 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
A „viaszbaba” könnyei
|
|
A tökéletesen amatőr szereplők szeretnivalók! Gárdos Péter osztott-szorzott – és jól választott! Elérte velük, amit akart: autentikus a dolog. Karakteres, romlatlan „uradalmi cseléd” fejek, szájuk cuppog a csupasz ínyen – innen egyébként az amúgy is kevéske szöveg általánosítható érthetetlensége (persze, az sem könnyíti a megértést, hogy a háttérhang végig nagyon-nagyon erős, tücsök ciripel, kutya ugat - a rendező egyetlen percre sem engedi elfeledni: ez egy másik világ…) -, a bőrük cserzett, a hátuk hajlott, a tájszólásuk utánozhatatlan. Hitelessé teszik a filmet, és ez a legfontosabb. A szereplőválogatás fél évig tartott. (Összehasonlításképpen: a filmet alig két hét alatt forgatták.) Macerás dolog az ilyesmi, Gárdos Péter mégsem tágított: „Csak olyan képes eljátszani a pusztaiakat, akit még nem rontott meg a hamburger!” Azok az idők rég elmúltak, amikor a paraszt- és munkásfilmek virágkorában mindig akadt egy-két profija a témának a „városi színészek” között. Amatőrök kellenek, akkor is, ha ez lényegesen megnehezíti a forgatást! (Mulatságos olyasvalakitől hallani ezt, aki Lázár Ervin mosolygós ugratása szerint „élő tyúkot sem látott életében soha”, s mégis e film első embere…) És megcsinálta. A szereposztás jólsikerültségét még az író is elismeri. A harmadik felvonás két szereplőjéről, a keserűfű történetéből, egyenesen így nyilatkozik: „A két kis sváb egyszerűen zseniális volt!” A négy kényszerűségből alkalmazott „lenézett városi”, azaz a hivatásos színészek (Bertók Lajos, Csányi Sándor, Németh Judit, Péter Bálint) pedig két lábon járó cáfolatai a rendezői szkepszisnek: olyan jól elvegyültek, hogy Bertók Lajosról máig nem tudom, melyik fej lehetett, s Németh Juditot is csak az utólagos rendezői anekdotázás során sikerült beazonosítanom. A Hötölét játszó Péntek Bálint, ez az elbambulás-specialista, csupacsont fiú hatalmasat alakít. Arca annyira kifejező, hogy krízispillanatai a néző tragédiái is. A Kontroll sztárja, Csányi Sándor viszont abszolút kilóg a népből… De milyen jól teszi! Hiszen ő „városi” - szerepe szerint is. És lehengerlő. Ügyes a zárás. A stáblista egyszerűen zseniális! A szereplők saját környezetükben, maguk választotta „kedvenc tárgyaik” körében. Egy a szabály: meg nem szólalhatnak! Tatárszentgyörgy, Újhartyán, Ladánybene, Dabas, Örkény – áll a nevük mellett, innen érkeztek. Van, aki lángost majszolgat, főkötőben. Van, aki magát veszettül tekeri diszkózenére. Van, aki kutyával, van, aki férjjel, s a film kislánya, a megtestesült tisztaság, a kis szent – csecsemőt cucliztatva, háromgyerekes anyaként néz szembe a kamerával, mondhatni kihívóan. Külön történet ez, a film „negyedik része” – állítja a rendező. Kétségtelen, a hatperces ízelítő alapján sikere lenne a háromórás, vágatlan anyagnak is. Már inkább vitatható a börleszk-szerű kezdet. Mi lesz ebből, jóságos ég?! – kap a fejéhez a néző. - Újabb magyar vígjáték? Végjáték… Cirkuszzene. A szereplők szereplőkként, jellemző élethelyzeteik közben mutatkoznak be: az öregasszony seprűvel „tisztogatja” egy legény hátát, cifrán