Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Szabó Endre

Hazárd megye már nem a régi

A retró őrület, vagyis a hetvenes-nyolcvanas évek felidézésének erőltetett divat- és médiapolitikája mostanában a mozi igencsak repedező falai közé is bevette magát, hogy egy újabb rögöt dobjon eme sajátos szórakozási forma koporsójára. Mindezt alátámasztandó, az elmúlt években a multiplexeket elárasztották a hitvány képregény adaptációk, és az egykori amerikai sikersorozatok egészestés változatai is, amelyek kivétel nélkül csalódást okozhattak a filmkedvelőknek.

Ez utóbbi recept alapján kézült a nemrégen bemutatott Hazárd megye lordjai (Dukes of Hazzard) is. Tulajdonképpen már akkor eldőlt, hogy nem tehetjük magasra a mércét, amikor szembesültünk a forgatókönyvíró kilétével. John O’Brien ugyanis, már a Starsky és Hutch bazári majomkodássá degradálásával megkezdte sorozatgyilkosságát, és fájdalom, ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Leginkább azok lehetnek bajban ezzel a filmmel, akik az eredeti produkciót is ismerik, hiszen ők szokva vannak valamihez, amire ez a mostani próbálkozás csak szimbólumaiban hasonlít.

Van egy isten háta mögötti Georgia állambeli megye, Hazárd, ahol egy kissé sajátosan zajlik az élet. A helyi kiskirály, J.D. Hogg (eredeti szabad fordításban Bunkó főnök) gátlástalan és javarészt illegális trükkjeivel gazdagszik meg és tartja markában a helyi lakosokat. Jelen esetben a főhősök tanyája alatt akar tisztességtelen eszközök segítségével szénbányát nyitni. Persze az örökké becsületes utakat kereső, ám néha eltévelyedő Duke család Lee tábornok (egy fantasztikus vörös Dodge Charger sportkocsi) segítségével valahogyan mindig keresztülhúzza a főnök számításait. Mindez régen is így volt, és a mostani verzióban sem változott meg. A karakterek azonban, már csak nyomokban emlékeztetnek a régiekre. A legnagyobb csalódást a sztori koncepciója okozza, hiszen a történet sajnos a jelenkorban játszódik, nem pedig az eredeti közegben. A pozitív hősök ennek nem igazán látták kárát, hiszen változatlanul szeretnivaló, egyszerű emberek maradtak, akik szimpatikusak, és persze a hollywoodi szemléletnek megfelelően, szembetűnően szebbek, mint valaha. Ellenben a negatív figurákat O’Brien beíratta egy személyiségfejlesztő tréningre az elmúlt huszonöt évben, ezért most már nem félkegyelmű fakabátokként tűnnek fel a vásznon, hanem szimplán korrupt gonosztevőket láthatunk. A készítők vélhetően úgy gondolták, a tökkelütött rendőrök a mai világban már nem lennének méltó ellenfelei egy olyan csapatnak, amelynek két talpraesett, jóképű fenegyerek és egy rafinált szexbomba is a tagja. A harmadik fontos kellék, a narráció szerencsére semmit sem vesztett egykori frappáns humorából, talán éppen emiatt billen a mérleg nyelve a nézhető tartományba.

A rendező, Jay Chandrasekhar az író cinkosaként kihozta a maximumot a rossz forgatókönyvből, de azért néhány fölösleges elemet igazán hanyagolhatott volna: például az atlantai egyetemi jelenetet inkább egy Amerikai Pite jellegű diákfilmre kellett volna tartogatni. A hagyományos autósüldözések az operatőr segítségével látványosra sikerültek, a vér nélküli kocsmai bunyók számát azonban, minimálisra redukálták, ellenben az erotika Daisy Duke-ot alakító Jessica Simpson “tehetségének” köszönhetően tágabb teret nyert a megszokottnál, a férfi közönség nagy megelégedésére számítva.

A színészek kihozzák a karakterekből rendező által elvárt maximumot, ennek köszönhetően a Duke kuzinok Johnny Knoxville és Sean William Scott habitusának megfelelően nagyokat yeehaazó vagányokként megtestesülve, idiotikus töltetekkel “gazdagodtak”, ezzel azonban ebben a könnyű műfajban talán nem rontják az összképet, sőt, a vidék Amerikájáról alkotott sztereotípiáknak is megfelelnek. Daisy ugyanúgy Daisy, mint régen, és még mindig az övé a világ legrövidebb farmernadrágja. Hogg főnök (Burt Reynolds) azonban leadott néhány kilót, és komikus énjét teljesen elvesztve sármos gengszterré avanzsált, Rosco sheriff (M.C. Gainey) pedig, törtető félkegyelműből szimplán gonosszá vált.

Száz szónak is egy a vége – a jó receptet is el lehetett rontani annyira, hogy egyszer élvezhető produkciót hozzanak létre az “alkotók”. Az elégedetlenkedők, nyugodtan idézzék fel a régi szép emlékeket.

2005. november 20.