Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Fábián Barbara (pode@freemail.hu)

"Prága - Aranyváros!"

"Mindmegannyi csoda, titok, felfedezésre váró, izgalmas és félelmetes kalandot ígérő élmény színhelye. A zegzugos utcácskák, az ódon kapualjak, a meredek lépcsők és a semmiből hirtelen felbukkanó csodálatos kilátások világa. (…) De hát mit ragozzam! Prága szép! Prága - Aranyváros!"

Így jellemzi Darvas Iván önéletrajzi könyvében a cseh fővárost, gyermekéveinek színhelyét. Ez a néhány mondat és a könyvben található igencsak elmosódott fekete-fehér fotók (na meg talán a Darvas Iván iránti rajongás…) lett a mozgatórugója a vágynak, hogy kijussak Prágába. Így felettébb örültem annak a hírnek, hogy az elmaradt nyaralást nem valamelyik tengerparton pótoljuk be egy last minute út keretén belül, hanem Csehországban.

A szünetek mindig mindenkinek rövidek, de nekem most különösen kevésnek tűnt az az egy hét szabadság. Öt nap csupán felületes városnézésre elég. Még arra sincs időd, hogy amit megnézel, azt normálisan nézd meg. Úgy értem, ott vagy egy lenyűgözően szép helyen, és nem akarsz csak egy lenni a bámészkodó turisták közt. Megfogadod, hogy a város minden szegletét bejárod, és isten mentsen attól, hogy csak a turisták által elkoptatott látványosságok neveit keresd ki az útikönyvből. De öt napba "csak" annyit lehet belesűríteni, hogy ezekre a helyekre ellátogass. Ha úgy tetszik: elkaphatod Prága hangulatát.

És pontosan, ahogy elképzeltem, hamisítatlan prágai ősz fogad. A párától nedves macskakövek (amik egyébként az egész várost beborítják), a félig már kopasz fákról lehullott aranyszínű levelek, az erőlködő nap, amint le akarja győzni az őszi borongós időjárást. Ennél már csak a prágai tavasz lehet elbűvölőbb.

Bár első este a Vencel-tér kis csalódást okoz: Darvas Iván könyvében ugyanis a fotó róla még talán az 1920-as évekből származik, és én meg voltam győződve arról, hogy ott is megállt az idő, mint ahogy Prága egyéb részein. A 2004-es Vencel-tér azonban már egy prágai Váci utcává nőtte ki magát: drága üzletek, márkás cuccokkal és puccos kávézók. Mégis: a két szót - "Prága" és "csalódás" - valahogy vonakodom egy helyre leírni. Szerencse, hogy rögtön ezután a Károly-híd felé vesszük az irányt. Ezalatt szép lassan besötétedik, a hidat már kivilágították, mint ahogy a várat is. Gyönyörű az egész látkép a Moldva felett. Másnapra ugyan be van tervezve egy kirándulás a Karlův most és a Hradzsin területére, de Prága két leghíresebb jelképének látványa sötétedés után megéri a fél órás sétát. A híd az időpont ellenére tele van andalgó turistával és persze az elmaradhatatlan "kellékekkel", az utcai árusokkal és portékáikkal. A képeslapok, festmények, könyvek, szuvenírek szinte beterítik a Károly-híd két szélét. Persze ez is hozzátartozik az összképhez. Csakúgy, mint a híd különböző pontjait birtokló zenészek. Az óvárosi oldalon, rögtön a hídtorony alatt például egy citerázó ember ül. Amikor közelebb próbálok menni hozzá, és áttöröm az ácsorgó-bámészkodó falat, akkor kiderül, hogy ez valami modern, szintetizátorhoz hasonlító, citera-gép, de még időben elkapom a fejem ahhoz, hogy ehelyett inkább az a középkori hangulat maradjon meg az emlékezetemben, ami aztán végigvezet a Károly-hídon. Mivel feljebb a vár felé már nem érdemes ilyenkor este elindulni, visszagyalogolunk az Óvárosba. Miközben azt a kis vasműszaki boltot keressük apa kérésére - szigorúan nosztalgiából -, ahol 12 éve légpisztolyokat vásároltak a repülős kollégáival, rájövünk, hogy vacsorázni is kéne, nem csak a szemünket legeltetni. A vasműszakit nem találjuk, viszont rábukkanunk egy első látásra egyszerűnek tűnő étteremre. Ahhoz képest, hogy szinte semmi sem mutatja - legalábbis nem hivalkodva -, hogy itt bizony, a cipőbolt és az ajándéküzlet között egy kis kocsma bújik meg, a csalódás pozitív: egy meleg, barátságos helyre érkezünk. A narancssárga falakat beborítják a fényképek, rajzok, könyvespolcok könyvekkel… múlt századbeli írógépek, rádiók, biciklik. Amikor a pincérnőt a helyről kérdezem, készségesen mesélni kezd: "Amikor az étterem - régen - néhány emelettel feljebb volt, Hašek ide járt enni. Innen a hely neve is: Haškova restaurace: U Brejšků. A fotók nagyrészt őt ábrázolják, illetve első világháborús katonákat, vagy éppen Hašek leghíresebb figuráját, Svejket, a filmből." A bekeretezett rajzokról is a derék katona mosolyog ránk, aki - amint az öt nap múlva nyilvánvalóvá lesz - ugyanolyan "turistalátványosság", mint mondjuk a Károly-híd. Az első reakciónk a pincérnő azon mondatára, miszerint Hašek idejárt, az, hogy nyilván mindenhol ezt mondják. De mivel egyrészt elhatároztuk, hogy ezalatt a kirándulás alatt naivak leszünk, és a minél romantikusabb hangulat kedvéért feláldozzuk a megszokott kétkedést, elhitetjük magunkkal, hogy a pincérnő nem hazudott.

