 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
„Szeged megválthatatlan”
|
|
Egészen pici koromtól fogva színész akartam lenni, mert a nagyapám is az volt. Aztán, amikor be kellett adni a felvételi lapot, elgyávultam, és inkább dramaturg szakra jelentkeztem. Valami egészen fatális véletlen folytán fölvettek. De ez valójában egy kényszerpálya volt. A főiskolán nagyszerű dolgokban vettem részt, nagyszerű emberekhez kerültem közel: Szász Jánoshoz, Petrovics Emilhez, Szabó Istvánhoz. De úgy éreztem, hogy a dramaturgia nem nekem való. Ahogy egyre inkább belaktam a főiskolát, rájöttem, hogy a rendezés viszont közel áll hozzám. Már a dramaturg szakról jelentkeztem, csak az utolsó fordulót nagyon elrontottam – tulajdonképpen egy futballmeccs miatt. Pedig a tanárok mindent megtettek, hogy fölvehessenek. De ez szerencse is volt, mert akkor nem történhetett volna meg az, hogy az utolsó dramaturg szakon töltött két évemben a Katona József Színházban voltam gyakorlaton Székely Gábor mellett. Talán ez volt a legerősebb nyom, amit egy idősebb kolléga a pályámon hagyott. Ha ez nem lett volna, akkor nem szerződtem volna Szegedre, Ruszt József mellé. Tőle szintén nagyon sokat tanultam. Ha az indíttatásról beszélünk, akkor ezt a két nevet nem szabad kifelejteni. És még kettőt: Osztovics Leventéét, aki az osztályfőnököm volt dramaturg szakon és Petrovics Emilét. Valahogy így állt össze az, hogy én rendező szakra felvételiztem, és végülis felvettek. Ott találkoztam még két nagyszerű emberrel: Ádám Ottóval és Békés Andrással, akiknek a habitusa döntően befolyásolta, hogy’ viszonyulok önmagamhoz, mint színházcsinálóhoz. Mostanában nem is igen tevékenykedik dramaturgként. Mi az, ami miatt mégis elvállal egy munkát, mint például Az ember tragédiáját az új Nemzeti Színházban? Annak az volt az oka, hogy a barátom, Szikora János kért föl rá. Vele én egy nagyon régi és egészen különös, szimbiotikus viszonyban vagyok, egy szintén fatális véletlen folytán. Már rendező szakra jártam, ő pedig egy színészvizsgát rendezett a főiskolán. Nem volt díszlettervezője. Beszélgettünk-beszélgettünk, elmondtam, hogy én hogyan látom a történetet. Rájött, hogy nekem van egy vizuális fantáziám, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem megtervezni a díszletet. Volt kedvem, meg is csináltam, nagyon jó is lett. Aztán három évig Szegeden voltunk együtt vele meg Zsótér Sándorral. Az az időszak olyan erős kapcsot jelentett mindannyiunk számára, hogy talán evidens volt, hogy ha János egy ekkora fába vágja a fejszéjét, mint a Tragédia az új Nemzetiben, akkor a barátait gyűjti maga köré, akikben bízik, és akiknek jól ismeri a képességeit, gondolatvilágát, ízlését. A Tragédiát elég sok kritika érte. Önnek, mint rendezőnek az a fontos, ha mindenki elismeri a munkáját, vagy az a jobb, ha a szakma – és persze a közönség is – elkezdenek róla vitázni? Mindkettő jó. Ez egy elég magamutogató szakma. Az ember néha gőgjében azt mondja, hogy nem kell mindenkinek tetszeni, inkább legyen vita és botrány. De a lelke mélyén pontosan tudja, hogy tetszeni szeretne. Ez egy eldönthetetlen, feldolgozhatatlan és kibogozhatatlan gordiuszi csomó, amellyel az ember folyton küzd. Egyébként azt hiszem, az a biztosabb, hogyha vitát ingerlő, amit csinál. Egy darabban mi fogja meg annyira, hogy úgy érezze, színpadra kell vinnie? Ennek sok tényezője van. Lehet olyan, hogy én nem akarok minden áron megcsinálni egy színdarabot, mégis megteszem, pusztán azért, mert van egy színész, akinek azt mondom, hogy muszáj azt a szerepet eljátszania. Példát tud mondani? Hogyne. Sörgyári capriccio. Akkoriban Miskolcon volt egy színésznő – Létay Dóra –, aki után annyira kiáltott Maryska szerepe, hogy elkerülhetetlen