- Az ember azt gondolná, hogy 1943 Szíriájában a családokat elnyomták, virágzott a diktatúra, kibontakozni nem lehetett. A történelem tankönyvekben nem nagyon találhatunk utalásokat a kor közel-keleti helyzetére...

- Nem sok mindenre emlékszem, arra viszont igen, hogy valamilyen szinten demokratikus berendezkedés volt, hiszen voltak parlamenti választások. Az emberek között nagy volt a kontraszt, jellemző volt a nagy szegénység és dúsgazdagság.

- Családod melyik kategóriába tartozott?

- Némileg szerencsénk volt, hiszen nagyapám köztiszteletben álló ember volt, hallgattak rá. Ha valami vitás eset előfordult, mindig őhozzá fordultak. Nem mondanám, hogy anyagilag nehéz körülmények között éltünk, más nehézségek akadtak az életemben. Édesapám három éves koromban meghalt. Arrafelé az igen nagy tragédiának számít, ha valaki elveszti édesapját. Nekem szerencsém volt, nem kallódtam el. Ezt nagyapámnak köszönhetem, aki földet íratott a nevemre, ez volt ugyanis a tanulás feltétele. A földet bérbe adtuk, abból éltünk.

- Tanulni nyűg volt, kötelező dolog, vagy érdekes időtöltés, főleg annak fényében, hogy iskola után csak édesanyád várt otthon?

- A tanulás rang volt. Nagyon kevesen tanultak komolyan. Jellemző, hogy amikor elvégeztem az általános iskolát, vagy amikor leérettségiztem, megjelent a nevem az újságokban. Örülök, hogy tanulhattam. Nagy dicsőség volt, amikor felvettek az alipói egyetem olajmérnöki szakára, ahol két évet töltöttem el.

- Kettőt, hiszen utána Magyarországra érkeztél. Hallottál már korábban hazánkról?

- Az 56-os események miatt volt ismerős, valamint Puskás Öcsi miatt. A BBC helyi adóját hallgattam már fiatal koromban is, és ott néha szóba hozták Magyarországot.

- Miért éppen hozzánk érkeztél?

- Állami ösztöndíjat kaptunk. Lehetett menni Magyarországra, Olaszországba, Oroszországba és Franciaországba. Gondoltam a gyarmatosító franciákhoz nem megyek, az olyan, mint nálatok Oroszország. Az olaszokra abban az időben a maffia volt a jellemző. Az orosz berendezkedés nagyon merev volt, a magyarok viszont fejlődésre voltak késztetve, hiszen Ausztria révén kapcsolódtak a nyugathoz. Így született a döntés, miközben azt sem tudtam, hogy itt milyen nyelvet beszélnek. Hoztam magammal különféle szótárakat, amelyekről csak itt derült ki, hogy nem tudom őket hasznosítani.

- Hogyan sikerült megbirkózni mégis a magyar nyelvvel?

- Először vettem egy kis kockás füzetet, mindent leírtam fonetikusan, és tanulgattam. Aztán szerencsére Kecskemétre irányítottak minket, ahol nyelvtanfolyamon vettünk részt.

- Vettünk?

- Igen, mert tizenvalahányan voltunk állami ösztöndíjasok. A GAMF (Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola – a szerk.) épületében kaptunk szállást, és két neves irodalomtörténész, Orosz László és Szekér Bandi tanított minket magyarra.

- Hogy ment?

- Szerintem egy nyelvet sohasem szabad megtanulni száz százalékosan, nem is lehet. Amikor látom, ahogy Chrudinák Alajos beszél arabul, csak mosolygok. De jobb így, mert így jobban fogadja be a közösség, mintha száz százalékosan beszélné a nyelvet.

- És az itteni közösség hogyan fogadott benneteket?

