 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
Aki meztelennek rajzolta Kádárt
|
|
- A seregben a könyvtár mellett volt a fotóslabor. Én ott ismerkedtem meg a fotográfiával. Rajzolni pedig már kora gyermekkorom óta szoktam. A katonaságnál divat volt az otthoniaknak írt levelekre mindenféle szívecskét, madárkát, miegyebet rajzolni. Egész jól kerestem azzal, hogy vállaltam ezeket a rajzokat. Még biztos megvannak valahol, néhány féltve őrzött ládika mélyén. Mire leszereltem, rajzolni és fényképezni is egész jól tudtam, és ezzel a tudással megpályázhattam a főiskola technikusi állását. Később itt tettem le a fényképész szakvizsgát. Saját fotólaborom volt, és gépet is biztosítottak, így szabadon fotózgathattam. Aztán mégis elhúztam onnan, mert tizenhat év rengeteg idő egy munkahelyen. - Az MTI fotóriporteri állása miatt. - Akkor hozták létre a vidéki hálózatot a nyolcvanas évek végén, én meg megpályáztam a dél-alföldi régió fotóriporteri állását. Azóta is az MTI fotóriporter-újságírója vagyok. Beléptem a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe is, mert akkoriban csak az számított újságírónak, aki a MÚOSZ tagja volt – ami egy kamu. Azért hülyeség, mert elvileg ez egy szakmai fórum. Kiléptem belőle, mert egy katasztrófa. - Miért találja annak? - Mert egy fővárosközpontú gittrágó banda néhány hangadó és egy rakás nyugdíjas körül tömörülve, és egyáltalán nem teszi a dolgát, sem szakmailag, sem érdekvédelem szempontjából. Ma már szerencsémre vagy pechemre eljutottam oda, hogy nem én kérem a felvételem valahová, hanem időnként küldenek egy papírt, hogy tisztelettel felvesznek például a Karikatúraszövetségbe, a Fotóskamarába vagy a Művészek Szövetségébe pusztán azért, mert látták az anyagaimat. - Beszélgessünk először az MTI-s munkájáról. - Az én területem a Dél-alföld. Gyakorlatilag Gyulától Bajáig szoktam szaladgálni, de főleg Szegeden fotózok. Vidéki MTI fotóriporterként önállóan dolgozom. Az anyagaim 80 százalékáról magam döntöm el, hogy miről készítem. A munka egyik része a sima napilapos fotózásnak felel meg. Az a célja, hogy a napi híreket illusztráljam a területemen. Van azonban az MTI fotózásnak egy másik része is. Ezeket álló anyagoknak nevezzük. Például ha az ember kilátogat egy kovácsmesterhez, aki még mindig kovácsol, arról készíthet egy álló anyagot. Az MTI rendelkezik az ország legnagyobb fotógyűjteményével. Szóval, ha én bármiről fotót készítek, főleg amióta digitális technika van, és bekódolom, és ráírom, kit vagy mit ábrázol a kép, akkor az már a Nemzeti Archívum részét képezi, és a következő x száz évben visszakereshető lesz. Az is álló anyag, hogyha elmegyek az egyetemre, és ott kattogtatok egy rakást, hogy milyen az egyetem és hogyan néznek ki a diákok. És ez miért jó? Ha például 1939-ben készült egy fotó arról, hogy miként nézett ki valamelyik egyetemi folyosó, és ma születik egy fotó ugyanarról a folyosóról, akkor az egy érdekes és fontos kép. Ugyanez a helyzet egy utcával is. - Szereti csinálni? - Igazán szólva csak a saját érdeklődési körömben vagyok érdekelt abban, hogy újabb és újabb anyagok szülessenek. Van, aki a sportot fotózza jobban, én inkább a kultúrát. Jobban érdekelnek a színházi bemutatók, a szabadtéri játékok vagy a fesztiválok. Vannak persze kevésbé kedves dolgok is. Amikor X meg Y miniszter vagy pártfőnök látogatást tesz városunkban vagy környékén, muszáj lefotózni, mit csinál: kiszáll, beszáll, kezet fog, beszédet tart, avat, szalagot vág át, mosolyog, koccint. - Milyen az MTI-s életritmus? - Katasztrófa. A legsarkosabb példa talán az, amikor otthon este fél tizenkettőkor a családom tagjai elmennek lefeküdni, és én azzal búcsúzom tőlük, hogy rajzolgatok még egy kicsit, aztán kapok egy telefont, felöltözök, elutazok Bajára, és csak reggel fél hatra érek