Vissza a címlapra!

Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja



Fábián Barbara

Örkény Macskajátéka újra szolnoki színpadon
Román rendező kezében Orbánné sorsa



Kinek jutna ma már eszébe azon fanyalogni, hogy Örkény István drámái, amelyek világhírűvé tették őt, először nem színműként íródtak? Ma Örkény egyperces- és drámaíró. 1971-ben azonban, amikor Macskajáték című darabját először mutatták be a szolnoki Szigligeti Színház színpadán, még akadtak kételyek legitimitását illetően. Harmincnégy év távlatából azonban ezek a hangok szinte hiteltelennek tűnnek azzal az emberrel kapcsolatban, aki képes volt jótékonyan belenyúlni a magyar drámaírás és színjátszás hagyományaiba, és átalakítani azt. Bátraké a szerencse! Örkény pedig volt olyan bátor, hogy ne foglalkozzon a szabályokkal, amelyek egy drámaírót elvileg hivatalból kötnek. Fogta kisregényeit (Tóték, Macskajáték), filmnovelláit (Sötét galamb), és dramatizálta őket; így a világ ma már elsősorban, mint színműveket ismeri ezeket.
1971 óta ugyan bőven került színpadra Örkény-darab a Szigligeti Színházban – Kulcskeresők, Vérrokonok, Pisti a vérzivatarban, legutoljára pedig a Sötét galamb 1985-ben –, de Orbán Béláné harmincnégy év óta most először tér „haza”. Akkor Székely Gábort bízta meg maga Örkény István, ma a színház igazgatója, Szikora János egy román rendezőt hívott Szolnokra vendégségbe: Sorin Militarut. Bár hatásosabb lett volna inkább 2001-re időzíteni az új változatot – az évfordulón csupán egy megemlékezést tartottak –, a közönség és a szakma így is kíváncsian várakozott.

Bátor térhasználat

Amikor felmegy a függöny, a néző rögtön elcsodálkozhat Nina Brumusila egyszerűségében gyönyörű színpadképén. Az amúgy sötétszürke deszkákat most fehér borítás fedi, amitől kitágul, lélegzik a tér. A színpad előterében egy-két széken, asztalon kívül (ezeket a szereplők hozzák-viszik) az egész előadás során sosincs semmi. Ami a nagy fehérség mellett azonnal feltűnik, az az óriási tükör, ami később fontos szerepet kap: ebben nézegeti magát többször is Orbánné – keresve saját énjét –, illetve ebben jelenik meg a két Szkalla-lány – néma mozdulataikkal, szélfútta fehér ruháikkal félelmet keltő – fiatalkori megfelelője. Előbbi finoman érzékeny, utóbbi zseniálisan hatásos dramaturgiai megoldás; főként a darab katarzisát elősegítő keretes befejezés alatt. A háttérben lévő robosztus, antik hatású fal – amin a tükör is lóg – két szélén ajtónyílások vannak, ahol a szereplők ki-be járkálhatnak, ajtókat azonban csak azok mögött két-három méterrel látunk. Arra nemigen derül fény, van-e valami szerepe annak, hogy az egyik szereplő az ajtón, a másik nem használva azt, oldalról érkezik. A díszlet mindenesetre nagyon jól kifejezi azt, ahogyan maga a darab is elrugaszkodik – levélrészletekre, telefonbeszélgetésekre hagyatkozva – a tértől.

(kép: Örkény 4.)

Bár saját bevallása szerint Militaru nem ismeri a korábbi magyarországi produkciókat, így a Székely-féle 1971-est sem, megoldása nagyon hasonlít arra, amit az arról szóló kritikák az előadás egyik erényeként említettek: az ő szereplői sem néznek egymás szemébe, ha monologizálnak, a nézők felé réved a tekintetük – ez azonban természetesen nem azt jelenti, hogy nekik beszélnek. A rendező bátran kiüríti a teret. Nem használ sallangoknak tűnő kellékeket. Az ő interpretációjában a színész a fontos; nem engedi, hogy bármi is elvonja a figyelmet róla. A nagyobb jelentőséggel bíró monológok alatt Militaru csak az adott szereplőre engedi bocsátani – fókuszként – a rivaldafényt. Néhol még zenét is ad „alá”. Utóbbi Horváth Károly munkája.

