 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
Tartozni és tartani valahová
|
|
Miért Az Ezerkettedik Éjszakát választottad a tárlat címadó képének? Mindig nehezen adok címet, legyen szó akár egy novelláról, akár egy versről vagy képről. Festménynél általában megkérdezem édesanyámat, mint külső szemlélő, ő milyen címet adna neki. Néha többet beszélgetünk egy képről, s így születik meg a címe. Az Ezerkettedik Éjszaka is így kapott nevet, és tetszett, mert tükrözi a képeimre jellemző mesevilágot, annak ellenére, hogy semmi köze az Ezeregy éjszakához. Továbbá úgy éreztem, hogy az összes kép közül ennek olyan a címe leginkább, amely egy tárlat neveként is megállná a helyét. Milyen a kapcsolatod a sci-fivel? Sokan csodálkoznak azon, ha egy lány scifi-rajongó, márpedig én az vagyok, s elég sok embert ismerek rajtam kívül, akik szintén kedvelik az igényes tudományos fantasztikus olvasmányokat – persze nyilván ez az a társaság, amelybe belecsöppentem a sci-fi kapcsán. De nem csak olvasni, filmen nézni is szeretem ezt a műfajt, nem csoda, hogy a képzőművészeti oldala is érdekel. Novellákat is írsz ebben a témában. Az utóbbi pár évben kezdtem el írni, jellemző rám ugyanis, hogy újabb és újabb önkifejezési módokat keresek – most például szeretnék elkezdeni fotózni. Az írás is egy ilyen lehetőség, amiben kipróbálhatom magam. Jelenleg két írói műhelynek vagyok tagja, és főleg az utóbbi egy évben tanultam sokat az írásról. A műhelymunka során kezdtem el fantasy és sci-fi novellákat írni. Idén már nagyobb önbizalommal küldtem el pár írást a Preyer Hugó emlékére kiírt pályázatra, és második lettem. Három novellát küldtem be, de azt nem tudom pontosan, hogy melyikért kaptam helyezést, mert a díjátadóra nem tudtam ott maradni – így a képek közül sem tudom, hogy melyikkel lettem első. Egyébként ez a három festmény, a Vágy, az Enyészet, és az Elszabadult Szál is látható október 16-ig az Ifjúsági Házban. A novellákat elküldtem kiadókhoz, és kettő novemberben fog megjelenni az Új Galaxisban, egy másik pedig a Cherubion Kiadónál. Mik a tapasztalataid, hogyan viszonyulnak az emberek a képeidhez? Azt hiszem, hogy általában tetszik nekik. Negatív véleményt nem nagyon kaptam, és ezek közül is általában szelektálok, hogy építő jellegű kritikának szánták, vagy pedig más felhang van benne. A kritikát minden esetre az írás kapcsán is muszáj volt megtanulni, hogyan kezeljem, mert e nélkül nem lehet alkotni. Ahhoz, hogy legyen kedvünk folytatni, nyilván kellenek a pozitív visszajelzések is – ilyet pedig elég sokat kapok vendégkönyvbe barátoktól, a családomtól, ismerősöktől; de az is sokat jelent, amikor idegenektől érkeznek gratulációk. Néha nagyon meglepő, amit mások látnak a képben, mintegy megfejtik, és nem csak ők ismernek meg jobban engem, de talán én is magamat. Elsősorban olaj- és akvarellképeket készítesz, de láttam néhány digitális technikával készült munkádat is a honlapodon. Mennyire állnak ezek közel hozzád? Egy digitális rajzzal is mintegy nyomot hagyok, ahogy egy ceruzával rajzolt vázlattal. Készítettem néhány digitális rajzot, de persze sokkal komolyabb felszerelésre lenne szükség annál, mint hogy egy egérrel „össze-vissza” vonalakat húzogatok. Maga a technika érdekel, viszont úgy vagyok vele, hogy ha kiállítani szeretnék, akkor nem printeket készítek, hanem továbbra is olajjal és akvarellel dolgozom. Gyakori motívum a kiállítás képein az útrakelés, a hazatérés. Te most merre tartasz, mik a terveid? A képek kapcsán jöttem rá, hogy ezen én is sokat töprengek. Bennem van a valahová tartozás érzése, de az is, hogy úton legyek, akár képletesen szólva, akár fizikai értelemben. Ez a kettő egyszerre munkál bennem, és néha felgyűlik az egyik vagy a másik. Olyankor születnek a képek. |
