Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Margittai Linda

Húszezer szó
Bézi László fotográfiái a Grand Caféban

Egy kép többet mond ezer szónál. Ez a klasszikus megállapítás talán kissé közhelyszerűen hangzik, és máskülönben nem is szabadna egy Bézi-kiállítást ilyen egyszerűen elintézni, de mert Dömötör Mihály – úgyszintén fotográfus – a tárlat megnyitóján maga is ezzel a fordulattal próbálta rövidre fogni saját mondandóját, mondván, inkább beszéljenek helyette a képek, így hát én sem idegenkedek attól, hogy ezzel indítsak. Pláne, hogy mint utóbb kiderült, egy kínai bölcsességről van szó, és ebből a megközelítésből már inkább tűnik örökbecsűnek mintsem elcsépeltnek. Egyszóval, Bézi László jubileumi képei igen közlékenyek. De nem szavakkal vagy beszédhangokkal mesélnek, hiszen ez már a tematikával sem férne össze, hanem sokkal inkább hangulatokkal, tónusokkal és másfajta zörejekkel. Mindenfélével, ami az ember eredője vagy csak egyszerűen velejárója: lármával, kakofóniával, nem túl szép zenével, és igen, csenddel. Mert a kiállított fotográfiák két speciális élethelyzet köré rendeződnek, ez pedig az ünnep és a csend. Egy tárlatnak, ugye, illik címet adni, mert ez így szokás, azontúl pedig nem is haszontalan, egyrészt adminisztrációs szempontból, másrészt pedig mert megkönnyíti és mederbe tereli a befogadás folyamatát, így a néző többnyire nagyon hálás érte. Most viszont kicsit zavarba ejt a tematizálás. Nem azért, mintha a művészi képzettársítás nem lenne egészen érthető. A fotográfus kézenfekvő és jórészt mindenki által élt-látott pillanatokat vett ki a történések közül, és két, egymástól akkurátusan elkülöníthető témában szervezte őket össze. Sőt, a kiállítás rendezői még egy félfallal meg is állapították a két halmaz határát: csendek jobbra, ünnepek balra. De a szemlélőnek nem lehet nem érzékelnie, hogy a két állapot mennyire mélyen érintkezik egymással. Nem tudom, kinek milyen elképzelése van a csendről és az ünnepről, de szerintem általában valami nagyon hasonló. Fa, fekete sziluettben, alkonyban. Táj. Ez valami nagyon nagy nyugalom, és néma, nem azért, mert tényleg néma, hanem mert amit hallok, az nem akarja arrogáns módon hallattatni magát. De ez a fajta csend egyben összetéveszthetetlenül ünnep is, mert kivételes, és aki éli, az kivételezettnek is érzi magát. Vagy a három küszöbön sziesztázó macska, egy vörös, a többi cirmos. Az ember máris hallja azt a bizonyos falusi, délutáni, lusta csendet, amiben van egy kis légyzümmögés is, ami csak és kizárólag ilyenkor nem idegesítő, sőt, ide kell is, mert ki tudja miért, itt helye van. És vannak benne szagok is, levendula, és nem feltétlenül a szó szoros értelmében vett jóillatok, mondjuk széna vagy tyúkudvar, és persze muskátli is, ami úgyszintén inkább büdös egy kicsit, de ez a csend így egész. És ünnep is, ez is. Mert ebben a csendben mindenképp benne van, hogy már túl vagyunk a húslevesen, benne van a nagymama meg a vasárnap. És ott vannak a direkt ünnep-képek: zajosak, szertelenek, sőt, van amelyik már-már otromba, mivel nem a szó szokott értelmében vett ünnep, amit a művész ebben a fogalmi keretbe képezett le, hanem szertartások nélküli ön- és énfeledés. Tudjuk, mit ünnepelnek a nevetések, amik ilyenkor szélesebbek, mint általában, nem feltétlenül azért, mert így esik jól, hanem mert ilyenkor így is lehet, és akkor meg miért ne. És poharak, sok-sok pohár, mert így vagy úgy, de pohár nélkül nem lehet ünnepelni, ezt világos. És nagyon hangos zene, ami ilyenkor hangosabb, mint általában, nem azért, mert így szép, hanem mert így nem hallatszik tőle más, és paradox módon így mégis csak csend lesz. Mert ez az ünneplés a hétköznapok és mindenféle ehhez tartozó kontroll megnémulása, amikor az ember nem hallja azt, amit rendesen valahogy úgy hívunk, hogy „az élet gondjai”. Nézzük a fotókat, négy lépés távolságból, közelebbről nem is lehet az asztalok miatt, úgyhogy egyszerre látjuk az összeset, zöldben és fekete-fehérben, és egyszerre is halljuk őket, és így olyan az egész fal, mint amikor egyetlen éjszaka töredékeit hívjuk elő fejben, és hallunk ugyan zajokat, koccanásokat meg akkordokat, de az egész mégis inkább valami halk és összekeveredett, valószerűtlen vízió. És mi más lenne az utolsó kép, mint maga a hígítatlan csend, amikor az ember rátalál az asztalon egy tányér félig evett, megdermedt csirkepörköltre, másnap, reggel. A helyszínválasztás amúgy tökéletes. A közepesen füstös és közepesen forgalmas kávézóban otthon vannak a fotók, és itt különösebben érett szinesztéziai érzék nélkül is odatudjuk a képekhez azokat a helyzetelemeket, amik bennük vannak ugyan, csak éppen nem tapasztalhatóak közvetlenül. És miután elmentünk, a kabátunkba ragadt dohányillat még sokáig emlékeztet Bézi László húsz fotográfiájára.

2005. november 10.