kísértve kiabálásával az istent, a kamaszfiúnak a mellette fekvő kamaszlányra téved épp péklapát tenyere… Miért? Talán hogy felkiáltsunk: Bederik Duri! – ha megpillantunk egy fogatlan vén csavargót, egy ráncos képű öregembert? Ugyan, rég elfeledjük addigra! Egyébként sem szorulunk rá: adja magát a történet. Aki pedig olvasta a film alapjául szolgáló három novellát (A bajnok, A porcelánbaba, A keserűfű), rögtön sokallja is a kavalkádot. Kik ezek? Mik ezek? Hogy kerülnek ide? Ha a Csillagmajor többi novelláját szintén ismeri, válaszolhat nyomban tulajdon kérdésére: ők azok, igen. A szereplők. Valamennyi rácpácegresi. Hogy mit keresnek itt? Valamikor, réges-régen… - Gárdos Péter nem három novellából akart filmet csinálni, hanem az egész kötetből. Csak hát, ugye, azok az ünneprontó anyagiak… Csakhogy közben kipattant néhány ötlet, szalagra pörgött pár jelenet - s beléjük szeretett a rendező. Annyira, hogy akármilyen áron, kierőszakolta felhasználásukat. Neve és arca van tehát annak is, aki nem jutott végül reflektorfénybe. Szép gesztus. De furcsa, hiányérzetet hagy maga után és félrevezető. Visszatekintve az egész felütés egy nagy kamu. Verkli-muzsika, viccek, felpörgetett képek Chaplin nyomdokain… A közönség derül, kényelmesen elhelyezkedik, hehe, itt valami nagy mulatság lesz! Ám a mosoly hamar lefagy… Lefagy, holott lefagyni azért nem szabadna neki. Lekonyulni elgondolkodón igen! No de lefagyni?! Egy igazi „lázárervin” mellől ritkán kel fel világfájdalommal az ember, mindig akad valamiféle feloldás. (A mozit ellenben jó eséllyel hagyja el így A porcelánbaba után.) A novellák pusztája inkább vidám - másképpen népe hogyan élhetné túl ép lélekkel az emberpróbáló a nagy (természeti és) történelmi viharokat?! A film mégis szomorú. A bajnokkal kezd. Nehéz történet ez arról, hogy a tehetség sokszor oda születik, ahol nem lesz lehetősége kibontakozni. Meg arról, hogy háborúk helyett talán szerencsésebb lenne másképp eldönteni az erőviszonyokat, mondjuk versenyekkel, ahol a valódi nagyság mutatkozhat meg. És még arról is, hogy a szegény, a nyomorult nem feltétlenül azért szegény és nyomorult, mert kevesebb, gyengébb vagy rosszabb a gazdagnál, a hatalmasnál, csak nem kap lehetőséget a bizonyításra. Sőt! Le is győzhetné azt, ahogy Hötöle átugorja az úrficskák legmagasabbjánál magasabb akadályt, és messzebbre dobja a kútnehezéket. Van ő olyan jó. De, hogy ilyen jó, a mienkhez hasonló megfordított világban még rossz is lehet neki… Aki jobb nálunk, annak pusztulnia kell! – így gondolkodik a katonaparancsnok. - Minket semmiben nem győzhet le, akin éppen uralkodunk! - és miután a hatalom minden tisztességes felülkerekedési próbálkozása kudarcba fullad, hatot lő a fiúba. De az még így is célba ér. (Muszáj neki, lehetetlen, hogy egy Lázár Ervin mesében ne győzzön a jó!) Lerázza magáról a gonosz kezét – s cseresznyemagként köpködi ki a beleeresztett golyókat. A nép arca ő. Jobb mindenkinél, a hatalom váltakozó arcainál. Ha nyer – és mindig nyer -, a puszta egyszerre kiált fel: „Győztünk!” A kis ember az elnyomók felett. „Fölugrok az égig!” – ígéri Hötöle anyjának. Világnézetileg, politikailag