 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
 |
|
Egy csöndes és higgadt hang
|
|
- Milyen megélni az olvasók állandó, intenzív szeretetét? Hozzá lehet szokni? - Semmiféle szeretethez nem lehet hozzászokni. Ilyenkor egy kicsit zavarban vagy, és azon gondolkozol, hogy mi az ördögöt csinálhattál, aminek a kapcsán te ezt megkapod. Én felekezeti iskolában nőttem fel, a családom visszamenőleg csupa pap. Vallásos nevelést kaptam, tehát így fogalmazhatok: Isten kegyelme adta meg nekem, hogy idegen emberek úgy érzik, mintha közük volna hozzám. A magam lényével ezt nem tudom megcsinálni, csak ha Isten akarja. - Nagyon sok művében elevenedik meg a személyes élete. Amikor az emlékeiről ír, mennyiben teremti újjá őket? - Sehogysem. Egyszerűen nem lehet, mert akkor elveszítené az akkori lényem a rá akkor jellemző ostobaságát. Még annyira fiatal vagyok, amikor elkezdődnek mondjuk az Ókút című regényem emlékezései. Egy gyereknek a látásmódját kell ilyenkor megteremtenem, aki nem lát még semmit a világból, aztán egy kicsit növekszik, kialakul a személyisége, és ennek megfelelően változik az ábrázolás is, változik az, hogy mit veszel észre. A mi iskolánkban katolikusok, reformátusok, zsidók mind együtt tanultak, kinek-kinek máskor volt a vallásórája, egyébként mindig együtt voltunk. Hát csak nem képzeled, hogy nálunk volt zsidókérdés. Kaptam volna én az igazgatónőtől, hallod, ha én a mögöttem ülő katolikus Hedvignek, akinek lengyel volt a mamája, azt merem mondani, hogy miért vagy te katolikus és miért mész ki, amikor nálunk kezdődik a hitoktatás. Az én iskolámban semmit nem jelentett az, hogy én református vagyok, a másik katolikus, a harmadik zsidó. Egyformán tanultunk, egyformán vizsgáztunk. Ez akkor kezdődött, amikor a zsidó törvények keserves időszaka jött, amit én már ki tudtam védeni Hódmezővásárhelyen a nagyon szeretett tanítványaimmal. Szegény Faragó tanítványomat is úgy megkínozták, megkapta a minősítését, ahogy belépett az érettségi vizsgabizottság elé. Én a Himnuszt adtam neki elemezni; bután azt gondoltam, hogyha meghallják, akkor érzik, hogy egy magyar emberrel beszélnek, és nem keresik a vallását, hiszen semmi köze senkinek ahhoz, hogy milyen formában keresi meg valaki az istennel való kapcsolatot. Kijöttem, és tudtam, hogy a gyereket nem tudom megvédeni. Ő szólt nekem, hogy ne tessék sírni, majd rendbe jön. Nagyon meghatóak lehettünk. Átölelem a tanítványom, aki magasabb nálam egy fejjel, ami nem nagy vicc, mert én kicsi vagyok. Az ő végtelen nyugalma miatt arra gondoltam, mekkora istenhitet adhat, ha mindenki ellened van ebben a világban. Nagyon fájt a szívem. Olyan okos volt a Faragó, mint a csillag. Öt perc múlva már Amerikában volt, és igaza volt. Hát itt maradjon, hogy megöljék? - Hogyan látja, a mai kor embere még meg tudja valósítani ezt az ideálisan szoros kapcsolatot Istenével? - Én el szoktam vele beszélgetni minden elalvás előtt, minden templomi alkalommal és minden temetésen. A temetésen néha nagyon csúnyákat mondok neki, hiszen egyre jobban szegényedik köröttem az ismerős világ. És akkor ő az én szívemben azt mondja, hogy hogy mondhatsz ilyen hitetlen dolgot, sose vagy egyedül. Amikor egyedül vagy, akkor is ott vagyok, vigyázok rád, és undok alak vagy, mondhatom neked, ha ilyen csúnyán beszélsz. Neki van igaza. - A regényeivel teremt kapcsolatot az elment szeretteivel? - Az írónak inkább az a kötelessége, hogy azt ábrázolja, momentán az ő életében milyen az az ország, ahol él: Magyarország. Úgy nem írhatok, mint Jókai, és úgy sem, mint aki a jelen pillanatban születik. Már Esterházyék szókincsén látom azt, hogy más, mint az enyém, és ez nagyon helyes. Én sosem tudnék úgy írni, ahogy ők, de nem is akarnék, ez az ő szép mesterségük joga. Őket az a dacos fiatalság fejezi ki, amely azt meri mondani a hatalomnak, hogy nem érdekel, és akkor mi van. És akkor semmi sincs. - Ennyire meghatároz minket a kor, amiben élünk? - Persze, persze, hála istennek. Nekem is mondhatták a fasizmus idején, hogy ne járjak be a gettóba segíteni a zsidóknak, tudták, hogy bejárok. Mit csináljanak, nem tudják letartóztatni a debreceni kultúrtanácsnok lányát, ha