Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Kocsis András

Vastaps és a fáradtság öröme

Emmanuelle Bertrand és Pascal Amoyel hangversenye az Őszi Kulturális Fesztiválon

Telt ház fogadta az V. Szegedi Kamarazenei Fesztivál zárókoncertjét október 22-én az Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Főiskolai Karán. A Fricsay Ferenc hangversenyteremben két francia előadó, Emmanuelle Bertrand cselló- és Pascal Amoyel zongoraművész kápráztatta el a közönséget nagyszerű tehetségével. A koncert a 9. Őszi Kulturális Fesztivál egyik záróprogramja is volt.

A fiatal művészek 1999 óta lépnek fel együtt. Mindketten számos sikert tudhatnak már maguk mögött, eddigi két CD-jük egyaránt díjnyertes lett. A csellóművésznő több franciaországi díjat nyert már, 2001-ben hazájában az év hangszeres szólistájának válaszották. Legfontosabb külföldi eredményei között említhetjük a Nemzetközi Rosztropovics-versenyen 1994-ben, és a két évvel későbbi Japán Kamarazenei Versenyen elért I. helyezését. Pascal Amoyelről a számunkra talán legfontosabb információ, hogy tehetségére Cziffra György figyelt fel, aki később tanítványává is fogadta. A francia zongoraművész a hangszeres zenében elért díjai és kitüntetései mellett ma már a Rueil Malmaison Nemzeti Konzervatórium professzora, és az Européen de l'Enfance et des Arts Fesztivál zenei igazgatója.

Mostani koncertjük műsorát a 2001-ben megjelent CD-jük anyaga alapján állították össze. Már a nyitószám, Liszt I. elégiája vastapsot sejtetett, a fiatal művészek pillanatok alatt „elvarázsolták” a hallgatóságot, és ezt a hatást nagyszerűen fenn tudták tartani Bloch darabjaival (Nigun és Zsidó élet). Ami ezután következett, az szinte leírhatatlan: Pascal Amoyel virtuóz zongoraszólóval ajándékozott meg bennünket. Liszt Ferenc Haláltánca nem tartozik a könnyű darabok közé, de a francia művész bebizonyította tehetségét, a parádés előadást pedig hosszú vastapssal jutalmazta a közönség.

A kétrészes hangverseny szünetét követően ismét egy zongoradarabot, Chopin Nocturne-jét hallhattuk, majd újra színre lépett Emmanuelle Bertrand, és a duó egy többtételes művel, Alkan Sonate de Concerto című darabjával fantasztikus hangulatot teremtett. Nem volt nehéz elvarázsolódni – mellettünk egy úr például annyira megfeledkezett magáról, hogy a második tételtől a taktust vezényelte a kezével. A két művész szemmel láthatóan elfáradt a hangverseny végére, de volt miért elfáradniuk – ezt a hosszú-hosszú vastaps fényesen bizonyította. A konferálásból nem derült ki, hogy játszottak-e már magyar közönség előtt, s nem mintha Franciaországban kevésbé értenének a zenéhez, de ugyanazt az örömmel vegyes tétovaságot lehetett felfedezni az arcukon, mint annyi más külföldi zenésznél, akik először játszanak nálunk, és láthatóan zavarba jönnek az értő közönség ilyen fokú rajongása láttán. Ráadás persze volt, a szűnni nem akaró taps miatt kétszer is: előbb egy Rahmanyinov-darabot, majd a Tűztánc című művet adták elő.

A több mint két órásra nyúlt koncertnek csak az idősebb korosztály szedelőzködése vetett véget, a fiatalabbak talán éjfélig ott ültek volna – feltéve persze, hogy a művészek is bírták volna szusszal a virtuóz játékot. Méltó zárása volt ez a nagyszerű este a Kamarazenei Fesztiválnak, hosszú távra szóló lelki élménnyel gazdagodhatott a közönség.

2004. október 29.