- Remekül éreztem magamat, az osztálytársaim mindig vittek, szinte sohasem voltam kollégiumban, soha sem voltam egyedül. Nem problémáztam semmivel, amivel némelyik honfitársam igen. Ettem disznóhúst, söröztem, és sok lány is volt, ami otthon tiltott volt. Voltak olyan barátaim, akik ramadánt akartak tartani. Képtelenség volt. Nem sokkal érkezésünk után kitört az arab-izraeli háború. Nem tudtuk mi van, azt sem tudtuk, hogy mi történik. Mindig az volt bennem, hogy elmegyek, és nem éreztem jól magam.

- Miért?

- 1968-ban felsőoktatási reformot hajtottak végre. Azt mondták nekünk, hogy menjünk főiskolára, azokat akkor vezették be. Azt mondták ez ugyanolyan, mint az egyetem. Jó, elmentünk Dunaújvárosba. Ráadásul én kohómérnök szakra kerültem, amit utáltam, hiszen én azért jöttem ide, hogy olajmérnök legyek, és ledoktoráljak. Én tudtam, hogy ez itt nem lehetséges, és elbizonytalanodtam, kisebbségi érzésem volt, hiszen eljöttem egy zárt országból, itt eltöltök négy évet, és amikor visszamegyek, kisebb leszek, mint voltam, amikor eljöttem. Én nem ezért jöttem ide, ezt Szíriában is meg lehetett volna tenni.

- Mégis maradtál...

- Kitaláltam, hogy kérek egy év halasztást. Azzal indokoltam, hogy én szeretném a dunai vasműt segíteni, szeretnék itt dolgozni, stb. Érdekes módon megkaptam, magam sem hittem el, miért. Bennem volt továbbra is, hogy visszamegyek, hiszen ott több száz ember várt rám. Ugyanis ott az a szokás, hogy, ha valaki pozícióba kerül, akkor segít a barátain, családtagjain. Ráadásul nem szerettem a dunai vasműben dolgozni, forró vasak mentek felettem, féltem. Eldöntöttem, hogy én itt nem akarok dolgozni, így átjöttem Kecskemétre az Agrikon Vállalathoz, mint gyártástechnológus. Itt ragadtam.

- Van köze ahhoz, hogy időközben vettél egy fényképezőgépet?

- Biztosan. Első ösztöndíjamból egy Zenit márkájú gépet vettem. Ahol laktam, alattunk volt egy fotólabor. Azonnal vettem fikszírt, előhívót, fotópapírt. Azt sem tudtam, mit kell csinálni. Még mindig bennem van az a jellegzetes zamata a fotópapírnak, a fikszírnek, és előttem van a pillanat, amikor az első kép kijött a tárból. Tapogatni kellett. Csodálatos volt.

- Miért éppen Kecskemét?

- Már a nyelvtanulás alatt szövődtek barátságok, ráadásul nekem keddi napon színházi bérletem volt a főiskola alatt Kecskemétre. Egy keserves autóbuszos utazással jöttem át mindig Dunaújvárosból. Borzasztó volt, de megérte, mert időközben megismertem a feleségemet. Hűséges típus vagyok, és ki is tartottam.

- Munka mellett egyre komolyabban vetted a fotózást...

- Igen, ennek legszembetűnőbb jele, hogy három évig dolgoztam kecskeméti barátaimmal a nagybaracskai szociofotó táborban. Ezek életem legszebb évei voltak. Örök barátságot kötöttem Walter Péterrel, Strasszer Andrással, Kovács Lászlóval. Sajnos, már csak Walter Péter van közöttünk. Számtalan közös történetünk van.

- Ezek szerint a szociofotó áll hozzád a legközelebb...

- Mindenképpen. Emellett a fekete-fehér képek. Mindig jobban ki tudtam fejezni magamat a fekete-fehér képekkel. Az embert akarom ábrázolni, ember nélkül én nem létezem. A fotón keresztül megismertem és megszerettem a magyar embert. Amikor bementem a tanyákra és megéreztem, hogy ezek az emberek milyen egyszerűek, és milyen tiszteletre méltóak, rájöttem arra, hogy otthon érzem magamat, és talán saját hazámban lehet idegen. Én mindig azt vallottam, hogy ha elmész valahová fotózni, egyben barátságokat is kötsz. Én, ha fotóztam, mindig beszélgettem az emberekkel, sokan ezt nem teszik meg. Kattintanak és továbbállnak, én erre nem lennék képes.