Vendégjátékok sora

Hogy biztosabb legyen a siker és a minőség, több elismert vendégművész is gazdagítja az előadást. Persze ez csak gonoszkodó feltételezés; mindenesetre szerencsés választás volt a szolnok megyei Léta szépei: Orbánné és nővére, Giza szerepére Almási Évát és Tímár Évát meghívni. Mindketten vannak olyan jelentős színésznők, akik színpadi tapasztalatuk és saját egyéni karakterük által képesek betölteni a Macskajáték két leginkább fajsúlyos szerepét. Ha a szolnoki társulatból kellett volna választaniuk a Szkalla-nővéreket, bajban lettek volna az előadás létrehozói. Ez persze nem a színészeket minősíti, pusztán annyit jelent, jelenleg nincs olyan karakterű művész a színházban, aki megfelelne e két szerep követelményeinek. A kényszerű választást pedig a produkció ereje sínylette volna meg.
Almási remekel Orbán Béláné kettős lényének megformálásában. Egyszer panaszkodó, mindig felháborodott, slamposan sántikáló-dűlöngélő idős asszony, később bátor, öntudatos és önérzetes nő. A kettő között, pontosabban közben folyamatosan groteszk szerelmes, akit fruskamód más sem érdekel, mint hogy mennyire fiatalosan elegáns az öltözéke. Almási azt is tudja, hogyan kell dagadt lábról lehúzni egy mamuszt, azt is, hogyan kell estélyit viselni egy komolyzenei koncerten, és azt is, hogyan kell padlón abszurd macskajátékot játszani. Természetes hangneme, gesztusai mindig olyanok, amilyeneket a pillanat megkíván. Erzsi tudathasadásos állapotát – az egykori nagyvilági Szkalla-lét és a mai szegényes, képzetekből felépített világa közti feszültséget –, olyan egyszerűséggel tárja a nézők elé, ahogyan azt a dráma lapjain olvashatjuk. Alakításának csúcspontja „öngyilkosságának” végrehajtása és saját „temetésének” kommentálása, amit nemes flegmasággal végez. (Ezt a jelenetet szövegileg eléggé meghúzták – de ez nem baj, Almási gesztusokkal, a többi színész játékkal pótolja az űrt.) Erzsi a hős, aki mellé a néző oda is állna, ha nem lenne minden bátor cselekedete mellett nevetséges, vagy legalábbis egy hatvanon felüli asszonyhoz mérten nevetséges cél. Így viszont inkább válik antihőssé a nézők szemében. Holott Orbánné a maga kis viszonyai között nem mindennapian cselekszik: a lehető legnagyobb igyekezettel (és viszonylagos eredménnyel) próbálja különlegessé tenni szürke és szánalmas életét, visszavarázsolni a korábbi létai világot, úgy hogy maga elől titkolja el a saját helyzetét.

(kép: Örkény 1.)

Örkény fontos szerepet szánt Gizának, de az őt játszó színésznők számára nem hagyott túlságosan nagy szabadságot a virtuozitás bizonyítására. Tolókocsiban, gesztusok híján, szinte csak negyedórás valós jelenlét mellett a Gizát játszók pusztán mondataikra hagyatkozhatnak. Ez jut tehát Tímár Évának is, aki becsületesen helyt áll a telefonvonal másik végén, illetve levélben, bár néhol kissé modorosra sikerednek monológjai. Erzsivel való veszekedéseiben, illetve a darab végén lévő macskajátékban viszont valódi nagyvilági asszony, aki teste nyomoréksága miatt lelke szabadságra és játékra való nyitottságát is tudatosan korlátozza.

(kép: Örkény 5.)