vissza Szegedre. Mire megérkezek, a családom többi tagja már éppen kel fel, és azt kérdezgetik tőlem, hogy meddig dolgoztál, meg hogy mikor feküdtél le, amikor én még el sem jutottam az ágyig. Ilyen azért nem gyakran fordul elő, de sokszor akad este is munka, hiszen a kulturális események, fesztiválok programjai is általában ilyenkor zajlanak. A szabadtéri játékokon lényegében kinn élek. Ha viszont éppen nincs esemény, akkor kötetlen az időm. Csak azért jövök be reggel nyolcra, mert nincs kedvem otthon ülni. - És a hétvége? - Olyankor is dolgozni kell. Sok esemény, kulturális rendezvény esik hétvégére. Emellett az ünnepeken is állandóan mennem kell valahová, kivéve karácsonykor, mert azt mindig a családommal töltöm el. Legutóbb egy ismerősöm szólt, hogy augusztus 20-ára össze kéne hozni egy jó kis kerti partit. Mondtam neki, hogy jó, csak nélkülem. Az ünnepek számomra nem azok. - Az analóg/digitális váltás az MTI-s fotózásra milyen hatással volt? - Baromira megkönnyítette, és fel is gyorsította – ez a negatívabb oldala. Hogyha délelőtt tízkor történik egy esemény, fél tizenkettőkor már morognak, hogy miért nincs Pesten az anyag. Mert röhögve megoldható. A küldés gyorsasága mellett a választhatóság is hatással van a munkámra. Nyugodt lélekkel készíthetek valakiről tizenöt felvételt, hogy a lehető legjobb képet válasszam. Ez a sportfotózásban is nagyon jól jön. A Pick Szeged meccseit rendszeresen fotózom, és azokról összesen úgy hat-nyolc kép kell, de mostanában mindig száz fölött kattintok. Ma már nem csak egy indítást kapok le, hanem a száguldásba is belefotózok, mert egy a tízhez az esélye annak, hogy sikerül a pontos mozdulatot úgy elkapnom, hogy a háttérélesség is rendben legyen. Kényelmesebbé és nyugodtabbá tette a fotózást. Nem lett könnyebb fényképezni, de visszanézhetem, hogy összejött-e az, amit, akartam, ezért bátrabban alkalmazom a különböző fotózási technikákat. - Művészfotókat is készít. - Igen, régen a Bartók Béla Művelődési Otthon adott helyet Szeged fotográfiával foglalkozó alkotóinak. Mi voltunk a Szegedi Fotóklub ˝Kontakt˝ Alkotó Köre. Vlagyivosztoktól Tokióig mindenhová küldték a képeinket, jó pár helyen nyertünk egy rahedli díjat és fotóművészeti újságokban szerepeltünk. Egyszer megkérdezte tőlem egy ismerősöm, hogy miért nem állítok ki egyedül az orvosi egyetem klubjában? Addig csak csoportos kiállításokon voltak kinn az anyagaim. Így kezdődött, aztán rákap az ember, bár én soha nem voltam nagy kiállítóművész. Most újkori zsengéimet élem, mert egy barátom kivitt Erdélybe. Amit akkor készítettünk Gyenes Kálmán kollegámmal közösen, nagy sikert aratott. Több helyen is kiállították, Szeged mellett Kecskeméten, Ópusztaszeren, sőt még Párizsban is járt az anyag. - A MTI-s munka mellett is születnek személyesebb, kiállítható anyagok, vagy ilyenek csak utazásai során készülnek? - A művészfotózást nem keverem a napi munkával. Természetesen előfordult már, hogy akkor született képem, amikor valahol valamilyen munka miatt jártam, és valami megtetszett és lefotóztam, de ez nem jellemző. Én nem egy képben gondolkodom, hanem sorozatokban. Számomra sokkal fontosabb az, hogy ha például elmegyek Erdélybe, mire visszajövök, legyen tizenöt képem, amire azt mondhatom: számomra ilyen Erdély. És örülök, hogyha másoknak is tetszenek az alkotásaim. Ha jól tudom, több mint 3000-en látták a kiállításunkat itt Szegeden. Többen beírták a vendégkönyvbe, hogy ezek után el akarnak menni oda. Persze olyan is akadt, aki azt írta, hogy túl varázslatosnak ábrázoltam én ezt az Erdélyt. Már elnézést, nekem jogom úgy látni, ahogy én akarom. A fények, a színek, és a technika alkalmazásával a saját látásmódom kifejezésére törekszem. Meglehetősen rányomom az egyéniségem a képeimre. Mondták már, hogy úgy fotózok, ahogy festek. A