volt, hogy meg ne rendezzem. Volt hozzá még egy nagyszerű társulat meg egy nagyszerű tér, amelyben jól el lehetett gondolni ezt a különös, szürreális történetet. De mindenképpen kellett az a színész, aki a történet közepén áll. Aztán van olyan darab, amellyel az ember évekig vacakol. Érzi, hogy ezt tényleg meg kéne csinálni, de sosem alakul úgy a helyzet. Aztán egyszercsak úgy alakul. Vagy szerző van ilyen. Konkrétan nekem Csehov. Már a főiskolán, dramaturg szakos koromban tudtam, hogy ez az ember hozzám nagyon közel áll. Elég jól beszélek oroszul, és olvastam a műveit eredetiben. Annyira mélyen érintettek, hogy tudtam, hogy egyszer nekem valamikor, valahol hozzá kell fognom Csehovhoz. Már végzett rendező voltam, és még akkor is évekig kerülgetett. Aztán egyszercsak jött egy szituáció, amikor azt mondtam, bele kell vágni, nem szabad gyávának lenni. És igazam volt, ez az ember hozzám közel áll. A harmadik szempont, hogy mi az, ami benne van a levegőben, miről érdemes ma beszélni. Az embernek eszébe jut valami, amely rezonál azokra a tendenciákra, mély áramlatokra, amelyek egy adott kort jellemeznek. A mostani rendezésében mi volt a szempont? Gyakran állít színpadra olyan műveket, amelyeket nem szeret? Sokszor fordul elő, mert annyira izgat, hogy vajon mit szeretnek benne mások. Említette már Szegedet. Második ott töltött korszaka – rendezései illetve az egész akkori alkotógárda – nagyon sikeres volt, a szakma körében. Egy esszében találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy: Szeged újra felkerült az ország színházi térképére. Mégis el kellett jönniük. Hogyan érintette ez Önt?
Furcsa, hogy pont a szakma ismeri el a munkát, a közönség pedig utálkozik. Ez gyakran van így. Kelet-Európában különösen. Szegeden különösen. Szeged egy nagyon bonyolult város. Az a város, amely képes volt öt éven belül Horthyt fehér lovon lelkesen fogadni, majd a legvadabb és legsötétebb bolsevizmust üdvözölni, az egy skizofrén város, amely lelkiismeret furdalással és személyiségzavarral küzd. Szeged megválthatatlan. Ráadásul 1999-ben Ön másodszorra kényszerült otthagyni Szegedet. 1989-ben, miután Ruszt Józsefet „elűzték” a színháztól, megalapították vele a Független Színpadot. Mesélne arról az időszakról? Ugyanaz történt. Amikor Szikora először szólt, hogy menjünk le Szegedre, én azt mondtam neki: „nemhogy én nem megyek, te se menj, János!” Aztán mégiscsak beleugrottunk ugyanabba a folyóba. Ruszt József az egész közép-európai színháztörténet egyik legtitokzatosabb és leginvenciózusabb figurája. E két jelzőben talán minden benne van. Előbbiben talán az is, hogy nem mindig szép és jó, amit ő csinál. Az első szegedi történet Ruszttal annak volt eklatáns példája, hogy ez az ország hogyan teszi tönkre a tehetségeit. Szegedről mondanék még valamit. Szegeden volt professzor egy ember, az első magyar Nobel-díjas, ezt az embert innen elüldözték. Az egyik legnagyobb magyar költő, József Attila is Szegeden tanult, de el kellett mennie. Azt gondolom, hogy ez mind-mind nem véletlen. Ruszt története is kvadrált ezzel a különös szegedi métellyel. A Komáromi Jókai Színházban művészeti vezető volt. Az Új Szóban megjelent, kinevezése utáni interjúból is kiderül, mennyire lelkesen, konkrét tervekkel kezdett neki a munkának. Miért lett mégis olyan rövid az ott tartózkodása? Nagyon lelkes voltam mindvégig. Amit akkor az Új Szóban mondtam, azt ma is úgy gondolom. Egy olyan város, amelyet kettészel egy határ, egyben egy folyó – Európa leghíresebb, legnagyobb és legmetaforikusabb folyója, a Duna –, amelyhez oly közel van Pozsony, Bécs és Budapest, az az egyik legjobb lehetőségekkel rendelkező város Európában. De ott is ugyanaz történt valójában: szembe kellett