Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Író

„Friss, ízes, ropogós, hamvas”
Beszélgetés Kalmár Márton szobrásszal

A tősgyökeres szegedi művészt, Kalmár Márton szobrászt pingpongról, térről és formáról, családjáról kérdeztem. A Tömörkény István Gimnáziumban találkoztunk, melynek művészeti csoportjait 1969 óta oktatja. Régi vágású úriember, akinek szívügye szülővárosának kulturális élete.

Ho-gyan lett nagyreményű pingpongozóból elismert művésszé?

-A sport mondhatni hagyomány volt a családomban. Édesapám labdarúgóként, majd edzőként jelentős sikereket ért el. Öten voltunk testvérek, és minket is próbált a foci felé terelgetni. Engem viszont jobban izgatott a pingpong. Edzőim már-már világbajnoki címmel bíztattak, és úgy érzem, sikerülhetett volna. Bármilyen játék, amit csapatban űz az ember, sokat adhat. A sport segít megtanulni harcolni, nemcsak magadért, de a társaidért is, kitartásra nevel, ami később az élet bármely területén hasznos lehet. Egy római mondás szerint: amibe nem hal bele az ember, abból csak épülhet. Sokszor látom a kollegákon –főleg akik csak pedagógusi fizetésükből élnek-, hogy nem képesek elviselni a kudarcokat. Sokszor én öntök lelket beléjük. Én magam nem panaszkodhatom, mert megrendelésre, és saját örömömre is dolgozhatok a munkáimon.
Mindig szerettem festeni és rajzolni, de a művészet az általános iskola befejeztével lépett be igazán az életembe, mivel ekkor, 1961-ben kezdődött a Tömörkényben a művészeti oktatás. Festő szakra jelentkeztem, de az nem indult. Tápai Antal lett a mentorom szobrász szakon. Sokat köszönhetek az összes tanárnak, és magának az iskolának is, ami máig része az életemnek, mert a Képzőművészeti Főiskola elvégzése, azaz 1969 óta itt tanítok.

-Tanárként, művészként, vagy családfőként kezdődik a napja?

-Változó. Ma például a kisfiamat vittem iskolába, így kezdtem a napot, és most itt vagyok, mint tanár. Ám gyakran előfordul, hogy nem is kezdődik a napom, hanem inkább folytatódik, mivel sokszor időre van megrendelésem, és akkor végigfaragom az éjszakát. Fizikálisan is megterhelő ez, ebben is hasznomra válik sportoló-múltam, bár nagyjából két éve már, hogy nem fogtam ütőt. Régen a csapattal sokat utaztunk, akkor is, mikor a hétköznapi embernek csak álom volt külföld. A bécsi Kunsthistorisches Museum termeit betéve ismertem, és ez valóban fantasztikus élmény volt azokban az időkben. Furcsa, hogy ma épp az utazás gátol meg abban, hogy játsszam. A csapattal rengeteg helyre kellene mennem hétvégeken, de akkor nem tudnék a családommal lenni, sem pedig alkotni.

-Melyik anyagot használja legszívesebben?

-Igazából a témától függ, hogy milyen anyagot használok, de talán a kő. Minden művészeti korszaknak megvolt a maga nyersanyaga. Az egyiptomi óbirodalom idején a legkeményebb, legsúlyosabb gránitot használták, a napkultusz alatt pedig meleg, sárgás színű puha mészkővel fejezték ki az élet gazdagságát. A görög embereszmény ábrázolásánál a sárgás márvány hódított, míg a reneszánsz és barokk művészetek a kararai márványt kedvelték, mert puha, ugyanakkor nagy benne a kohéziós erő, így térbeli kinyúlások megjelenítésére is alkalmas. A szobor feladata hatni. Éreznünk kell, hogy az mit hasít ki a térből. Éreznünk kell az ujjlenyomatot, felszínének hamvasságát. Mert egy szobor is képes éppoly hamvas lenn,i mit egy alma. De e finomságok mellett az kell, hogy a lehető legnagyobb határozottsággal nyúljuk az anyaghoz. Ezt mondom a gyerekeknek is. Fontos, hogy ne egy elfáradt, bedöglött felületű szobor szülessen, hanem friss, ízes, ropogós forma váljon ki. Sokat kell tervezni előtte, rajzokat, kisplasztikákat készíteni. De amikor elkezdjük a nagy munkát, akkor már nem lehet hangulat kérdése a dolog. Egy életnagyságú, vagy nagyobb szobor elkészítésénél, amit két éven át is faraghatunk, nem gondolhatjuk meg magunkat, mert szinte lehetetlen javítani. Ezért is szoktam azt mondani kicsit elfogultan, hogy a szobrászat a képzőművészetek királya, mert egyszerre kell gondolatilag, és testi erőben is jelen lenni az alkotás folyamatában.