- Mi fogott meg a magyar emberben?

- Azt hiszem, nincs a világon még egy olyan nemzet, amelyik annyit dolgozik, mint a magyar.

- Te sem tétováztál, számtalan kiállítás van magad mögött...

- Szeretek kiállításokat rendezni, bár a legtöbb idő a keretezéssel és az előkészületekkel telik el. Tényleg kötődöm ehhez a nemzethez. Ha a televízióban a magyar fociválogatott játszik mondjuk Szaúd-Arábiával, én egyértelműen a magyarnak szurkolok. Annak idején, amikor elvégeztem a főiskolát, eladtam mindenemet, a ruháimat, és mindenféle szakkönyvet vásároltam, olyan könyveket, amikhez nem is értek. Azt akartam, hogy magyar könyvtáram legyen Szíriában, és bárki bármit akar tudni az országról, én fogok neki segíteni. Én, ha egy kicsivel is hozzájárulok a magyar kultúrához, akkor már boldog ember vagyok.

- És, boldog ember vagy? Biztos feltetted magadnak ezt a kérdést idén, a hatvanadik életévben...

- Engem nem érdekel a kor, mindig ugrálok, megyek, fotózom. Nem érzem azt, hogy hatvan éves vagyok, el is akartam titkolni. De születésnapot nem lehet. Körülbelül négyszer ünnepeltük itthon, egyik alkalommal a család, máskor a barátok, harmadszor a pályatársak jöttek köszönteni.

- Rengeteg barátod van...

- Számomra az egyik legfontosabb dolog a barátság. Nem nagyon tudok különbséget tenni, melyik a fontosabb: a barátok, az egészség, a család, vagy a fotózás, a szociofotó. Ha ezek megvannak együttesen, akkor nem lehet panaszkodnom. Sok embert közel engedek magamhoz, semmi előítélet nincsen bennem. Mindenki tudja rólam, hogy nem tudok, nem szeretek magázni. Mindenkit tegezek. Sokszor kerülök emiatt kellemetlen helyzetbe, de nem tehetek róla. Olyankor elnézést kérek.

- A család azért gondolom elsőbbséget élvez, hiszen, amikor Algériában dolgoztál, magaddal vitted őket...

- Való igaz. Magyar vendégmunkások dolgoztak kint, gabonasilókat készítettek, állítottak fel. Én mindenes voltam ott, kiküldtek, tolmácsoltam, ügyeket intéztem, miközben természetesen mindenhová vittem a fényképezőgépemet. Emlékszem, amikor a gyerekeket vittem a helyi óvodába, nyakamban volt mindkettő. Szép évek voltak és tanulságosak. Nagyszabású kiállítást is terveztem (és sikerült is végrehajtani), melynek a címe: Dollárkereső magyarok volt. Borzasztóan megérintő volt, ahogy szerencsétlen magyar vendégmunkások naponta várták két-három dollárjukat, amit azonnal el is költöttek hifi-toronyra, különböző tárgyakra, amiket otthon nem lehetett kapni, miközben spóroltak az evésen. Senki, egy pszichológus, egy orvos nem foglalkozott velük. Egyedül voltak, senkit nem érdekeltek. Próbáltam segíteni, és azt hiszem sikerült is, amit mi sem jelez jobban, hogy szoktunk találkozni évtizedek után is, a legközelebbi talán jövőre lesz.

- A család számára mennyire volt nyitva a lehetőség, hogy megismerjék a kultúrádat?

- Furcsa ez, a feleségem egy ideig azt szerette volna, ha jobban beleásnánk magunkat ebbe, aztán valahogy megállt a dolog. Érdekes, hogy a kinti rokonaimat még nem is ismerik a családtagjaim. Nagyon szerettem volna viszont, hogy a fiam tanuljon arabul. Azt mondtam neki az egyetem alatt, hogy akár koldulok is, de menjen ki egy évre Kairóba vagy Damaszkuszba nyelvet tanulni. Másként alakult a sorsa, rá így is büszke vagyok, tavaly avatták tisztté a Parlament előtt. Nagyon elegáns volt, bár én nem szeretem a katonai ruhát.