néznem a magyar ugarral. Azzal, hogy mennyire provinciálisak az emberek, és mennyire kisszerűek, mennyire nem gondolnak semmit. Annak az interjúnak volt egy hosszabb és bonyolultabb változata, amelyet megpróbáltam elmesélni a helyi vállalkozóknak meg a polgármesternek. Megpróbáltam nekik elmondani, milyen lehetőség van a kezükben. Ennyi boci tekintetet kevés helyen láttam! Ők a mai napig csak abban a szisztémában tudnak gondolkodni, hogy ők kisebbség. Akkor el akartam nekik magyarázni: vegyék tudomásul, hogy ők Szlovákiában élnek, és ez mekkora előny. De nem sikerült megértetni velük. Ráadásul nem szerettek dolgozni. Ők olyan régi bolsevikok voltak: kevés munka, sok pénz, sok hőbörgés. Abban a pillanatban, amikor munkára akartam fogni őket, megijedtek. A szlovák kultuszminiszter helyettes kiejtette a száján, hogy takarodjak haza. Amikor a kettős állampolgárságról tartanak népszavazást, és azt hallom, hogy szégyellje magát, aki nemmel szavazott, vagy nem ment el, akkor én, aki nem mentem el, nem szégyellem magam. Akkor azt gondolom, hogy tessék szíves lenni intelligensen viselkedni. Komáromhoz azért szép emlékek is kapcsolódnak: itt ismerkedett meg a feleségével, Gubík Ági színésznővel. Most egy társulatban vannak. Ez gondolom, egyfelől jó. De nem kellemetlen együtt dolgozni? Hiszen ebből súrlódások lehetnek, adott esetben egy egész társulat előtt. Nem kellemetlen. Nincsenek súrlódások? Újra együtt dolgozik Szikora Jánossal. Mit gondol, mitől működik olyan jól az Önök párosa? Azon kívül persze, hogy barátok. Nem biztos, hogy mi barátok vagyunk. Néha úgy érzem, hogy igen, néha a János is úgy érzi, néha meg úgy érezzük, hogy nem. Azt hiszem, hogy a mi kapcsolatunk nem a barátságban él, hanem valamiféle nyíltságban. Én tudom, hogy tőle mire számíthatok, és ő is tudja, hogy ő tőlem mire számíthat. Van olyan, amit János nem tud megtenni egy társulattal, de én igen. Ennek a viszonynak ez az alapja. Ő egy nagyon jó jogász, és egy szenzációs agyú pasas, tehát mint igazgató nagyon jól van fölszerelve. Én nem tudnék színházat igazgatni, mert képtelen volnék a pénzeket összeadni, harcolgatni jogi kérdésekben. Jánosnak ez nem akkora gond. Én viszont sokkal közelibb viszonyban vagyok a társulattal, mint ő. Így bizonyos dolgokat el tudok intézni helyette. Ez egy jó üzlet. Legutóbbi szolnoki rendezésének, az Othellonak a műsorfüzetében olvastam, hogy nagyon érdekli a Sors, az hogy mi van megírva életünk könyvében. Mit érez, az Önében mi van megírva? Mit sportolt? Futballista voltam, de nem is ez a lényeg. Testnevelés tagozatos iskolába jártam, sok mindent sportoltam, intenzíven. Ez a jellememet befolyásolta, a versenyszellememet, a kitartást, hogyha nagyon fáradt vagy és összeesel, akkor is be kell tudni jutni a célba. Mik a jövőbeni tervei? A jövő évadra tudom, hogy mit tervezek. Lermontov Álarcosbál című darabja lesz a fő munkám, Szolnokon. A másikról még tárgyalunk Jánossal. Több ötletünk van: Bánk bán vagy Phaedra. Mindenképpen szeretnék – talán a közeljövőben – Hamletet rendezni. Pár éve már kerülget, és ha Komáromból nem rúgnak ki, meg is csináltam volna. Jó lenne még egy-két gyerek. Jó lenne, ha olyan élethelyzetem lenne, hogy meg tudjak venni egy házat. Jó lenne sokat utazni. Nagyon szeretem a tengert. Édesapám soha nem jutott el a tengerhez – pedig ez volt az álma –, sőt az országhatárt sem lépte át. Ha a tengernél vagyok, ez mindig eszembe jut. Sokszor érzem úgy, hogy hiányzik az apám, és ez talán vmiféle találkozás lenne. Hát, ilyen kis hétköznapi dolgok.
|
|
2005. október 20. |
A dramaturgi és rendezői diplomájának megszerzése között öt év telt el. Emlékszik még, milyen elképzelésekkel, gondolatokkal indult el az egyiken, majd a másikon? 