ilyen perverz, hogy a zsidókat szereti. Ilyenkor mindig megkérdeztem, hogy Jézus Krisztus, mégis, mit tetszenek gondolni, milyen vallású, zulukaffer? Erre rettenetes arccal néztek rám, és azt mondták, most menjen, ne tartson itt lázító szöveget. Mondom, önök kérdezték. - Számtalan műfajban alkotott, mégis regényei a legszámosabbak. Mi az, amit a regény tud, amit más műfaj nem? - Negyvenkét országban adják ki, amit én írok. Meg vagyok hívva mindenhova. Ha nem kellene dolgoznom, akkor egyik országból mennék a másikba. De nem tehetem, mert akkor azokat csapnám be, akikhez tartozom: a magyarokat. A magyaroknak pedig szükségük van egy olyan ember regényeire, aki még úgy beszél magyarul, ahogy én. Néha meg kell kérdeznem a fiatal kollégákat, hogy mit akartak mondani egy mondattal, mert nem értem. Teljes tisztelettel teszem ezt, mert tisztelem a személyiségüket és azt a bátorságot, ahogy belenyúlnak egy nyelv konstrukciójába. Soha nem jutna eszembe, hogy megszégyenítsem őket, csak megkérdezem, ha nem értek valamit. Nagyon jóban vagyok a fiatalokkal. Ami pedig az országokat illeti, elég sok nyelvet beszélek. Ha lehet, akkor mindig azon a nyelven, amelyiken az engem kérdező újságíró beszél. Bár úgy alakul most ez az egyesült Európa, hogy Magyarországon is nyilván az angol lesz a hivatalos nyelv. Ez nekem nem lesz probléma, mivel én Angliában, Amerikában is éltem majdnem egy évig, egyetemi tanár vagyok ott is, filmforgatókönyv-írást kellene tanítanom, ha mennék. De nem megyek, mert itthon van rám szükség. Nagyon nagy szüksége van Magyarországnak arra, hogy én itthon legyek, hogy hallják az én csendes és higgadt hangomat. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy félelem nélkül mindent a szemükbe tudjak mondani. A zsidókat meg hagyják békén. Nem félnek attól, hogy Jézus Krisztus megkérdezi majd őket, mi bajuk volt voltaképpen? Milyen személyes bajuk? Ezt soha nem értettem meg. Apám sem értette meg az antiszemitizmust. Ha olvastad az Für Elisét, láthattad, állandóan szerepelt benne Brüll bácsi. Hát mit gondolsz, Brüll bácsi Árpád-házi magyar volt? És mégis ő küldte a Cilinek az ágyát. Ahhoz, hogy ő ágyat küldjön a régiségkereskedésből, ahhoz apámnak kellett olyan reformátusnak lenni, aki pontosan tisztában van azzal, hogy engem hogyan kell nevelni, és neki mi a hitvallása. - Hogyan lehet dolgozni a vallások közötti párbeszéden? - Amit nem értünk, azt nem szabad bírálni. Én elaludtam egyszer a zsidó templomban a szertartás alatt, mert soha életemben nem voltam elkerített helyen, és soha életemben nem hallottam dupla beszédet, hiszen először héberül beszéltek, és csak utána fordítottak magyarul. Nagyon fáradt voltam, és elaludtam. Így azt se hallottam, amikor a budapesti főrabbi engem éppen az égbe dicsért. Isten valamennyiünk felett úr, csak a szertartásaink különböznek. Nem lehet megütődnöm azon, hogyha egy szertartás olyan, mint háromezer éve, hiszen az őrzi az idő teljességét, amelyik Isten akaratából bonthatatlan. Én egy olyan időszakba születtem, amikor az volt a divat, hogy nekem nem volt szabad, hogy zsidó legyen a barátom. Csakhogy nekem nagyon nehéz valamit megtiltani. Azt szeretem, akit szeretek. És azt nem, akit nem. Ezekkel a klasszikus kommunistákkal se tudtam mit kezdeni, de ők se tudtak magukkal, azért hulltak szét. Ők is érezték, hogy nem helyes, amit csinálnak. De nekem volt egy református gályarab ősöm, akit azért adtak el a spanyol gályára, mert nem volt hajlandó áttérni katolikusnak. Ezért viszem mindig én Debrecen ünnepi koszorúját Hollandiába, annak az admirálisnak a tiszteletére, aki hallotta, hogy Nápoly kikötőjében református dalokat énekelnek a gályarabok. Nem értette, hogy kerülnek ide, s mire a segédtisztjétől megtudta, hogy mi történt, megvette valamennyit, majd szétszórta őket a protestáns államokban. Így került az öregapám Oxfordba. Mária Terézia, s majd II. József halála után került vissza. A történelem nagyon hamar megtanított már sok mindenre. Tanárnak se voltam rossz. Szerettem azt, akit tanítottam. De milyen buta voltam még Hódmezővásárhelyen. A nyolcadikos osztály valami porcelánműtárggyal búcsúztatott. A porcelán