Hazafelé a metrón azt veszem észre, hogy meglepődöm, hogy a mellettem ülő lány kezében lévő könyv tele van csupa idegen szóval, és ő mégis olvassa. Magamban hülyének nézem magamat, és megállapítom, hogy ez a város otthonos; az emberek és a metró is olyan, mint Pesten. Bár a metró kicsit szebb…

A következő nap igazi időutazás. A múlt nyomaira itt valahogy sokkal jobban vigyáztak, mint Pesten. A barokkos, színes házak szűk kis utcáikkal különös hangulatot varázsolnak: úgy érzem, mintha hirtelen belecsöppentem volna a régi arisztokraták világába. A gyerekeik még mindig az ő ódon bútorokkal berendezett szobáikban élnek, az ő ruháikat hordják, nem változott semmi. Kivéve, hogy néhány farmeros, pólós turista őket, illetve inkább az őket körülvevő világot, intim környezetüket szemléli. Az utcák egyébként tényleg színesek - visszatérve a valóságba. Míg a meredek úton felérünk a várba, ezekben gyönyörködhetünk. A szemfüles turista már Csehország felé észrevehette azt az információt az útikönyvben, hogy a házak homlokzatát tizennegyedik századi szokás szerint különféle jelzésekkel látják el: kis táblákkal, festéssel, ezek mindegyike "a ház jellegére vagy a benne folyó üzleti tevékenységre utal". Jó muri kerekedik abból, hogy ezeket keressük. Az egyikre ló, a másikra holló van festve, egy tábla pedig két hegedűt ábrázol. Ez legalább elvonja a figyelmet arról a tényről, hogy egy nagyon meredek és természetesen nagyon macskaköve úton kell, hogy "felszenvedjük" magunkat a várig.

A vár a palotákkal, székesegyházzal, őrségváltással, kiállításokkal olyan, mint más várak. Ezzel a nappal is, mint a többivel, egy a bajom: rövid. Csak a kilátást Prágára lehetne nézni vagy fél napig! A szorosan egymás mellé épített házakat, amelyekből tulajdonképpen csak a téglapiros háztetők látszanak. Vagy a Moldvát, amelyet úgy tűnik, a végtelenségig hidak ölelnek át. De hát nem állhatunk ott örökké! Egy-két fotó a "lenti" Prágáról, aztán beljebb megyünk, ott egy újabb fotó a családról T. G. Masaryk, az első Csehszlovák Köztársaság elnökének palotát és őrségváltást vigyázó szobra előtt (utóbbiról is egy fotó), majd csatlakozunk Európához, és a görög, svéd, angol zászlókat lengető csoportvezetőket követve bejutunk az óriási Szent-Vitus székesegyházba. Ahol már tilos fotózni. "No pictures, please!"- hangzik percenként legalább harmincszor minden irányból. A szúrós szemű őrök keményen odaszólnak minden pofátlanul vakuzó, fényképezőgépét a szeméhez emelő turistának. Persze kaphatsz engedélyt a képkészítésre. Ha veszel… De elnyomás alatt minden ember élelmessé válik: vaku nélkül, öltönyösöktől mentes területen fotózgatnak. Amúgy van mit lekapni: a díszes, arany szószékeket, az ezerszínű templomablakokat. Kívülről már nehezebb előnyös képet csinálni, a székesegyház felét ugyanis most renoválják, és bárhogy helyezkedem, belelóg a látványba a kék hálószerű valami, amivel letakarták a javítandó részt.