|
„Lélekben mindig úton vagyok”
|
|
- Sok a vizes, erdős, természetet ábrázoló kép. - - És honnan az utazás motívuma? Elvágyódás? - Azt hiszem, ez a jó szó. Hogy mi elől, vagy hová, azt nehéz megmondani. Lélekben mindig úton vagyok. Ez egyfajta otthonkeresés. A saját korlátaim feszegetése, az emberek megértésének vágya. Ahogy mondtam, sok a tudattalan szerkesztés. De ilyenkor megszólal az iparos énem. - Olyan is van? - Igen. Ilyenkor a művészi énem visszaszorul. Egyszer hallottam ezt egy amerikai művésznőtől, és nagyon megtetszett. Szerinte mindenkinek van egy művészi és egy iparos énje, akkor jó, ha ezek egyensúlyban vannak. A művészi énemből néha túl sok, ilyenkor nem értenek meg. Az iparos énem ilyenkor „megvágja” a művet. Ez van az írással is. Ilyenkor nem fáj, ha az iparos énem meghúzza azt a novellát. - Szóval írsz is. Hobbi, hivatás, életcél? Hogy tekintesz ezekre az ambícióidra? - Ha hobbi alatt azt értjük, hogy munka és tanulás mellett a szabadidőmben cél nélkül művelem, akkor sem az írás, sem a festés nem az. Annyiban részem, keresek benne valamit, amennyire a munkáimban is. Ha hobbi lenne csupán, nem akarnám megmutatni az embereknek, kiállítani, nem keresnék kiadót az írásaimnak, nem járnék írói műhelyekbe. - De ezek szerint jársz. - Igen, két írói műhelynek is tagja vagyok. Sokat tanultam ott, meg sok mindenre ráéreztem magamtól, ezek talán kezdenek beérni. Ezek a művek jelennek meg a Cherubion és az Új Galaxis kiadónál. Részben fantasy, de hozzám a sci-fi áll közelebb. - A műfaj tehát hasonló a festményekéhez. - A képeim nem tipikusan a fantasy-hoz állnak közel, bár én ezt sokkal szélesebben értelmezem. Tehát nem feltétlenül arról szól, hogy tolkieni elfek és orkok gyilkolásszák egymást. Gyakran elég, ha a mű magáról az álomról szól. Ez nem ponyva, nem giccs. Nem szeretem ezeket a sztereotípiákat. Én magam is kaptam ilyen kritikát. - Nem tartják „magas kultúrának”? Pontosan. Sokak szerint a fantasy csak a mi korosztályunk tömegművészete, divathóbort, gyakran erotikus, pornószerű, csak tizenöt éves fiúk olvassák. Ezt én nem így látom. Ugyanúgy boncol emberi kérdéseket ez a műfaj is. Azért, mert egy kitalált világban játszódik, sokan legyintenek, hogy ilyet én is tudok, ilyet könnyű írni. Ez nem igaz, hiszen az írás „szakmai” részét is fontos tudni. Nem könnyű felépíteni egy belső világot, sőt még nehezebb hitelesnek lenni. A fantasy-ben is van mélyebb tartalom a csiricsáré olykor tényleg giccses borítókon túl. - Megért téged a közönség? Vagy inkább úgy kérdezem, jól ért? - Aki akar, az megért. Ezen a bizonyos pozitív előítéleten múlik. Az elmúlt kilenc kiállításomon mindig tettem ki vendégkönyvet. Tudom, hogy volt olyan kritika, mi a műfajnak szólt. - Ezek szerint régóta állítasz már ki. - Az első ’98-ban volt, azt hiszem, de fejből sose tudom. Szolnokon, a volt általános iskolámban tették ki a képeimet. Szegeden eddig négy volt. - Van ars poeticád? - Dalitól van egy nagyon jó idézet, nem is tudom fejből. A lényege a belső korlátaink szétfeszítése, olyan erővel, hogy a külsőnk is ezzel együtt belülről alakul. Valahogy úgy szól, hogy „égjen belső tüzünk a leghevesebben, izzítsa fehérre a szabályokat.” |
|
2005. november 20. |
Imádom a természetet, meg felfedezni a környezetemet, sokat túráztam a családommal. Ezek nyilván hatottak rám, és gyakran visszaköszönnek a képeimen. De nem tájképeket festek, ezek inkább belső tájak. Talán ezeken keresztül szeretném megérteni a világot, az embereket. Sokszor nem is tudatosulnak bennem bizonyos jelentések, hanem utólag kapok másoktól érdekes elemzéseket. Ők ráéreznek arra, amit én nem látok, de tudat alatt persze bennem volt.
