Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Andornaki Nóra

„A jó művészet mindig szól hozzám”
Beszélgetés Papp György képzőművésszel, főiskolai tanárral

Művészetének, családjának és nem utolsó sorban diákjainak köszönheti a hatvanas évei végén járó Papp György grafikus, festő, tűzzománcművész életvidámságát, sikereit, állandó megújulását. A JGYTFK rajz-birodalmának évtizedek óta meghatározó személyisége, pedagógiai tevékenységét 1997-ben az Apáczai Csere János-díjjal ismerték el. Munkáiba immáron harminc éve épít be magyaros népművészeti elemeket. Vitorlázórepülésről, és persze művészetről beszélgettünk természetesen a főiskola tűzzománc műhelyében.

-Békéscsabán született és nevelkedett. Hozott-e onnan valamit, ami később megjelent művészetében?

-Nemigen. Gyermekkoromban a képzőművészettel semmilyen kapcsolatom nem volt. Olyan családból származom, ahol nem is volt erre mód, hogy ilyen irányú indíttatást kapjak. A gimnázium alatt vitorlázórepüléssel töltöttem a szabadidőm nagy részét. Utána valami szakmát kellett volna tanulni, és el is határoztam, hogy vasesztergályos leszek. De mivel elég jó tanuló voltam, a tanáraim arra biztattak, tanuljak tovább. A földrajzot nagyon szerettem, valamiképpen még a vitorlázórepüléshez is kapcsolódott. Légkör, aerodinamika, navigáció. Ezért a tárgyat kitüntetett érdeklődéssel tanultam. De valami kellett mellé, így gondoltam, megpróbálom a rajzot. Ide Szegedre kerültem felvételizni a tanárképző főiskolára. Az első fejet életemben ott rajzoltam, ezt a híres Vinkler László bírálta el, akkoriban ő volt itt a tanszékvezető. Nem sikerülhetett olyan rosszul, mert felvételt nyertem. A csoporttársaim mind jobb előképzettséggel jöttek, nekem pedig sohasem oktattak rajzot, így volt mit behozni az első évben. Éjjel-nappal jártam tájat, aktot rajzolni, hogy csökkentsem a lemaradást, és ez másodévre sikerült is.

-Hogyan lett tanár?

-A főiskola után a környékbeli iskolák igazgatói felkeresték a végzősöket ajánlatukkal. Ez így működött annak idején. Ezután évekig itt tanítottam Szegeden egy általános iskolában, majd kineveztek Csongrád megye összes iskolájának szakfelügyelőjévé. Bejártam a megyét, és a tíz év alatt magam is sokat tanultam. A Képzőművészeti Főiskolát is elvégeztem. Eközben a főiskola óta folyamatosan küldtem munkákat különböző kiállításokra, és Szeged képzőművészei lassan elfogadták, hogy jött ide egy ilyen-olyan tehetséges ember; fest is, grafikákat készít, ráadásul tanít. Azóta ma is úgy vagyok számon tartva, és ezt büszkén vállalom, hogy tanár és képzőművész. A szakmám egyben a hobbim is, és ez a két dolog erősíti egymást.

-Hogy került a főiskolára oktatóként?

-A hetvenes évek végén olyan szakembert keresett a főiskola, aki ért a rajz tanításának módszertanához. Szakfelügyelőként szerzett tapasztalataimnak köszönhetően kezdtem el itt tanítani. Csendéletfestéstől kezdve, tárgyábrázolást, aktfestést és-rajzolást, színelméletet, emberi anatómiát is tanítottam már, és tanítok ma is. Sokszor együtt festek a hallgatókkal, Ez nagyon jó edzés. Immáron harminc éve, hogy meghonosítottam a tűzzománc oktatását a főiskolán, amire azért vagyok büszke, mert ez az egyetlen felsőoktatási intézmény Magyarországon, ahol ez a tárgy önálló, kreditpontot érő tárgyként szerepel. Különleges technika ez, mi kizárólag a képzőművészeti változatát műveljük. A hallgatók nagyon szeretik, mert minden félévben indítok egy tűzzománc-kurzust, amire már órafelvételkor pár perccel éjfél után elkelnek a helyek. Amiket a falon lát, az innen kikerült diákok alkotásai, és szinte mindegyikükről kaptam már olyan visszajelzést, hogy ő most ezt valahol továbbadja, tanítja, ezzel a tűzzománc szeretetét sokszorozza meg hazánkban.
A főiskolán tanárokat képzünk. A felvételi során kiszűrjük a tökéletes tehetségtelenségeket. Van miből válogatni, ez évben is tízszeres volt a túljelentkezés. Szorgalommal a követelményeket el lehet sajátítani, hiszen hogy várhatnánk el ugyanezt az általános iskolák tanulóitól, ha még huszonéves emberek sem tudnák teljesíteni az elvártakat. De ha valaki művész akar lenni, oda különleges tehetség kell. A művészetben már nemcsak lemásol valamit, hanem a látvánnyal való kapcsolatot önmagán átszűrve, abba szubjektivitást csempészve adja vissza.