- A közel-keleti helyzetnek gondolom van köze ehhez az érzéshez...

- Most sokkal "hülyébb" ott a helyzet, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Én huszonöt évig nem voltam Szíriában. Féltem, mert olyan törvényeket szegtem meg az ottani emberek szemében, hogy fantasztikus. Amikor kimentem 1995-ben majdnem hibát követtem el. Elkezdtem szidni egy szobrot, és kiderült, hogy a nagyfőnököt piszkáltam. Mégis furcsa volt, hogy amikor ott voltam, az emberek a béke utáni dolgokról vitatkoztak. Ha én arról beszéltem volna huszonöt évvel előtte, hogy Izraellel békét lehet kötni, felakasztottak volna a főtéren. A Rabin korszakban viszont az emberek már erről beszélgettek. Furcsa volt, nem is tartott sokáig. Egy harmadik félnek, mint például az Egyesült Államok komolyabban kellene betartani az ígéreteit, nevezetesen, ha az egyik fél nem teljesít: büntetünk, ha igen: jutalmazunk.

- Amikor egyik alkalommal nálad voltam, éppen telefonáltak, egy fotólexikon szerkesztője volt a vonal másik végén. Hiányolta az önéletrajzodat és eddigi munkásságod leltárját. Akkor azt mondtad, hogy nem tartod számon, mit, mikor, hogyan...

- Vannak olyan fotóművészek, akiknek csak az a fontos, hogy itt meg ott megjelenjen a nevük. Engem ez nem érdekel, nem tudom pontosan mikor, hol meddig tartott egy-egy kiállításom. Nem is nagyon örült a szerkesztő, aki egy igen neves fotóművész egyébiránt.

- Ehhez képest Új-Zélandtól Kanadáig, az Egyesült Államoktól Erdélyig járták a világot a képeid. Melyikre vagy a legbüszkébb?

- Nagyon szeretem az Illyés Gyuláról vagy a Faludy Györgyről készült sorozatokat. Nagyszerű élmény volt Lakiteleken megismerkedni Illyés Gyulával, rájönni arra, hogy olyan egyszerű ember volt, mint bármelyikünk. Kiszakadt inggallérral jelent meg, nagyon közvetlen volt velem, és mindenkivel. Büszke voltam, amikor Sütő András eljött marosvásárhelyi kiállításomra, sőt képet is kért tőlem. Illyés Gyula és Flóra asszony összesúgását örökítettem meg, amiről Sütő András feleségétől még történetet is hallottam.

- Erdély nagyon közel állhat hozzád, hiszen egyik kiállításod bevételét az erdélyi menekült magyarok megsegítésére ajánlottad fel.

- Jártam Csíkszeredán, Marosvásárhelyen és láttam emberi sorsokat, életeket. Mivel nekem is rengetegen rengeteget segítettek életem során, ez a mentalitás belém ivódott. Szeretek segíteni, hiszen a nyomor mindenhol egyforma.

- Köztudott, hogy sokat teszel a környezetedért. Tagja vagy a helyi Városrészszépítő Egyesületnek. Azért nem csak a kertészkedéssel töltöd manapság a mindennapokat...

- Imádok kertészkedni, ha nem nyírhatom a füvet, nem állíthatok fát, nem választhatom ki tavasszal a virághagymákat, rosszul érzem magam. Szeretem, ha a környezetem rendezett állapotban van, az egyesületben is azt szeretnénk elérni, hogy a helyiek felvegyék ezt a mentalitást. Nem máltai szeretetszolgálat szeretnénk lenni, nem akarunk leveseket osztogatni jobbra-balra, csak a hetényi közéletet szeretnénk javítani. Emellett bármikor ugrok, ha valamelyik laptól barátaim képet kérnek, divat- és reklámfotókat készítek. Nem unatkozom, és ennek örülök.