színek meg a fények jobban érdekelnek, mint a kép fizikai tartalma. - A művészfotósok között nem egyértelmű a digitális technika megítélése. - Mostanában beszéltem nagyobb fotóművészekkel, és néhányuk teljesen kikelt magából a digitális technika ellen. Ez szerintem simán hülyeség. A digitális technika hozzásegít ahhoz, hogy könnyebben, jobban, gondosabban érjem el az általam kívánt technikai hatást. Azt szokták mondani, hogy a digitális fotózással lehet csalni. Hát persze, hogy lehet csalni, de ha valaki fest, vagy bármilyen úton-módon létrehoz egy képzőművészeti alkotást, akkor igazából nem az érdekel minket, hogy hogyan hozta létre, hanem az, hogy amit alkotott, jó legyen. Remélem, hogy az én képeim nem azért jók, ha jók, mert micsoda trükkök vannak bennük, hanem azért, mert szólnak valamiről. A digitális technika nagy szabadságot ad a kép módosításaihoz, adott esetben például egy fény hangsúlyosabbá tételéhez. Elég sokan nagy sikernek tekintették egy bizonyos festményszerűre sikerült segesvári utcarészletemet. Azóta kétszer voltam ugyanazon a helyszínen és szándékoztam tréfából ugyanazt elkészíteni, de még csak hozzávetőlegesen sem sikerült. Nem úgy működik a dolog, hogy ott vagyok, készítek pár fotót, aztán jól kiszínezem. Nagyon sok összetevője van annak, hogy jó kép készüljön. Amikor ott jártam, olyan viszonyokat, olyan fényeket, olyan üres utcát fogtam ki, amelyek együtt eredményezték azt, ami a képen látható. Emellett minden bizonnyal a hangulatom is közrejátszott abban, hogy ilyenre sikerült a fotó. A lényeg, lehetőleg minél kevesebb eszközzel, minél pontosabban kifejezni azokat a dolgokat, amiket ott lát, megtapasztal, érez és gondol az ember. - Ezt akár a karikatúrázásról is mondhatta volna! Tényleg, honnan jött az ötlet, hogy karikatúrákat rajzoljon? A JATE Klub meghívóját Kormos Tibor mindig telirajzolta nagyon jó dolgokkal. A tanárképzőn megkérdezték, hogy lenne-e kedvem a mi programfüzetünket illusztrálni. Telefirkáltam, és az egyik rajztanárnak az volt a véleménye, hogy a rajzaim már majdnem karikatúrák, és szerinte adjam le a Délmagyarnak. Megtörtént, először a levelezési rovatot illusztrálhattam heti két alkalommal. Később egyre jobban belejöttem. 1989-ben az első magyar magánkezdeményezésű újság a Déli Napló volt. Rögtön az első számának címlapján lehozták egy rajzom, ami országos botrányt kavart. A lap példányszáma, azt hiszem, 7000-rel emelkedett ez a rajz miatt. A 301-es parcellával kapcsolatban akkor derültek ki a botrányok, és én megrajzoltam Rodin gondolkodóját Kádár János arcával, amint a 301-es számú kövön ül, és úgy fest, mint akinek van min elgondolkodnia, míg a 301-es parcella környéke teljesen ki van virágozva. Ezt sokan sokféleképpen értelmezték – egy ideig nem is tudták, hogy én rajzoltam. Emlékszem, hogy a sajtóházban is fel-alá rohangáltak az újságot lobogtatva, hogy „Képzeld el: Kádár Jánost meztelennek rajzolták!”. Szóval volt, aki arra asszociált, hogy meztelen a király. Utólag hallottam olyat, hogy a legfelsőbb pártvezetésig felkerült ez a lap. Tudomásom szerint tizenhét országban jelent meg később ez a rajz, és még tíz év múlva is láttam például plakáton. Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor egyszer Budapestre mentem vonattal, és odajött hozzám egy ürge és a kabátja alól bemutatta nekem a saját rajzom. Fénymásolatban árusította a címlapot. Nagyon büszke voltam arra, hogy az általam készített rajzot illegalitásban levő emberek nekem akarták eladni. Arra is emlékszem, hogy az írószövetség egyik tagja, aki tanszékvezető is volt a főiskolán, Budapestről jövet már messziről kiabált nekem az utcán, hogy: „Te voltál, mi!? Képzeld el, tönkrement az írószövetség fénymásológépe, mert annyi példányban próbálták meg másolni”. A Déli Napló aztán másfél év