-Ön festő, grafikus, tűzzomácművész egyszerre. Melyik ág a valódi szerelem?

-Úgy váltogatom a műfajt, mint az úszó az úszásnemeket. A választás egyértelműen a témától függ. Valamit csak színek nélkül grafikában, valamit csak linóleummetszetben, csak zománcban tudok elképzeli. Mindegyik önkifejezési mód. Szerénytelenség nélkül azt tudnám mondani, hogy ez egy reneszánszbeli alapállás volt, hogy mindenhez érteni kell, és ez alkat kérdése.
Legutóbb a Kass Galériában tűzzománc- szobromat állítottak ki. Tehát nincs szerelem, vagyis van szerelem, a képzőművészet. Fontosak tartom a magyar kultúra elemeit beépíteni a munkáimba, olyasmi ez, mint Bartók vagy Kodály tevékenysége, amit a képzőművészetben nem követnek túl sokan. Voltak, akik próbálkoztak. Én úgy gondoltam, -és ez a feleségem ösztönzésére történt, aki ének-zene tanárnő- tanulmányozom a népi tárgykultúrát, és ennek a díszítő motívumaival kezdtem dolgozni. Népballadákat, népdalokat faragtam meg linómetszetben. Ez a törekvésem, harminc éve kezdtem el, még nem hagytam abba, rengeteg lehetőséget látok benne. Szerintem egy műnek tükröznie kell, honnan származik, és hogy az adott nemzet hogyan él a világban. Az absztrakt ennek ellentéte volt. Ott nem tudni, hogy a művész milyen nemzetiségű, az adott mű erre nézve milyen lelki tartalmat hordoz. Ez kis idő alatt el is személytelenedett, annyira leegyszerűsödött, hogy egy fehér négyzetté zsugorodott össze.

-Ön sok tanulmányutat tud már maga mögött.

-Igen, feleségem a legjobb társ, bejártuk Európát, Egyiptomban, Izraelben voltunk, egy-egy út tíz-tizenkét nap, mert ezek keményen zsebből fizetett utak. Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy ezért nincs nekünk sarokházunk, mert annyit utazunk. A cél, élőben megcsodálni a műalkotásokat. Egy kép, szobor, vagy bármi más csak úgy tud igazán hatni, hogy leülök elé, és nézem. A kutatásoknál első szempont volt megismerni a műveket. Nemcsak azért, mert oktatom, hanem saját okulásom érdekében is. A tapasztalatom, hogy a maradandó műalkotások ötezer évre visszamenőleg magukban hordozzák a nemzeti sajátosságokat, egyértelműen látható, hogy hol készültek. Szerintem mindenki büszke arra, hogy milyen nemzetiségű, legalábbis keresi a gyökereit, még akkor is, ha külföldön él. Szerintem a jó művészet szól hozzám, és közölni akar velem valamit. Az itt szerzett tapasztalatok beivódnak az emberbe, ezáltal tovább épül a személyiség, és hasznos elemeket nyújt az alkotáshoz.

-Hogyan fogadják munkáit külföldön?

-A képeimet gyakran viszik külföldre. Amerikába, Dániába, sőt Japánba is került már képem, azt hiszem elégedett lehetek. A dánok agyba-főbe dicsérték a munkáimat. Nem győztem pirulni. Pécsett volt kiállításom, ott japánokat fogtak meg a képeim, megéreztek valamit bennük. A mostani Nyári Tárlat alkalmával a nézők szavazatai alapján több mint száz alkotóból én nyertem el a különdíjat, fantasztikusan megtisztelt.