Tavaly Csutka István, a debreceni színház igazgatója fölkért arra, hogy az évad végén mindenképpen rendezzek egy bohózatot. Meg kell mondjam, ehhez a darabhoz nem volt nagy kedvem. Nyolc hónapig vívódtunk, mi legyen. Nem tartottam értékesnek. Azt gondoltam, hogy egy szájpadlás és egy nadrágtartó köré nem szerveződhet komoly színdarab. És most mondok egy cinikusat. Miután nem volt már más munkám, szükségem volt a pénzre. Nem ez volt persze az elsődleges szempont. Esterházy Péter mondja valahol, hogy a legjobb ihlet a határidő. Nos, néha a legjobb ihlet a pénz. Végül rájöttem arra, hogy ami tulajdonképpen kifogásom ezzel a darabbal, az maga a haszna, az érdekessége az egésznek. Rájöttem, hogy ez valójában olyan, mint egy Ionesco-darab, egy abszurd. És akkor már elkezdett érdekelni. 
Nagyon rosszul. Kevés olyan időszak van az ember életében, amikor azt érzi, hogy a vágyai, a lehetőségei és a tehetsége valamilyen szinten harmóniába kerülnek. A szegedi három év számomra egy különösen eufórikus állapot volt, amelyben a legfontosabbnak azt éreztem, hogy egy színház belső élete tervezhető, a kapcsolatok, az emberi tragédiák és örömök soraegy jól kitapintható és átlátható rendszerben történik. És az ember ehhez a rendszerhez hozzá tud nyúlni, magyarul tud uralkodni a saját során. A szegedi három év arra volt tanúbizonyság – Zsótér, Szikora és az én számomra is –, hogy létezhet egy nagyon intenzív, nagyon szűk körben olyan, hogy három különböző ember és a vele élő társulat erős viszonyban van az őt körülvevő világgal, korral. És hogy ez a kapcsolat újra és újra képes az ember személyiségét átmosni, újraírni. A mai Zsótér például – amiért ma a Zsótér „sláger” – Szegeden alakult ki, Az ügynök halálával. 
Dehogyisnem! Vannak. De azért azt tudni kell, hogy mi a munka során ismertük meg egymást, egészen pontosan, amikor a Tartuffe-re készültem. Ki volt jelölve egy főszereplő nő, akit meg kellett néznem a Csongor és Tündében. Ilmát játszotta. Néztem az előadást, és láttam, hogy ő nem lesz jó Elmira. Viszont ott volt mellette a Tündét játszó színésznő, akiről gőzöm nem volt, kicsoda. Szenzációsnak találtam, kértem is az igazgatót, hagy legyen ő Elmira. Ez a nő lett később a feleségem. A súrlódásaink a munka során megmaradtak, de a magánkapcsolatunkat ez nem befolyásolja. 
Hát, azt nem tudom. Mindig utólag gondolom, hogy ez vagy az nem volt véletlen. 2001. január 30-án láttam először a feleségemet, négy évvel később, január 30-án született a fiam. Tehát azt például sorsszerűnek gondolom, hogy minden tiltakozásom ellenére valami fura sugallat elvitt engem arra a Thália színházi előadásra. Mert nem akartam megrendezni a Tartuffe-öt. Sorsszerűnek gondolom a nagyapámat. Valami titokzatosabb erő volt az, ami vele azt mondatta, hogy ha már a gyerekei nem lettek színházi emberek, akkor legalább a legnagyobb unokája legyen az. Egészen pici korom óta oltotta belém a színházasdit. Azért nem vagyok annyira fatalista, mint amilyennek tűnik, de van néhány olyan elem az életemben, amiről azt gondolom, nem volt véletlen. Édesapám elég korán meghalt. Komoly szívbeteg volt. Ez például hihetetlenül ösztönzött, hogy elkerüljem ezt a végzetet. Így adott a sport nekem rengeteg ajándékot és örömöt az életben.