múlva gallyra ment, hiszen alakul a világ. - A későbbiekben hogyan alakult ez a karrier? - Rajzolgattam ebbe-abba, és különböző pályázatokra is küldtem be rajzokat, amiken néha nyertem is. Sokfelé jelentek meg karikatúráim, a Népszabadságtól kezdve a HVG-ig, de csak a Délmagyarország közli rendszeresen a rajzaimat. Ez mindig főszerkesztő kérdése, hiszen tőle függ, hogy akarja-e, hogy jelenjen meg karikatúra. A mostani főszerkesztő az első, akivel szerződésszerűen megegyeztünk, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazokon a napokon kapok egy rovatot. A karikatúrának ez az élete, ha napilaposként jelenhet meg. Ezekkel a karikatúrákkal sikerült néha eléggé kivívnom a helyi potentátok örömét. Olyannyira, hogy az is előfordult, hogy egy politikus személyesen telefonált az MTI elnökének, hogy nem kellene-e engem kirúgni, mert nagyon szemétségeket rajzolok róla. Szerencsére aztán őt rúgták ki, nem engem. Megszoktam már, hogy amikor szocialista országvezetés volt, akkor azt mondták rám, hogy rohadt Fideszes vagy MDF-es, amikor Fideszes vezetés volt, akkor azt, hogy mocsok kommunista. Persze csak a rosszabbakról beszélek, mert az épelméjű ember azért nem kategorizál ennyire. A legutóbbi kormányváltás után egy előző vezető személyesen írt nekem, hogy elnézést, ő azt hitte, hogy szoci vagyok, de azóta készült első négy rajzom alapján rájött, hogy nem lehetek, mert most is kötözködök. Én mindig ellenzéki vagyok. Volt olyan rajzom, ami után egyszerre kaptam gyalázkodó sms-t jobbról és balról. Megpróbálok elfogulatlan lenni, ami persze sohasem lehetséges teljes mértékben, hiszen a karikatúra egy végtelenül szubjektív műfaj. Meg végtelenül populáris. Egy pályázatra készült karikatúrájával filozofál az ember, a napi karikatúrának viszont a Szeged városában történtekről kell szólnia, méghozzá az olvasókhoz. Az a karikatúra, amelyik pár másodperc alatt nem durran bele az ember agyába, nem is igazán jó. A legeslegpontosabban, a lehető legkevesebb burjánzással, a lehető legkeményebben, legpopulárisabban kell meghatározni valamit, amiről én véleményt alkottam, de a véleményemnek nem szabad teljes mértékben a sajátomnak lennie. Valamiféle értékrend szerint kell dolgozni. - Hogy néz ki ez az értékrend? - Amit hányingerszerűen tudok utálni, az a képmutató, beképzelt, kivagyi, úrhatnám banda minden oldalról. Őket azért karikírozom, mert dühödten fel tudok háborodni azon, ahogyan egyesek a közéletet igénybe veszik saját érvényesülésük céljából. Mindig hangsúlyozom, hogy nem politikai karikatúrákat rajzolok, hanem közéletieket, csak a politika maga alá temette a közéletet. - A közéleti karikatúra mindig aktuális, nehéz például megérteni egy öt évvel ezelőtti karikatúrát, ha valaki nincs tisztában annak hátterével. - Az ilyen jellegű karikatúrázásnak megvan az a veszélye, hogy egy idő után sok embernek már semmit sem mond. Ki ez az ember ezen a képen? Mi az a 301? De meg lehet nézni például a könyvemet, ami egy egészen pontosan behatárolható korszakáról szól Szegednek, Az én városom címmel. Az a gond, hogy az ebben található karikatúráknak – a napi részét leszámítva – több mint a fele (sajnos) teljes egészében érvényes ma is. A lopás, a kivagyiság, az úrhatnámság, a pökhendiség, a más emberek semmibe vétele, a kapzsiság, a szemellenzősség, a rövidlátás, a kultúrálatlanság, a képmutatás – ezek a témák örök vagy legalábbis hosszú érvényűek, mert az emberi jellemvonások sajnos nem igazán változnak. - Ha már a könyveknél tartunk, úgy tudom, hogy könyveket is illusztrál. - A firkálmányaim néhány embernek megtetszettek, meg hát „olcsó Jancsi” voltam, úgyhogy jó pár olyan tankönyvnek az illusztrációit bízták rám, ahová úgy gondolták, hogy ilyen jópofa dolgok kellenek. Ezt is élvezem, mert jó érzés tudni, hogy az ország