A következő állomás Zlatá ulička. Ez a nagyon rövid, apró, színes házakból álló kis utca, nevezetesen az Arany utcácska. A házakba be lehet menni. Régen aranyművesek laktak itt (innen az utca neve), ma - bár egy-kettő még korabeli bútorokkal van berendezve - ajándéktárgyakat árusítanak bennük. Az egyikben marionettbábot készít egy férfi: a ház fala már tele van aggatva boszorkányokkal, bohócokkal, Chaplinekkel, Svejkekkel. (Rég elveszett puli-marionettem hasonmását viszont sajna nem lelem sehol.) A legkékebb házon körülbelül tíz centis, sötét felirat tudat valamit cseh nyelven Franz Kafkáról. Valószínűleg azt, hogy itt élt, de erre senki ne vegyen mérget. Vissza a központba megintcsak a Károly-hídon megyünk. Egy raszta-fiú és egy raszta-lány saját festményeit árulja a bal oldalon. Nézelődés közben eszembe jut, vajon ők is elámulnak-e nap mint nap Prága szépségein (a hangulat kicsit csöpögős…), ugyanúgy, mint a látványra éhes turisták. Megkérdezem őket. Egyértelmű válasz, hogy még mindig lenyűgözi őket az Óváros. "Az újonnan kiépített negyedekben egy átlagos nagyvárosi ember vagy - vélekedik a lány -, de amint megpillantod ezt a sűrített történelmet, szerencsésnek érzed magad, hogy itt élhetsz. A festményeink is erről szólnak."

Este egy igen híres, sokak által látogatott éttermet választunk: az U Fleku-t. Ezt a hatalmas, több különféle teremből és kerthelységből álló tipikus prágai sörözői hangulatot árasztó vendéglőt. Most csak az egyik terem áll a korgó gyomrú vagy csupán száraz torkú turisták rendelkezésére. Hosszabb-rövidebb, sötétbarna, kopott faasztalokhoz ülhetünk le. Míg kiválasztjuk az ételeket, folyamatosan kínálják a barna sört és a Becherovkát. Amint leteszed az üres poharat, máris ott terem egy szemfüles pincér a következő teli tálcával, arra buzdítva, hogy bátran vegyél le róla egy újabbat. Közben szétnézel az U Fleku-ban: patinás, kovácsoltvas csillárok, sárga fakazettás plafon, festett üvegablakok, vörös dísztégla a lábad alatt. Közben megérkeznek a zenészek is. Főként harmonikával mindenféle cseh nótát előadnak. Aztán végre elénk kerülnek a hamisítatlan cseh nemzeti ételek, mint a bramborák (krumpli-palacsintácskák) vagy a káposztás knédli.

Még egy éttermet azért megemlítenék. (Ígérem, ez lesz az utolsó!) mégpedig a szintén közkedvelt U Kalichát, vagyis a Kehely nevűt. A legnagyobb csalódásunkat Prágában. Ez a híres "Svejk-kocsma". Az előtérben csúnya, félelmetes papírmasé Svejk vigyorog, a falakat, mintha rossz gyerekek firkálták volna össze. De ez még jó is lehetne. Amint belépünk a nagyterembe, három vagy négy pincér, legalább két főpincérrel együtt, támad ránk, sodornak befelé, tudakolják, magyarok vagyunk-e, mert ha igen, akkor AHHOZ (de csakis ahhoz) az asztalhoz üljünk le, elénk teszik a magyar nyelvű étlapot, persze itt is rögtön Becherovka, barna sör, mogyoró. Az ember valójában még el sem dönthette, be akar-e ülni. Amikor pedig elhatározzuk magunk közt, hogy elég drága a hely, és nincs is nagyon olyasmi, amit ennénk, úgyhogy megisszuk, amit kikértünk, és megyünk, akkor a főpincér futtában, ránk se nézve odaveti, hogy: "Ez egy étterem, itt enni kell!" Kifelémenet ugyan elhangoznak olyan mondatok, mint: "Hát, ezt jól bekajáltuk!" vagy: "Jól megetettek minket!". De a hangunk csalódott és kicsi zavar is van benne. Szerencsére találunk egy jó kis helyet (igaz csak pizza van). És mivel pont Bajnokok Ligája-nap van, a prágaiakkal együtt szurkolhatunk a Sparta Praha-nak a Manchester United ellen. Még jobb is így! Úgyis be volt tervezve egy prágai focis-kocsmás este.

