Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Kocsis András

Bűntudat

Új Eldorádó – vagy egy újabb katasztrófa?

Minden úgy kezdődött, mint máskor: beültünk a moziba, vártuk a kezdést. Aztán elsötétült a nézőtér, és megjelent egy mondat. Sokkolt. Furcsán éreztem magam, le-lepillantottam az ujjamra, és a szék is kényelmetlenné vált. Még a filmcímnél sem tartottunk, máris szégyelltem magam...

„Egy aranygyűrű elkészítése 20 tonna bányahulladékot termel...” Ezzel a sokatmondó felirattal kezdődik Kocsis Tibor dokumentumfilmje, amivel alaposan beletipor alighanem minden néző lelkivilágába. Lehet persze gondolni vastag aranyláncokra és öklömnyi gyűrűkre is, de a rendező óhatatlanul egy hagyományt is megkérdőjelez, méghozzá a jegygyűrűét, amely egyike a legszentebb tradícióknak, hiszen a jegyesség és házasság első számú jelképe a Föld nagyon sok országában. A verespatakiak ma már ezt alighanem másként gondolják.

Kocsis Tibort a 2000-ben bekövetkezett tiszai ciánszennyezés indította el azon az úton, amelyen haladva Verespatakra ért. A négy évvel ezelőtti ökológiai katasztrófa okán fel akarta kutatni azokat a helyeket a Kárpát-medencében, ahol hasonló veszélyek rejtőznek. Az erdélyi Verespatakon Európa legnagyobb aranybányáját akarja megnyitni egy kanadai cég, a Roşia Montana Gold Corporation. A terv az ő szemszögükből rém(!) egyszerű: a környékbeli hegyeket 15 év alatt, napi 20 tonna dinamittal tüntetnék el. Verespatak helyére pedig egy 800 hektáros, 150 méter mély zagytározót terveznek a cianidos szennyvíz számára.

Hogy mi áll a történet hátterében, nem nehéz kitalálni: a pénz. Jobban mondva az a 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst, amit a hegyek rejtenek. A román kormány 19 százalékos részesedéssel van jelen az üzletben. A cég pedig felvásárolja a házakat, ledózeroltatja őket, az emberek cserébe kapnak új, modern házat, és még a halottaknak is van ára, mert a temetőből való kihantolást, elszállítást és újratemetést is fizeti a vállalat. Az őket nem túlzottan érdekli, hogy Verespatak 1872 évével a legrégebbi romániai település, öt temploma van, és a csak „Gold” néven emlegetett cég megjelenéséig a többnemzetiségű faluban szegényen, de békében éltek az emberek. Pedig a Gold még nem kapta meg a kitermelési engedélyeket, de a „haditerv” egyszerű: ha mindent megvettek és lebontottak, pár üres templom már senkit nem fog érdekelni. A kérdés az, meg tudnak-e venni mindent.

Miért fontos mindez nekünk, magyaroknak, és különösen nekünk, szegedieknek? Azért, mert Verespatak környéke a Maros, és így a Tisza vízgyűjtőjén fekszik. Ha pedig megvalósulna a terv, és bekövetkezik egy, a nagybányaihoz hasonló katasztrófa, akkor az becslések szerint 40-szer nagyobb lenne a négy évvel ezelőttinél. A verespataki projekt 15 évre szól, azalatt az aranyat kitermelik, aztán meg... Kanada nem a Maros vízgyűjtőjén fekszik.

Mindezeket persze már régóta ismerhetjük. Kocsis Tibor dokumentumfilmjére eleve úgy ültem be, hogy tudtam: torokszorító képeket fogok látni. Csalódás nem ért... Más azonban olvasni róla, és más látni a valóságot. Az alkotást több filmszemlén mutatták már be, és Sepsiszentgyörgyön a zsűri különdíját, illetve a diákzsűri fődíját nyerte el. De eljutott a torontói és a lipcsei filmfesztiválra is.

Hogy miért nem aratott nagyobb sikert – amellett, hogy mindenhol nagy érdeklődés kísérte –, annak talán az lehet az oka, hogy bár igyekszik mindkét oldalt megszólaltatni, nem tud semleges maradni. Kérdés persze, hogy mennyire lehet semlegesnek maradni ebben a kérdésben – szerintem ez a rendezőnek nem is volt célja. Bár megmutatta a másik oldal véleményét, ez úgy hatott, mint tömény cinizmus, ráadásul mire a film közepén megszólalnak a vállalat képviselői, már mindannyian kellőképpen utáljuk őket, és ilyen helyzetben ugye „messziről jött ember azt mond, amit akar”… Összességében a drámai beállításokkal, a helyiek szomorú vagy éppen beletörődő megszólalásaival, és Sebestyén Márta mindig gyönyörű hangjával a film készítői elérik céljukat: nem hiszem, hogy ezek után bárki támogatná az RMGC tervét.

2004. október 29.