néhánytízezer gyereke abból fog tanulni, amiket én telefirkáltam. Néha más jellegű könyveket is illusztrálok. Mostanában rám kapott egy kiadó, amelyik népszerű egészségügyi könyveket ad ki. Az a céljuk, hogy a könyvek stílusa a rajzaim által kedvesebb legyen, hogy a képekkel is oldják a témából adódó feszültséget. Az egyik például a rákról szól. Katasztrófa lenne, hogyha fotóval illusztrálnák azt, hogy ilyen a daganat, és így rohad le az ember karja. Én ezt megrajzolom, és így talán kicsit oldottabb a dolog. Évente összesen egy-kettő, néha három könyvet szoktam rajzokkal ellátni. Ezekkel kapcsolatban arra vagyok igazán büszke, hogy sem ennél az egészségügyi kiadónál, sem a Nemzeti Tankönyvkiadónál nem ismertem senkit. Látták valahol a rajzom, Interneten megkerestek és én elvállaltam. Azóta sem találkoztunk. - És a Trapiti? - A Trapiti egy meseregény. Darvasi Laci barátommal egyszer arról beszélgettünk, hogy nemsokára megjelenik az új könyve, a Trapiti. Kérdem tőle: mi az? Elmondta. Erre azt feleltem neki, hogy kár, hogy nem szólt előbb, mert meseregényt szívesen illusztráltam volna. Három nap múlva aztán felhívott azzal, hogy „van egy heted, hogy elolvasd és illusztráld!” Én meg sitty-sutty összedobtam. A második kötet illusztrálása már gördülékenyebben zajlott. Jó lenne ilyen nagyobb lélegzetű dolgokkal többet foglalkozni, de egyelőre ez a három-négy állás, meg a húsz dolog, amibe belekezdtem, nem teszi lehetővé. - Az egyik ezek közül a festészet. - Mindig nagyon irigyeltem a festőembereket, de én magam körülbelül hét éve ültem le először azzal a céllal, hogy fessek. A festészet igazán intim dolog. Ott van egy téma az ember fejében, vagy a táj (bár szerintem a táj is csak arra jó, hogy apropó legyen), és akkor elkezd játszani. Ma már digitális úton rajzolok, de úgy tűnik, hogy szükségem van rá, hogy a kezemmel is alkossak valamit. Egy ismerősöm egyszer elvitt egy alkotótelepre, ahol aztán nagyon belevetettem magam a festészetbe. Összevissza festettem mindent, jó és gyatra dolgokat egyaránt, de legalább őszinték voltak. Azért festettem, hogy szórakozzak. - Azóta is fest? - Úgy egy éve nem nyúltam ecsethez, de készül a műtermem. A festészet egy olyan dolog, ahol ott kell lenni. Nem lehet úgy csinálni, hogy előveszem a fiókomból, festegetek egy kicsit, aztán visszateszem a fiókomba. Festeni olyankor jó, amikor nyugodtan dolgozhat az ember. Volt, hogy hajnalig festegettem, mert pihentető dolog. Szól valami jó zene, begyújtom a pipámat, kikészítek egy üveg vörösbort, és jól érzem magam. A festőmesterem azt mondta, hogy a festést tekintsem játéknak. Ott van egy nagy felület, játsszak rajta, hagyjam hatni magamra. Egyszer egész délután söröztünk, mire megemlítettem neki, hogy lassan ideje lenne visszamenni festeni. Ő nyugalomra intett: „Ugyan már, hiszen most is festünk! Hát nem érzékeled ezeket a fényeket és a színeket? Meglátod, holnap meg fognak jelenni a képeden!” Igaza lett. Sokat segített a festészethez való hozzáállásom kialakításában. Azóta sem azokat a konkrét dolgokat akarom megfesteni, amiket látok, hanem azt, ami ezekről eszembe jut. - Rengeteg dologba vágott bele élete folyamán. Mi motiválja, hogy ennyi mindent kipróbáljon? - Mindent azért csinálok, mert ahhoz van kedvem. Ami befolyásol, az csakis a belső. Nem is lehet más. - Grafikus, karikaturista, festő, fotós. Ha valaki ennyi mindennel foglakozik, óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon melyikkel tölti legszívesebben az idejét? - Még jó, hogy csak ilyen kevés dologgal foglalkozom. Mi lenne, hogyha élsportoló is lennék? A viccet félretéve: mindig az a kedvenc, amit éppen csinálok. Másképp nem csinálnám.
|
|
2006. január |
- Gimnázium után autószerelést tanul, majd a határőrséghez kerül. Mégis hol sajátította el fotós- és rajztudását?