-Sokfajta elismerést kapott már mind a képzőművészetben, mind a pedagógiában.

-A pedagógiában az Apáczai Csere János-díj után nem is érhetnék el többet, ezt ugyanis az iskolateremtő tanárok szokták kapni. A képzőművészetben az a nagy igazság, hogy Szeged nagyon messze van Budapesttől, ahol a Kossuth- díjat osztják. Elégedett lehetek, mert elnyertem például a Szeged Város Kultúrájáért Aranygyűrűt, ami azt jelzi számomra, hogy értékelik a tehetségemet. Megkaptam a Székely Bertalan díjat, a Szegedi Nyári Tárlat grafikai díját, ez is nagyon jólesett.

-Mikor elviszik egy-egy képét, nem fáj kicsit a szíve, nem félti őket a sérülésektől, vagy a kevésbé műértő vásárlóktól?

- Elég precíz ember vagyok, és naplót vezetek az eladott munkáimról. Istennek hála, eddig nem voltak rossz tapasztalatok. Egy dán házaspár fotókat küldött a lakásáról, amin a műveim a lakás központi helyein voltak kifüggesztve, megvilágítva, és ez megnyugtató, és megtisztelő érzés. Van olyan szegedi gyűjtő, aki az egész falát telerakta Papp György – művekkel, mert az neki nagyon tetszik.
A zománccal kapcsolatban nincsenek félelmeim, mert, ahogy a hallgatóknak mondai szoktam, a tűzzománcnak csak a kalapács az ellensége. Izgalommal követtem végig a közeli Barcs községének házasságkötő-termébe készített zománcom sorsát a rendszerváltás után, mert egy barátom festménye itt az átépítés alkalmával teljesen tönkrement. Két évvel ezelőtt meggyőződtem róla, hogy megvan még, mert épp ott volt művésztelepünk a hallgatókkal, így nem kell tovább aggódni.

-Milyen a kapcsolata a diákjaival?

-Azt hiszem, hogy nem rettegnek tőlem, de azért szeretem a fegyelmet. Iskolában vagyunk, és nem szeretem, ha félidőben valaki besétál, és azt mondja milyen jót aludtam és még ide is ellátogattam. Volt már példa rá, hogy nyolckor kezdődött a módszertan óra, de az esti buli után nehezen nyílik a szem hajnali fél hétkor. Egyszer megtettem, hogy bezártam az ajtót. Csak egyszer, utána már tudták, hogy jönni kell időben, és jöttek is. A hallgatót partnernek tekintem, leendő kollegának, aki jelenleg abban a helyzetben van, hogy kénytelen tőlem tanulni. Számomra ez öröm is, hogy oktathatok, ha később többet is tud, mint én. Régebben volt egy úgynevezett álművészség az iskolában, ami mára megszűnt. Először tanuljon valaki, tegyen le dolgokat az asztalra, aztán mondja magát művésznek. Úgy gondolom, szót tudok érteni fiúkkal, lányokkal. Erre már csak abból is következtethetek, hogy az átlag egy tanárra jutó öt szakdolgozó helyett, most tizenhatan vannak nálam. Örömmel vállaltam őket.

-Hogyan szakadt vége a vitorlázórepülésnek?

-A repülés az egy misztikus dolog. Az osztálytársaim nagyon irigyeltek érte. Tizenöt évig űztem, második gimnázium nyarán két hónapig csak repültem. Szegény édesanyám reszketett, hogy vajon mikor nem érek majd haza. Szegedre kerülve Algyőn oktattam, ez honvédelmi előkészítés volt, amivel soha nem foglalkoztam, mert csak az élményre koncentráltam. Sokszor együtt repültem a madarakkal. Fantasztikus érzés mindent felülről megcsodálni, ez később a képzőművészetben is szerepet játszott, mert általában nagy rálátással dolgozom.
Mikor megnősültem, letettem a botkormányt, mert nem lett volna időm rá a család és a művészet mellett. Úgy érzem, hogy számomra az életben ez a két legfontosabb dolog.

2006. január