Vissza a címlapra!

Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja



Rába Adrienn

Úr – ír…



Eloször csak az elso sor elé telepednek az emberek. Aztán már a színpad szélére is. Végül szinte körbeülik a beszélgetoket. Ha ez egy igazi „lázárervin”-ben esne meg, a történet minden valószínu(tlen)ség szerint folytatódhatna eképpen:

Furcsa morajlás hallatszott. Mia?! – horkant fel Posta Jolán. Aztán már csak tátott szájjal bámulta, miként nyúlik vékonyka szalaggá a vetítovászon az egykor volt rövidebb (most hosszabb) falon. De mentek ám vele a székek is! Recsegve-ropogva-szitkozódva távolodtak egymástól. Posta Jolán elovette öreg színházi látcsövét. Ni! – vigyorgott a székszomszédjára, aki éppen akkorkának látszott benne, mint egy bögre. Biztos o az – bólintott -, szélességre is jellemzoen bögre… Szól néhány keresetlen szót ezekrol a mai mozikról az elotte ülonek, tervezte, s már mozdult is, de kaphatott ehelyett a hajához az egyik kezével, hogy le ne repüljön, s kapaszkodhatott veszettül a másikkal, hiszen akkorra már a korábbi hosszabbik (akkortájt épp rövidebb) fal is megszaladt, s büszkén kihúzta magát. Úgy megnott a terem, hogy a csillár villanyos gyertyái Fiastyúkot rajzoltak odafent. Posta Jolán egyes-egyedül üldögélt a semmi közepén, és vidáman nézelodött. No! – gondolta. - ’Iszen van itt hely! Hasonló elégedettséggel csupán egyvalaki lélegzett fel az általános zavarodottságban. Az író a színpadon…

De sajnos nem „lázárervin”. Marad a mozi kamaraterme és a tömegnyomor. Az író sem sóhajthat megkönnyebbülten. De türelmes. Látszik, hogy komoly erofeszítésébe kerül. Nem szereti ezt. Mit neki a színpad? Reflektor, mikrofon – csupa nevetséges dolog. Az író írjon. Szerepeljen az, akinek nincs jobb dolga! Az arca játszik. A teste játszik. A gondolatai játszanak. Az író-barát, Csukás István egyszer régen lelógó varjúszárny-bajszát emlegette fel. Elég lenne azt elküldenie maga helyett, tréfálkozott. Most talán eszébe jut, milyen jó is lenne az úgy… Válaszolgat a kérdésekre. Röviden. Egyre rövidebben. Nem könnyíti meg a tehetségtelen musorvezeto dolgát. Nem is alakoskodik. Mit neki illem? Nagyobb dolgok tartják össze a világot. Ha nem érti a kérdést, oszintén bevallja, bár ezzel akaratlanul kínos helyzetbe hozza a kérdezot. Akkor is! Aztán persze látványosan szégyelli magát… Kimosolyog olykor a közönségre – legalább Te légy cinkostársam, kacsint, micsoda idióta helyzet, mi?! Nevet a szeme. De nincs itt. Ez a hercehurca nyug neki. Pláne, hogy nem is az övé. Máskor legalább róla van szó. A film viszont a rendezoé, vallja. „Aki rám kíváncsi, olvassa el a könyvemet!”

Hirtelen kiszól a közönségnek: „De nem unják még? Magamból indulok ki, én már biztos halálra untam volna magam a helyükben. Az a sok hülye ott beszél, csak beszél és már ilyen hosszú ideje… Nem unják, tényleg? Nem? Ha nem, hát nem!” Késik a felmento sereg. A közönség meghökken, ijedt, vagy nevet. A rab kitört, de odakint nem várták. Egyedül meg nem megy… Visszahúzódik hát a rácsok mögé az író, és szenvedi tovább, ami rendeltetett. Amíg meg nem virrad. Odakint. Visszahúzódik, begubózik - s már alszik is. Alszik az író a színpadon! Legalábbis úgy csinál. Unja. A rendezo, az igazi társasági ember elszórakoztatja egyedül is a nagyérdemut, meg ez az o estéje. Egyáltalán minek hívták?!

Gondolatainak ködén alig tud átvergodni a hozzá címzett kérdés. Összerezzen. Már látványosan utálja a musorvezetot. Meg ezt az egészet. Lelkesen tapsol, amikor egy nézo varázslatos, zárszónak is beillo dicséretet zeng – a filmrol. Hát igazán megérte? Vége! Ende! Konyec! De az „est házigazdája” nem hagyhatja kimondatlanul az utolsó kérdést. Nem, merthogy ez a PR-része a dolognak – mondhatni a lényeg. Az író az imént legfeljebb tizedennyire utálta látványosan a musorvezetot… A rendezo és a producer lyukat beszél a nagyérdemube. A nagyérdemu mosolyog. Az író is mosolyog. Mindjárt, hamarost! Ott a fényt az alagút végén! A közönség is látja a fényt – az o szemében. Hetykén pattan aztán. Nem hetvenévesen. Elsoként. Felszabadult! Jókedvuen gázol a rajongók, autogramkérok tengerébe. Mindössze két gyerek akad. Ez nagyon más mufaj. „12 éven aluliaknak szüloi felügyelet mellett”… Hát, amikor a halottakról leolvad a bor és a hús… Eh, nem is porcelánbaba ez, hanem viaszbaba! – mérgelodik az író. De hát a rendezo filmje, ugye…

Úr – ír – áll a legelso ábécéskönyvekben. Az író úr. Tehát ír. A rendezo rendez, a közéleti ember pedig szerepel. Lázár Ervin Szegeden járt.

Vagy mégsem?!

 

2005. október 11.