm, talán olyan izé… Egy szamárfejű sárkány. – Csakhogy tányértalpa van, mint a maciknak! – Hát mert az anyukája biztos mackó volt, apukája szamár, nagymamája pedig sárkány! Hja, ez már csak így szokott lenni…”
A pálcikalovak már „osztottabb” sikert arattak, sokan nem tudták eldönteni ugyanis: vajon elfuserált dakszlikutyák vagy fogasok?! A rossz helyre telepített villanyoszlopok, árkok és kapualj-sarkok nyomait – sok más mellett - sebtapasz alakú színes csillagokkal és - hangsúlyozottan Skodáról lévén szó – típusjelzésnek is találó csigákkal takartuk el, belülről pedig citromsárga-piros-kék űrhajóvá varázsoltuk az öreg tragacsot,
Valami megmozdult. Munkálkodásunkon legtöbben csak távolról mosolyogtak. Egy idős hölgy a kutyájával osztotta meg gondolatait mellettünk: „Látod, Cézár, milyen aranyos?! Nem, Cézárka, nem szabad! Rossz kutya! Ejnye, hogy néz ki az orrod! Hát kellett neked beleszagolni abba a sárga festékbe?!” Mások egyértelműbben jelezték, mennyire tetszik, majd vigyorogva megkérdezték, hol lesz legközelebb parádé, mire készül? Az elvetemültebbek egyenesen a dorozsmai roncsderbire célozgattak… Egy középkorú úr kedélyesen elbeszélgetett velünk, körbedicsérte a CSkodává keresztelődött öreg konzevdobozt, majd átnyújtotta a névjegykártyáját és egy szerinte „roppant reális” árajánlatot, amennyiért gyönyörű egyszínűre fújná. (Mert, hogy is lehetne valaki olyan perverz őrült, hogy ezzel akarjon majd furikázni?!) Egy közismert pszichológus hümmögve ballagott el mellettünk. A sarokról még visszanézett. „Ez már pszichiátriai eset – gondolhatta –, Infantilis infantilis…” Többen lelkesen vázlatokat készítettek vagy szóban instruáltak, mi kerüljön még arra a néhány unalmasan libazölden maradt négyzetcentiméterre. A körülöttünk parkolók viccesebbje kacsintott: mire visszajönnek, fessük ám át az övéket is! – aztán mikor engedelmesen és vészjóslón megindultunk, fejvesztve rohantak vissza, hogy „azértmégsemegészenúgygondoltákámhehehe…”. Dolguk végeztével pedig, mielőtt beszálltak volna, szorongva körbejárták a csilli-villi autócsodákat, biztos, ami biztos… Sokan tréfálkoztak: mi lesz, ha betelik? „Ó, szerencsére elég forgalmas a Vitéz utca, eggyel arrébbhurcolkodunk!” – vigyorogtunk. Egy illuminált úr mutatóujját méregetve diszkréten megkérdezte, ugyan mi alapján választottuk ki éppen ezt a kocsit? Tudjuk-e egyáltalán, kié? Legtovább azonban egy nénike időzött mellettük. Először csak távolról szemlélte, mit ügyködünk, aztán közelebb oldalazott és még közelebb, míg végül egészen fölöttünk álldogált hátrakulcsolt kézzel, rezzenéstelen arccal. „Zománcfesték?” – kérdezte. Zománcfesték. „Az jó! Az nem kopik le hamar…” Elgondolkodva toporgott tovább. „Pókot is tudnak?” Tudnánk talán, de erre a valódi „meseautóra” igazán nem illene, ugye, be tetszik látni?! „Óóóó, nem is erre gondoltam, csakúgy kérdeztem…” És álldogált tovább. Egyszercsak hozzám hajolt: „Én magának adom egyhavi nyugdíjamat, ha valamelyik éccaka pingál néhány jókora pókot a szomszédasszony kocsijára! Utálja őket nagyon! Én meg őt utálom, legalább annyira. Meg az idétlen fehér kutyáját is! Legszívesebben azt mártogatnám meg ebben a piros festékben, de hát…” Na akkor már egészen biztosak voltunk abban, hogy nem is tudnánk mi pókot festeni… Ügyetlenek vagyunk mi ahhoz! A nénike kicsit sértetten és bizalmatlanul vissza-visszapislogva elbattyogott. Két lány vihogva kért engedélyt, hogy együtt fényképezkedhessenek a bolondos autóval. (Elképzelem, ahogy otthon mutogatják a képeket: „Ez itt a szegedi dóm, ez itt a szegedi városháza, ez meg itt a szegedi CSkoda!”)
Befestettük az autómat.. Azóta meglódul és hosszan kileng az emberek fantáziája, humorérzéke, amerre csak gurulunk. Mosolyok futnak az arcokra, egyesek az „ejha!”, mások pedig a „de-jó-hogy-nem-születtem-ekkora-hülyének” jegyében. Lényeg, hogy futnak. Ám félő, a gyerekek hamar lesimogatják majd róla Füles csacsit, Kisvakondot és a többieket… Azt hiszem, még időben kérvényezni fogom a városképi jelentőségű látványosságokat megillető hatósági védelmet, érvelésemet a napsugaras magyar közérzet megóvásának igazán méltányolható hangsúlyozásával tetézve! Nagy szükség van ránk. Ezt, sajnos, bárki beláthatja…