 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
Az áldozatvállalás gyönyörűsége
|
|
Mit jelent 2005-ben a népszínház kifejezés? Egyáltalán mennyire népszerű ez a fajtája a színháznak, amikor a mainstream-et inkább az újra felfedezett posztmodernbe hajló vonal képviseli?
A Móra Ferenc Népszínház fő céljául tűzte ki az alapításkor, hogy segítse a külhoni magyarságot; ön elsősorban a délvidékieket emelte ki. A mi célunk az volt, hogy a szórvány-magyarságot ellássuk egy komoly irodalmi értékekkel rendelkező, közérthető színházzal. A közérthetőség nagyon fontos. Ugyanakkor egyfajta – jó értelemben vett – prűdség is kell. Ha mi bemutatunk egy darabot a bázisunkon, az algyői faluházban, a következő előadást már a Felsővárosi plébánián tartjuk, ami tehát azt jelenti, hogy egy egyházi szűrőn is át kell, hogy menjünk. Azt követően pedig Ürményházára visszük, a Délvidékre, és ott is egyházi – legalábbis hívő – embereknek és papoknak mutatjuk be. A cenzúra így működik. Az alapgondolat az volt, hogy vannak olyan települések – Délvidéken, Kárpátalján – ahol a szórványban élőket nem látják el. Ez vonatkozik a beregszászi, szabadkai, újvidéki színházakra, sőt a temesvárira is. Ilyen település az egyik célállomásunk, Székelykeve, Belgrádtól huszonkét kilométerre. Ez egy kétezres falu, és 95 százalékban magyarok lakják. Ide rajtunk kívül színház egyáltalán nem jár. Senki nem törődik velük. Erre írta Czegő Zoltán barátom, hogy „Isten kitett árvái”. Na, ezekbe verjük mi a lelket. És nem pusztán a színházi élmény a fontos, hanem a személyes találkozás. Ez talán megrázóbb számukra. Miután mi eljövünk tőlük, még két hétig rólunk beszélnek. A szép célhoz és az elért eredményekhez képest nem tartja elégtelennek a hírverést, már ami az országos lapokat – és főleg a színháziakat – illeti? Nem mondanám elégtelennek. De egy kicsit politizáljunk: azáltal, hogy ez egy nemzeti, népi színház, automatikusan hozzákapcsolják a jobboldalt. Pedig támogat minket például Géczi József, a szocialista párt Csongrád megyei országgyűlési képviselő. Vagy akár említhetném Botka Lászlót. Nincs jobboldal meg baloldal. Vannak jóérzésű emberek, akik törődnek a népükkel és vannak érzéketlenek… A támogatás a kezdetektől megvolt? Vakon bíztak önökben?
Díszletet sem visznek magukkal. Most már viszünk. De annak is volt azért romantikája, hogy szegényesebb körülmények között utaztunk, kerestük a helyeket, mert először-másodszor jártunk arra, és nem voltak kiírva a helységnevek magyarul. Az is nagyon fontos, hogy ne terheljük a háziakat. Tiszteletdíjat se kérnek, ha jól tudom… Á, nem! Tőlük?! Valójában sehol nem kérünk. És nem nehéz így élni, hogy pusztán az önkormányzat biztosítja a pénzt? Nem csak ők. A kulturális minisztériumtól szoktunk kapni. És megesik, hogy egy önkormányzatnak van egy kis plusz pénze. A minap Kiszomboron - az öregek napja alkalmából – minket kaptak ajándékba az idősek. Reggel tízkor kezdtük az előadást. Zsúfolt házzal ment, még az előcsarnokban is ültek-álltak. Tőlük nem lehet pénzt kérni. Ilyenkor meghívnak minket ebédre, amiben az a szenzációs, hogy együtt vagyunk a közönséggel. Ezek szerint a színészek részéről is működik a dolog. Nincs nagyon szükségük a népszínház pénzére. A legelső előadás, Gárdonyi Géza A lámpás című művéből, szabadkai és szegedi színészekkel ment. Na, de ezek bérharcosok, követelték a pénzt. Most már Magyarországra is begyűrűzik az a gyakorlat, hogy a szabadúszó színészeknek van más állásuk is. Nekünk is van régészlányunk, Osztás Anett személyében. Vagy ott van például Tóth Anikó, aki most ötödéves jogász. Van televíziós operatőrünk, rendőrkommandósunk. Az idősebbek között vannak olyanok, akik színészként próbálták életük első szakaszát, aztán a megélhetés miatt irányt kellett váltaniuk. De azt már tudják biztosítani másból, úgyhogy a színház nekik már igazán a szeretet és a hobbi szintjén működik. Olykor országos hírű színművészek is megtisztelik a Népszínházat. Bács Ferencről már hallottam. Büszkélkedne más nevekkel is? Sinka Károly például. Az is jellemző persze, hogy mind erdélyiek vagyunk. De most nem megróni akarok egyeseket. Nyilvánvaló, hogy azok, akik kisebbségben élték életük nagy részét, azok szívesebben