azonnal eltört, mert reszketett a keze annak, aki elébem tette. És másnap elindultam. Bementem egy kisboltba, ahol egy rettenetesen szomorú öregasszony fogadott. Már a nevéből sejtettem, hogy itt valami felekezeti probléma lesz, de hát ő foglalkozott porcelánjavítással. Otthagytam nála a porcelánt, mire azt kérdi: itt tetszik hagyni? És ha holnap már nem leszek itt? Miért ne tetszene itt lenni, mondom. Azt felelte, hadd ne mondjam ki. Hadd kérjem, meg, hogy találja ki, hogy ha holnap nem lennék itt, vajon hol leszek, én nem tudom. Rémülten néztünk egymás szemébe ketten… Sose találtam meg a porcelánt. Másnap a néni eltűnt. Ki vitte el, mikor vitte el; hajnalban vitték el, akiket illetett a törvény. - Mikor járt legutóbb Hódmezővásárhelyen? - Nem olyan régen. Valahányszor errefele utazom, mindig megkérem a keresztfiamat, aki a kísérőm a férjem halála óta, hogy szaladjunk be egy pillanatra, csak ameddig látom azt a templomot, amelyiknek a papja az apám dédapja volt. - Sok tanítványa került külföldre. Tartja velük a kapcsolatot? - Külföldre is megyek, hiszen mindenhova mennem kell. Ne felejtsd el, hogy negyvenkét országban jelenik meg, amit írok, így valaki mindig meghív. Most mondjam a skandinávoknak, hogy nem megyek, mikor alig várnak? December 11-én fogom átvenni az olasz nagydíjat az Ajtó című regényemért. Ezt tehát nem én, hanem Emerenc története kapja. Be is mondtam a temetőbe Emerencnek, hogy Emerenc, ne ordítozzék megint, ahogy szokott, nem én kaptam a díjat, hanem a maga története. Erre az én lelkemben élő Emerenc azt mondta, hogy a fene egye meg magát, megint kiadott rajtam, hát van magában becsület, sose volt, nem tudom, mit szerettem magán. - Milyen érzésekkel él ma Magyarországon? - Tudomásul kell venni, hogy a zsidó kérdésben valaki mindig megszólal, hiszen ha nem szólal meg, akkor mi lesz. A Für Elise második kötetében Hitler már megszállja Ausztriát. És én ott vagyok. Kapok két akkor pofont, hogy kiesik a szemem. Mert nézd meg ezt a kun szememet, a kínaiakhoz hasonlít a vágása. Egy német katona meg másnak nézett. Adott két csárdás pofont a Friedrichs Brückén, mondván, jaj de szép kis zsidó lány vagy. Maga meg dögöljön meg, mondtam erre magyarul. Átéltem ezt a két pofont, elhoztam emlékül. Nem is felejtettem el, amikor az Abigélt megírtam. - Eleget tesz minden meghívásnak, de mikor van ideje írni? - Ha most hazamegyek, még két helyre el akarok menni, mert az olvasók kívánják, és az olvasóknak nemet mondani lehet, de nem szerencsés. Ha valaki feléd hozza a tenyerében a szívét, miért hárítod el a kezét? Fogd meg. Minél több emberre van szükség. Mondd meg nekik, hogy amitől félnek, ne féljenek. A keresztfiamat kértem meg rá, hogy próbáljanak meg addig a határig tehermentesíteni, hogy legalább az Elise második részét be tudjam fejezni. Erre meg a kiadó kérdezte, hogy nem volna hajlandó az életrajzot egészen addig folytatni, ameddig él? Mondom erre, a Jóistentől kérdezzék meg, hány esztendőt ad még nekem, mert szerintem olyan öreg vagyok már, mint az országút, bármikor meghalhatok. Dehogy hal meg, mondják nekem erre. De én nem tudom garantálni, hogy élni fogok, nem tudok aláírni egy szerződést, hogy megírom az Elise harmadik kötetét is, melyben már átjön a mi országunkba is a történelem hulláma. Az már a második kötetből is ki fog derülni, hogy Hitlernek ellenálló az egész társaság, amiben élek. Ebben a kötetben megmentem Frau Wünderlichet, akinek már a neve is gyanús. Befalazom őt, hiszen úgy sokkal biztonságosabb volt; egy embert kellett megmenteni. Szóval vita van közöttem és az igazgató úr között, akinek mondtam, hogy kössön a Jóistennel egyességet, hogy tartsa meg a mostani elmeállapotomat, mondjuk öt év múlva is, mire Magyarországon abszolút rend lesz. Mer most nem igaz, hogy rend van. Én már nem merem kinyitni a televíziót, mert egyik a másikat harapja, a másik az egyiket, mindenki azt hiszi, hogy neki van igaza. Szerencse, hogy Hungária csak egy fogalom, különben Hungária most eltakarná a szemét. Milyen világ ez? És a többi néma csönd, mint Hamletban. Nem rajtam áll. Ha rajtam állna, akkor bizonyára másképpen volna. |
|
2006. január |