a második novella a legkarakterisztikusabb. A rendező még rá is tett egy, két, na jó: sok lapáttal. Olyan burkoltan odamondogatós és sorok között olvasós rész lett ez, amilyennel a nyolcvanas évek óta aligha találkoztunk. Jól sikerült atavizmus! Már a kezdő képsor magáért beszél: a szocialista élmunkás, a „megváltó” egy végtelen méz-sárga búzatábla kellős közepén áll - és pisil. Vigyorogva. Ezt nektek! Belepiszkít az életünkbe… A film ekkor fekete fehérre vált. (Másfajta szemet igénylő rész következik – magyarázza ezt a rendező. – Meg aztán a világot egyébként is feketének-fehérnek látták, és nem csak azért, mert nem volt divatban a színes film…) A szocializmus megkapja a magáét. A novellában még csak villámot szór Csurmándi szeme, amikor egy öreg bácsi kiselypegi a nagy igazságot: „Asszony ne kísértsd az Istent! Öt éve halott (tudniillik a gyermek, Rózsika, aki a filmben, csoda történt!, Ferkóvá lett…), senki emberfia fel nem támaszthatja!” „Micsoda?” – horkan fel Csurmándi, és kiásatja a holtakat. A filmben szájába kerül ráadásképpen egy jól ismert frázis: „Ember! Minékünk nincs lehetetlen!” – mondja nyomatékosan Csányi Sándor, aki csurmándiságáért legjobb mellékszereplőnek kiáltatott ki. De ez még mindig nem elég. Abban a pillanatban elszáll felette egy repülőgép. Ő cinikusan vigyorogva utánanéz. Ki az az Isten? Hol az az isten? Lám, már a levegőt is meghódítottuk, s nem találjuk a felhők fölött! Gárdos Péter érezhetően szerette ezt a részt. Az alapvetően komorra és - felütésétől eltekintve - humortalanra sikeredett film legtöbb vicce itt szerepel. Nem verbálisan. Arcjátékokban. Utalásokban. Abban például, hogy Csurmándit ahogy kiszáll a novellában rozzant Opelnek leírt, itt némi jelentéstöbbletet adva fekete Volgára változtatott autójából, követni kezdik a libák, s nem tágítanak mögüle, akármerre megy, bárhogy pisszeg nekik. (Bizonyára azért libák, mert a birka kevésbé könnyen idomítható állat…) És ebben a részben található a film talán legszebb jelenete is. „Test kell hozzá?” – kérdezi a halott-feltámasztás lehetőségén felbátorodva egy asszony. „Hallgass asszony! A mi fiunk nem halt meg.” – hurrogja le férje, s Csurmándihoz fordul. - „Volt egy robbanás, valami bomba vagy mi, a feleségem azt hiszi, ott veszett a kisgyerek. Pedig mindenki tudja – közben bólogatva körbefordul -, hogy a mi Pistikánk madárrá változott!” Mutatja is. A nagy, mackós ember - aki egyébként szerintem az amatőr szereplők közül a legaranyosabban játszott - akinek neve éppen ezért említést érdemel: egy örkényi koszorúkötőről, Czifra Elemérről van szó -, na ez az ember leejti mind, ami a kezében volt, széttárja karjait, s átszellemült arccal aprókat legyez a -szavait követő beszédes csöndben. „Madárrá változott…” És már szól a különleges pillanatok szokásosan vészjósló angyalzenéje Ágenstől. Az ilyesmin sírni kell. A harmadik novella (a film a Csillagmajor-kötet sorrendjét követi) A keserűfű. Szép igaztörténet a deportálások korából, az emberségről, az árulásról, arról, hogy a hatalom nem mindenható, a fontos dolgokhoz nem fér, csak élet és halál felett úr… A végén elmaradhatatlan