adományoznak, jobban átérzik a kisember helyzetét. A honlapon olvasni, hogy Algyő színházon kívüli életére is hatással voltak. Minek köszönhető ez? Egyrészt annak, hogy a társulatban vannak algyőiek is. Másrészt én mindig vallottam, hogy a színházi műveltség irodalmi nélkül kevés. Dr. Bíró Zoltán irodalomtörténész barátommal öt esztendőn keresztül havonta egyszer megrendeztük az Irodalmi Kávéházat. De kell a történelmi tudás is. Ha egy olyan darabot játszunk, ahol fontos a történelem, akkor én a kortörténetet is elmagyarázom. Mindemellett nagy sportélet is van Algyőn. Jómagam ökölvívóedzéseket tartok, a fiatal színészeim nagy része onnan startol. Őket kapacitálni kell, vagy önként jelentkeznek? Ők jelentkeznek, kedvet kapnak hozzá. A színházi műveltséget végülis meg lehet szerezni. Majdhogynem egy stúdióként működünk. Bács Feri szokta mondani, ha sétálunk: „Te, mennyi tehetséges ember lehet itt az utcán!” Csak ki kell tudni hozni belőlük. És én még kudarcot nem vallottam. A sikerek mellet kapnak kézzel fogható díjakat is. Mint például ez év augusztus huszadikán a Csongrád Megyei Önkormányzat Alkotói Díja. Mennyire fontosak az ilyen jellegű elismerések a színháznak? A színház által előadott darabok mind-mind jelzésértékűek. Mikre akarják most felhívni a figyelmet? Lesz ez a Karl Wittlinger-darab, az „Ismeri a tejutat?”; ez a kisember boldogságkereséséről szól. A történelem nagyon fontos számunkra. Akarok írni egy darabot Dózsáról. Ratkó József írt Szt. István életéről, főleg a vajúdásairól egy művet, abba én belenyúltam egy kicsit, hogy még történelmibbé tegyem. Közeleg 2008., a ’48-as szabadságharc nagy évfordulója, arra szeretnék valami igazán szépet, vereteset írni. És ebben az évadban miket láthatunk a népszínháztól? A már említett Ismeri a tejutat? című darabot. Aztán Sylvia Plaht Üvegbúráját. Ő egy amerikai költőnő, aki harminckét éves korában – mire megírta az Üvegbúrát – öngyilkos lett. Az ő darabjából kerekítettem én monodrámát, Osztás Anett fogja játszani. Szigeti Józsefnek – akit még a szakma sem ismer – 1882-ben mutatták be „Rang és mód” című darabját; ez az úrhatnámságnak egy női változata. Még lenne Mikó Esztertől az „Egy terápia története”. Eszter a rádió szerkesztője volt, a mű önéletírás. Ez is ebbe a boldogságkereső kategóriába tartozik. Rengeteg lenne, de az a baj, hogy öt-hat előadás után nem tudunk levenni egy darabot. Végig kell járjuk az útvonalunkat. De ameddig élünk, és az eszünk nem megy el, csináljuk. |
|
2005. október 16. |
Egyre népszerűbb és egyre nagyobb szükség van rá, mivel a nagy monstrum színházak már rég nem tájolnak, nem jutnak el kisebb városokba, településekre. Majd húsz esztendeje nincs színházi mozgás. A televízió sem foglalkozik különösképpen a színházi élettel. Néha elvétve lehet ugyan látni néhány extravagáns előadást, de ez megint nem az, amire a népnek szüksége van. 
Igen. Tizenkét évvel ezelőtt összedugtuk a fejünket Sík Ferenc barátommal, aki a Gyulai Várszínház – ahol akkoriban nyaranta játszottam – főrendezője volt. Tervezgettük, hogy alapítunk egy tájoló jellegű színházat. Pozsgay Imre, Csoóri Sándor is velünk volt. Aztán Pozsgayt eltávolították Patrubányék, Sík Feri meghalt, és én egyedül maradtam. Elkerültem a szabadkai színházhoz, de már készítettem elő a terepet, mert úgy éreztem, ha már kitaláltuk, meg is kell csinálni. Mostoha körülmények között is. Az áldozatvállalás ennek az egésznek a gyönyörűsége. Eleinte még kétütemű Wartburggal mentünk egyik helyről a másikra. Most már jobb a helyzetünk, az önkormányzattól kaptunk egy kilenc személyes mikrobuszt. 
Megmondom őszintén, soha életemben nem érdekeltek. Nagyon sokszor mondtam vissza díjakat, ha nem olyan emberek adták, akik ezt tudták értékelni. De Frank Józsefék tudják. Ugyanis ez a régió nagyon komolyan tartja a kapcsolatot a temesváriakkal, délvidékiekkel; naponta találkoznak azzal, milyen borzasztó helyzetben van a szórvány. Díjakat tekintve bőven elég, ha a papjainktól kapjuk a leveleket, vagy hogy tartjuk a kapcsolatot a házigazdáinkkal. Egyszer azt mondták valahol: „Nem jöttetek haza pünkösdre.” Hát, mi ér fel ezzel? Azonkívül én ilyesféle díjakat csak a társulattal közösen fogadok el, mert ez egy közösség munkája.
