Anne tizenhárom éves volt, amikor családjával a Hátsó Traktusba költöztek. Ez volt a neve az amszterdami irodaház legfelső, eldugott szegletének, ahol Frankék egy másik család és egy később hozzájuk csapódott ismerős társaságában rejtőzködtek 1942 júniusa és 1944 augusztus eleje között. Akkor, amikor a zsidók üldöztetése elkezdődött és milliókat deportáltak.A könyv, annak ellenére, hogy az olvasó végig tudatában van a szomorú befejezésnek, szórakoztató, néhol humoros. Hiszen Anne, ha néha eszébe is jutott a szörnyű vég lehetősége, mégiscsak reménykedett a jövőben, hitt a ?háború után?-ban. Levélformában írt naplója híven tárja fel a kamaszlány kegyetlenül őszinte gondolatait embertársairól, sőt, saját családjáról is. Egyéniség, aki sajátos módon ábrázolja ismerőseit, kiemelve hibáikat, nevetséges szokásaikat. Mindemellett Anne olyan, akár a többi kortársa. Örömeiben, panaszaiban, háborgásában saját érzéseinket fedezhetjük fel. Egy-egy szituáció jellemzésekor rájövünk, ilyen velünk is történt, vagy épp történik, hiszen mi is összevesztünk már a szüleinkkel, átéltük ugyanazt a féltékenységet, szomorúságot, ami őt gyötörte, amikor úgy érezte, testvérét többre tartják nála, és mindig mindenért őt veszik elő.Átérezzük vívódását anyjához és édesapjához való különböző kötődése miatt.

A könyv különös hangulatát azonban azok a jelenetek adják meg, melyeket el sem képzelhetünk, mivel többségünknek sosem volt benne része. Megelevenedik előttünk a Hátsó Traktusban összezárt nyolc ember élete, akik nap mint nap kénytelenek elviselni egymás társaságát. Emellett be kell tartaniuk a szinte idegtépő ?rejtőzködési szabályokat?: állandó odafigyelés a csendre, fegyelmezettség, menetrendszerű életmód. Hozzászokás az állandó félelemhez, minden csengetés alkalmával a halálos tépelődéshez. A feszültség, a kimerültség egyre nagyobb, ahogy múlnak a hónapok. Az írói magányra vágyó Anne nem bírja elviselni az állandó mozgást, a bosszantó lakótársakat. A szabadság, a félrevonulás lehetősége nélküli állandó együttlét a többiekkel szinte fojtogató. A kiszolgáltatott helyzetben való igazságtalan bánásmód hatására pedig az olvasó is háborogni kezd.

Ahogy telnek a napok, az egyhangú életmód és a szorongás hatására érezhetően kezdenek a lakók megváltozni: egymásba kötnek, kiabálnak, bolhából elefántot csinálnak. Eközben kicsit más oldalról is megismerhetjük a háború alatt rejtőzködő emberek életét. A rejtőzködőkről általános kép, hogy éheznek, és gyakorlatilag semmijük nincs. Frankéknak és a velük lakó embereknek azonban mindig volt mit enni, ráadásul a segítőikhez eljuttatott pénzüknek köszönhetően nem is akármilyen étel került az asztalukra.

Példaértékű, hogy kesergés helyett inkább készültek a háború utánra, tanultak, olvastak, művelődtek. Mialatt nap mint nap hallották segítőiktől, hogy megint újabb ismerősüket hurcolta el a Grüne Polizei a koncentrációs táborba. Anne minderről keveset ír. Talán nem akarta felzaklatni magát, mert így is félt. Szívesebben mesélt a politikában bekövetkezett kedvező változásokról, melyeket korához képest feltűnően érett módon látott, de leginkább a mindennapjaikról, a személyét ért sérelmekről, édesapjához fűződő bensőséges viszonyáról írt. Ezekkel gyakran el is feledteti, hogy háború van, és számukra lehet, hogy közel a vég. Talán ez is volt a célja naplójával.