Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

SÖRÖS JUDIT

Szavak nélkül
A 47. World Press Photo kiállítás a Néprajzi Múzeumban

Érdeklődő fiatalok, ballonkabátos idősek, szerelmespárok, szendvicsekkel felszerelkezett családok és aktatáskás üzletemberek gyülekeznek reggel a Néprajzi Múzeum előtt, a nyitásra várva. Mindig ez a kiállítás mozgatja meg a legtöbb embert, magyarázza a jegyárus.

Hatalmas, színes üvegablakos terembe lépünk, ahol sűrűn egymás mellett álló táblákon szembesülünk a 2003-as év díjnyertes sajtófotóival. Az 1955-ben, Hollandiában alakult World Press Photo (WPP) független, non-profit szervezet, amelynek legfőbb célja a tehetséges, hivatásos sajtófotósok munkájának megismertetése és támogatása. Számos oktatási programja van a fejlődő országok fotósai számára, s emellett kiadványokat ad ki, vándorkiállítást szervez és nem utolsósorban újságíró fotós-etikai dilemmákkal foglalkozik. A kiállítás elején egy nagy transzparensbe botlunk, ahol a WPP elnökkének sorai mindenki figyelmét felkeltik- többek között olyan morális kérdéseket vet fel, hogyan és milyen formában van lehetőség a megrázó képek közlésére. Meg lehet-e csonkítani, el lehet-e takarni a pánikot kiváltó képek bizonyos részeit, anélkül, hogy az sértené az objektív újságírás és hiteles tájékoztatás szabályait.

Mindennapi életünkből durván kirántva kezdünk bele a tárlat végignézésébe. A legtöbben aprólékosan, megfontoltan és buzgón olvasva sétálgatnak a képek között, s érdekes módon, teljes csend honol a teremben. Senki sem érzi úgy, hogy lenne valami, amit megoszthatna a társával vagy a mellette állóval, inkább szavak nélkül próbálja magába szívni, feldolgozni és elhelyezni a megrázó tényeket és képeket. A több mint hatvanhárom-ezer fotó százhuszonnégy országból érkezett Amszterdamba, ahol a független nemzetközi zsűri tíz kategóriában osztott ki első, második és harmadik helyezést, illetve külön elismerést egyedi kép és sorozat formátumban. A zsűri hatalmas felelőssége abból fakad, hogy a díjnyertes fotókból álló vándorkiállítást évente körülbelül egymillió ember nézi meg, a világ harmincöt országában, a fotókból szerkesztett évkönyv pedig hét nyelven jelenik meg. A jó sajtófotó szavak nélkül talál és döbbent meg, hatása alól képtelenség kivonni magunkat, s ezért is tud számtalan ki nem mondott üzenetet eljuttatni hozzánk. Ha lehetne legsokatmondóbb kategóriát kiemelni, számomra mindenképpen a korunk kérdései kategória díjnyertes képei lennének azok.

A tizenöt éves afgán Marzia véletlenül elrontotta férje televízióját, amire hosszú éveken keresztül kuporgatott, s annyira megijedt férje jövőbeli haragjától, hogy úgy érezte, nincs más választása, mint felgyújtani magát. Az agyonégett lány meztelen testét a kórházi kezelés közben örökítették meg, s a korunk kérdései kategória első helyezettje lett. A statisztikák szerint a Tálib rezsim alatt nem volt ilyen esetre példa, 2001 és 2003 között viszont három-négyszáz nő választotta ezt a halálmódot - tudjuk meg a kép melletti angol és magyar magyarázó szövegből. Az írás szerint ez a beszivárgó nyugati, amerikai kultúra által sugárzott értékrend, s az afgán nők helyzetének változatlansága közti feloldhatatlan és feldolgozhatatlan ellentétből fakad.

Ugyanezen kategória sorozat formájú első díját egy kínai fotós nyerte: Kína egyik keleti tartományában a földművesek körében akkora volt a szegénység és a nyomor a ’90-es években, hogy saját vérük eladásából tudtak csak megélni. A korszerűtlen és nem megfelelő kórházi ellátás miatt azonban HIV-vírussal fertőződtek meg az emberek. Akad olyan falu, amely lakosainak negyven százaléka fertőzött. A szerencsétlen emberek szenvedéseit, csont és bőr testét, és halott gyermekeik feletti borzalmas fájdalmát örökíti meg a képsor. Az egyik asszony háromszor adott el a véréből, s ebből fél évig tudta öt gyermekét iskolába járatni.

Az év sajtófotója a francia Jean-Marc Bouju nevéhez kapcsolódik: Irak déli részén, Najaf melletti fogolytáborban egy apa vigasztalja ölében fekvő négy éves kisfiát, aki megrémült, amikor apját megbilincselték, és fekete csuklyát húztak a fejére. Habár a bilincset egy amerikai katona levette, hogy az apa simogatni tudja gyermekét, a csuklya a fején maradt. Nem lehet tudni, hogy életben maradtak-e.

Csontvelőrákos húsz éves lány otthoni hospice – ellátásának utolsó stádiumát, saját vizeletének érzését szerető ausztrál kertvárosi üzletembert, angolnákat és nigériai prostituáltakat, id. Busht ablakhoz nyomott orral nézhetik meg közelről. Még hosszan sorolhatnám, mennyi problémával, emberi fájdalommal, különös népszokással és a természet megfoghatatlanságával találkozhat az, aki még november 19-ig ellátogat a Néprajzi Múzeumba. Mellékhatások azonban vannak: zavartság, fájdalom, ürességérzet, megkönnyebbülés és hála a legkülönfélébb sorrendben. Ez azonban egyáltalán nem baj.

2004. november 10.