csoda, ráadásul kettős csoda. Gárdos Péter érti Lázár Ervint, ezt bebizonyítja itt. Érzi, hogy a tanya együtt él, együtt lélegez. Egy szív dobog bennük, ennyi a lényeg. Csakhogy ez a történet nem hoz feloldozást, inkább még mélyebbre taszít. Szomorúsága nem elgondolkodásra és cselekvésre ösztönöz, hanem éppen csendes, önőrlő belenyugvásához, a tehetetlenség érzéséhez, apátiához vezet. A film legnagyobb hibája ez a sötét hangulat. „Első perctől az utolsóig hatás kiváltására törekedtem” – állítja a rendező Végre egy őszinte ember! Csak az a gyanúm, nem ezt a hatást áhította… Pedig a siralomvölgy-hangulat nagyon egyszerűen feloldható lett volna. Semmi ördöngösség, mindössze egy kis átszerkesztés. Ha a keserűfű tragédiája kerül a börleszk mögé, bár letaglózó kezdés, kontrasztos felütés lett volna - pláne megspékelve az utána következő rész soft-horror effektjeivel -, mégis jobb szájízzel, jobb lelkiállapotban távozik a néző a moziból. Bizakodón és boldogan, ahogy általában Lázár Ervin novellái mellől is feláll. Mert a végén ott vigyoroghatott volna a hat géppuskagolyót vidáman köpködő Hötöle. Lázár Ervin sem ezt a hatást akarta elérni a novellákkal, ez nyilvánvaló. Bizonyára nem véletlenül szerepel Gárdos Péter a film írójaként is, s az óvatoskodó fordulat a bemutatásnál (nem szó szerint): „Lázár Ervin művei alapján…” Az írónak több fájdalma is lehetne. A komoronc hangulaton kívül a mondanivaló szándékolt értelméhez nélkülözhetetlen háttértörténetek kihagyása is tüske. Aztán, ahogy tréfásan szóvá is tette: a rendező éppen az Nagy Magyar Alföldön találta meg Rácpácegres mását, holott ő tősgyökeres dunántúli – ez kérem kész sértés! Akad ezenkívül néhány kényszerű személycsere – mert úgy hozta a sors, vagy az anyagiak… -, és betetőzésképpen ott a halottporlasztó-jelenet, amire reagálva fájdalmasan szakadt ki belőle: helyesebb lett volna „A viaszbaba” címet adni, hiszen a porcelán nem olvad, hanem berepedezik - „mint a pókháló”, így a novellában -, aztán összeomlik. Olvadnia fizikai képtelenség lenne, ugye. De Lázár Ervin bölcs, „A film a rendezőé” – legyint. Ilyen apróságokkal nem hagyja elrontani a kedvét. Válaszaiban pedig diplomatikus: „Inkább örülök neki, minthogy ellene volnék…” Én sem vagyok ellene. A porcelánbaba részleteiben fergeteges! Így aztán „egészen jó” filmnek mondható. Akkor is, ha a maga teljességében azért mégsem az.
|
|
2005. november 10. |
Az operatőr bravúros, szó se róla! Nem is értem, munkáját miért nem emelték ki egyetlen hivatalos megmérettetésen sem?! Kamerája őszinte, akár a film maga. Sok a mozgás – szinte végig „lábon van” a felvevő. Jár, ahogy az emberi szem. Erre néz, arra néz, kicsit meginog, visszazökken. Futunk Hötölével, előttünk is összefolynak a homokos földön elszórtan virító zöld fűcsomók az itt-ott felbukkanó kavicsokkal, és izgatottan keressük a hátak és tarkók közötti rést, hogy kilássunk a tömegből. A képek legtöbbje tapéta-poszterként is megállná a helyét. A táj tenné? Nem. Ez valóban Máthé Tibor érdeme. Művészi kompozíciók, meghökkentő, érdekes beállítások. Úgy babrál a fényekkel, hogy egyben a nézők érzelmeivel is játszik.