Csermlényi Viktort, Orbánné több, mint negyven éve kitartó szeretőjét a szintén vendég Kovács István játssza. Jelenléte nem túl hangsúlyos, inkább komikus, mint tragikomikus; ami nem segíti az előadást. Bár azt mégsem az ő számlájára kell írni, hogy a produkció gyenge dramaturgiai pontjai éppen az ő jeleneteire esnek.
Anyját, Cs. Bruckner Adelaidát Sebestyén Éva alakítja. Kis szerep az övé, sétapálcájával mégis sikerül emlékezetesen bökdösnie nem kívánt majdnem-menye felé, és fontoskodóan tipegnie féltve őrzött fia nyomában. De az egyik gyenge pont sajnos neki is kijut. Az előadás két kiemelkedő szolnoki alakítása Egri Márta (Paula) és Császár Gyöngyi (Egérke) nevéhez fűződik. Paula, a csábító harmadik, sunyi és gátlástalan. Egri Márta olyan ártatlan és kedveskedő – ráadásul rendkívül csinos –, hogy már-már elhisszük: tényleg semmi bűne. Orbánné joggal isteníti őt. Viszont ezzel együtt a rácsodálkozó szőke libából is van benne egy jó adag, ami miatt mégiscsak unszimpatikussá válik. Császár Gyöngyire akár azt is ráfoghatnánk, hogy kislányt játszik: félrecopfolt varkocsaival, félénk mozdulataival, rebbenő hangjával ő a megtestesült alázat. Szerepe szerint is, és színpadi jelenétével is hűen szolgálja Almási Évát.

(kép: Örkény 3.)

Nádasi Veronika Ilus, vagyis Orbánné lányának karakterét kapta. A fiatal lány a Képzelt riportban tavaly gyönyörűen énekelte Marianne dalát, prózában viszont csapnivaló. Idegesítően ordibál, hadar és csapkod. Még a fúria szerepét is túljátssza.

Román szemmel

Nem titok, és ha az lenne, akkor is ki lehetne okoskodni, hogy Szikora János miért választott a Macskajátéknak egy román rendezőt. Idegen szemmel kívánta láttatni a nagyonismagyarnak kikiáltott Örkény-darabot. Persze kérdés, hogy mennyire „hungarikum” a Macskajáték. Groteszk humorát, főbb karaktereit tekintve mindenképpen az, úgyhogy ezeken valóban múlhat a rendezés milyensége. Bár magyar rendező éppúgy eltolhatja (a szó mindkét értelmében) a hangsúlyokat, mint akármilyen más országból érkező. Az 1971-es előadás azt a kritikát kapta, hogy Székely Gábor a tragikomédiából majdhogynem komédiát csinált. Militaru is elköveti néhány ponton ezt a hibát. Például, amikor Orbánné vacsoráztatja udvarlóját. Egy poént legalább négyszer ismétel meg a jelenet – nevezetesen, hogy Erzsi minduntalan szerelmes tűnődéssel feledkezik bele Csermlényi habzsolásába, majd a követelőző bariton hatására ijedten ugrik, hogy hozza az újabb adag ételt. Akad még egy-két ilyen – groteszk humor helyett ripacs színjátszásra kényszerítő – epizód, amely éppen a groteszk nélkülözése révén válik a darab szempontjából teljesen feleslegessé. Ezek fölött azonban könnyen szemet hunyhatunk.
Mondanivalóját, esszenciáját tekintve véleményem szerint nem feltétlenül hangsúlyozandó a magyar kötődés. A cselekmény bárhol megeshet, a benne lévő érzelmek univerzálisak. Militaru rendezése sem tud ilyen formában új jelentéshorizontokat előcsalni a darabból. Azonban erre egyáltalán nincs is szükség. Az előadás bármiféle többlettartalma – neadjisten: elferdítése – csak megerőszakolná a drámát. Így azonban szerencsésen létrejött egy korrekt, majdnem minden pontján szerethető Macskajáték. Hivatkozási ponttá ugyan valószínűleg nem válik a színháztörténelemben, de méltó utódja lett az 1971-es ősbemutatónak.

 

2006. január