Egy napot "elpocsékolunk" Karlovy Vary is. Azért persze nem ment pocsékba, de mivel mintegy százharminc kilométerre van Prágától, kevés időnk marad arra, hogy a megfelelő fürdőre leljünk (nem is találjuk meg), arra pedig, hogy nézelődjünk, semmi esély, ha haza akarunk érni a betervezett opera-előadásra. A várost csak felülről látjuk, a medencéből. Persze nem igazán lehet eldönteni, mi lett volna a helyes döntés. Prágában maradni, hogy több mindent nézhessünk meg a fővárosban? Vagy Karlovy Vary is kihagyhatatlan, hiszen ki tudja, mikor jön az ember újra Csehországba?! Inkább nem gondolkozunk ezen. De sajnos erre a városra is érvényes az, hogy csak a hangulatát kaphatod el. Azon kívül, hogy megismerkedhetsz az eredeti karlovy vary-i, mindenféle ízzel töltött kerek ostyalapokkal.

Este a Nemzeti Színházban (Národní divadlo) megnézzük a Rigolettót. Az előadás nem a legjobb, de bőven megéri a nyolcvan koronát (hatszáznegyven forint!!!). Főleg mivel az épület gyönyörű: csupa arany, dísz, csicsa, és olyan magas, hogy megremegteti a gyomromat. Nincs teltház, de a legfelső galériában - ahol mi vagyunk - aránylag sokan ülnek. És mivel itt fent senki sincs nagyestélyiben, lehet tudni, hogy ez a kultúrára éhes turisták helye. Kívülről is szép a színház, bár az idő - és a főút - rajta hagyta nyomát: eléggé megfeketedtek a falak és a nézőt fogadó múzsák szobrai. A zsinórpadlást borító rész sötétkék, rajta arany csillagokkal - az útikönyv szerint ez a művészek halhatatlanság iránti vágyát hivatott kifejezni.

A népszerű néznivalókból holnapra marad az Óvárosi tér (Stare Mesto) és a zsidó negyed (Josefov). Előbbit látogatjuk meg először. A csillagászati óránál talán többezres tömeg is várja a produkciót. Nevezetesen a bábjátékot, csontvázzal, kakassal, apostolokkal. A torony elé minden óra negyvenedik percében elkezd odaseregleni a nép, öt perccel "kezdés" előtt pedig már mindenki az óráját nézi, izzítja a kamerát, fényképezőgépet. És minden egyes órában ugyanúgy morajlik az Óvárosi tér, aztán ámuldozó külföldi hangok egyvelege hallatszik (igazi bábeli zűrzavar), majd egy pillanattal később (mert addig tart az órajáték) már mindenki nevet magán, hogy mire ez a nagy felhajtás, hát csak ennyi volt az egész! Ennek ellenére nincs olyan órája a napnak, amikor ne lenne teltház a téren. Szerintem akadnak olyanok is, akik többször visszamennek. Mi inkább felmászunk a toronyba. Ahonnan a legszebb kilátás nyílik Prágára.

A zsidó negyedet csak "kívülről" látjuk. Ugyanis ha mind a négyen be akarunk menni a különféle kiállításokra, a hét darab zsinagógába, amelyek együttesen alkotják a Zsidómúzeumot, akkor nyolcezer magyar forintot kellene leadnunk a pénztárnál. Ezt az élményt - illetve azt, hogy ki kényszerülünk hagyni - eléggé sajnáljuk. A zsidó temetőt azért nagyjából be lehet látni egy lépcsőről, ahova ingyen felengednek.

Az utolsó napot elmossa az eső. Már csak ugyanazokon a helyeken sétálunk az esernyőnk alatt, de nem merünk semmi újba belekapni. Pedig annyi mindent meg lehetne még nézni: kezdve a Várkerttel, a Wallenstein-palotán át egészen Vyšehrad negyedéig. Ameddig csak a macskakövek érnek.

2004. december 1.