-Most min dolgozik?

-Jelenleg egy Szeged környéki település önkormányzatának megbízásából egy orvos figurális ábrázolásán. Érdekes feladat, mert az ottani emberek nem egy hírességet, politikust szeretnének látni az utcán elhaladva, hanem egy olyan emberre akarnak emlékezni, aki sokszor segített rajtuk. Még a tervezés fázisában vagyok. Az már biztos, hogy bronzból készítem el. Az ötletem, hogy a község egyik utcasarkán állítjuk fel, ahol épp befordul orvosi táskájával a kezében.
Egy Szegeden orvosként végzett iráni fiatalember pedig felkért, hogy nagyapjáról egy mellszobrot formáljak. Ez szintén nem mindennapi dolog, mert a fényképen, ami mintaként szolgál, iráni népviseletben látható.
Mindemellett saját gondolataimat is megformázom, melyek akár egy beszélgetés közben is megszülethetnek. Mindig arra törekszem, hogy kimeríthetetlen legyen az adott alkotás, amin épp dolgozom. Szerintem az összes művészeti ágnak az a feladata, hogy egy feneketlen kúthoz hasonlóan mindenki számára midig újat tudjon jelenteni.

-Van-e kedvenc verse?

-Nem emelnék ki egyetlen konkrét verset sem, de talán a Nyugatosok. Valami olyan hatalmasat alkottak, hogy csak a nyelvük az akadálya, hogy a világirodalom egyik alapkövét képezzék. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és persze Juhász Gyula, akit csak az tart provinciálisnak, aki nem érti meg. Mostanában talán Ady az, akit jobban kedvelek. Régen idegenkedtem a nyersességétől, gesztusaitól, de az idő múlásával egyre inkább érzem a verseit. Ezek a költemények szembesítették a társadalmat önmagával, ez talán a magyar prózában nem is ment végbe.

-Gyermekei közül három lánya lett képzőművész.

-Így van, és még a kisfiam is kiköthet a pálya mellett. Olyan átéléssel, odaadással rajzol, és szinte mindig, ha nincs egyéb feladata. Annak ellenére, hogy egyik gyereket sem próbáltam a művészet felé orientálni elég jó az arány. Dorka a Képzőművészeti Főiskolára jár, Bori rajzszakot végzett, sokáig Londonban élt, tanított, mostanság inkább fest. Kata szobrász, Pomázon él, és elégedett lehet, mert több köztéri megrendelést is kapott már, nagy reményem van benne a pályát illetően. Egyedül Orsi lányomnak nincs tehetsége a képzőművészethez. Őt egyedül le is beszéltük az alkotásról, de furcsa módon mégis a művészetek mellet maradt, ugyanis Firenzébe ment férjhez. Gyakran látogatunk ki hozzá a művészet Mekkájába.

-Ön sokszor szót emelt már azért, hogy Szeged, ha nem is Mekka legyen, de legalább régi műpártoló város tisztségét megőrizze.

-Megnyilvánulok néha különböző újságokban, mert úgy gondolom, hogy az elmúlt öt évben, mióta a Horváth Mihály utcai képtár bezárt, eldeformálódtak a dolgok. Ebben a nagy városban sehol egy akkora terem, ahol valódi kiállításokat szervezhetnének a helyi tehetségek munkáiból. Aranyi Sándor iszonyatos erőfeszítéssel megteremtette a kiállítás lehetőségét a főiskolán, de ezzel az a baj, hogy kívül esik a város központján, és a megnyitó után szinte senki sem látogat el oda. Aranyi emellett külföldi bemutatkozási lehetőségekért is harcol és sikereket ér el, ennek ellenére még nem kapott egy rangosabb elismerést sem Szegedtől.
Szerintem ösztöndíjakat kellene létrehozni végzett fiatal művészek számára, mert nagyon fontos, hogy külföldön szerezzenek tapasztalatokat.
Sajnos véleménynyilvánításom általában nem imponáló az épp aktuális hatalom számára, és ebből már több ízben származott kellemetlenségem, de úgy érzem, hogy jogos, és jó célért küzdöm.
Örülök, mert talán az én kezdeményezésemre kérték fel a helyi fiatal tehetségeket, hogy vegyenek részt a Szent István tér felújításában. Szerintem minden szobrász megérdemelné, hogy elsétálhasson munkája mellett, és átélhesse azt az érzést, mint én, amikor megpillantom mondjuk az Aranycsapatot. Sok ígéretes fiatalt indítunk el a pályán itt a Tömörkényben, múlt évben is kilencen jutottak be a Képzőművészeti Főiskolára, és ez csodálatos dolog. De fontos lenne őket a későbbiekben is segíteni.

2006. január