Talpai Attila Gábor

Fesztiválnyár 2003 - I.

EFOTT 2003

Már maga az indulás sem volt egyszerű: ötkor kelni, hogy a hatóra-akárhányas, vagy alig-hetes vonatot minden probléma nélkül elérjem. Probléma nélkül kiértem, így a viszonylag gyorsan Gyöngyösön vagyok (a következő szerelvénnyel az egész út két órával tovább tartott volna, de mint tudjuk: az idő pénz), ahol már a vasútállomáson is a fesztivál-látogatók serege, és a Közéleti Kávéházi Esteken mint Városvédő Polgár bemutatkozó bácsi várt.

A hegyek látványától már persze a vonaton teljesen bevadultam, így nem tudtam megállni, hogy én föl ne sétáljak a Gyöngyöstől másfél óra sétára található Pipisre, ahol a hegytetőn fekvő repülőtér adott a fesztiválnak otthont. A helyszín gyönyörű, enyhén szólva is beszarás, minden oldalról hegyek, ráadásul horizontot a Kékes uralja. A hely reptér jellegéből adódóan aztán szembesülni kellett néhány problémával: napkeltétől napnyugtáig süt a nap, nincs árnyék - hiszen repülőtereken nincsenek fák - tehát a területet az időjárástól függően eső veri, vagy nap szívja.

Némi jegyes pöcsölés után aztán fölállítom a sátram, és rögtön szemet szúr, hogy igen precízen oldották meg a tábor körülkerítését, valamint hogy a biztonságiak az ilyenkor szokásosnál egy pöttyet marconábbak. Miután ezt megemlítettem egy ismerősnek, ő olyan választ ad, amivel nyugodtan új fejezetet nyithatna a magyar fesztiválokról keringő titkos összeesküvések nagykönyvében, miszerint, hogy ezek az arcok katonák, mert a környéken valami katonai objektum van, és azt kell ennyire őrizni, vagyis tulajdonképpen nem másokat tartanak kívül, hanem minket belül. Utána megtudom, hogy a környező erdőben is tovább ötven kommandós ül álcázva-beásva, hogy az erre tévedőket lekapcsolják. Ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, majd megjegyzem, hogy akkor már miért kommandósok, azok éhesek lesznek, pisilniül kell, elfáradnak, meg hasonlók, miért nem telepítettek rögtön aknákat, legalább a koncertek pirotechnikája is biztosítva lenne.

Az első nap koncertjei nem kifejezetten hagynak bennem mély nyomot, eléggé tré a felhozatal - vagy csak én öregszem - PA-DÖ-DÖ, Bikini meg P. Box, azért van egy szint ami alá nem megyek.

Inkább körbenézek a reptéren: mindenütt sátrak, három ház - az egyik internet-kávézó, a másik kettő meg szervezői és VIP bázis - három - a három fő szponzorról elnevezett - színpad, egy teljes pálya gördeszkásoknak és bmxeseknek (!), röplabdapálya, a szokásos fesztiválsátrak, köztük színház, egy komplett élelmiszerbolt (!), egy lacikonyhás sor, szabadegye-tem, kávézó-partiaréna, és az elmaradhatatlan TOI-TOI-ok, amiket most másként hívnak, de tulajdonkép-pen ugyanazok, mint máshol. Tisztálkodni is lehet, van egy-egy férfi és női tusoló kabinokkal, egy katonai tusolósátor, ahová felváltva zavarják be a fiúkat és a lányokat.

Megismerkedtem a hely élővilágával is, ennyi és ilyen pimasz szöcskéket én még életemben nem láttam, minden irányból, minden lépésre bogarak repülnek szét, Gergő barátom meséli, hogy az első nap vett lángosát például úgy tette gyorsan fogyaszthatatlanná, hogy megijedt egy, a kezére szálló igen nagyra nőtt példánytól, amit a lángossal hessentett el. Hiába, ilyet ritkán lát Pesten.

Másnapra az idő pöttyet elromlik, elered az eső, mindenfelé zsákokba és újságokba burkolózott emberek. Fölkelés után lecsekkolom a boltot, reggeli után tanakodás kezdődik, hogy a programok kezdetéig mit csináljunk (a koncertek du. háromkor kezdődnek). A reggeli után unatkozunk egy sort, egy üresen álló katonai sátorban bekkeljük ki a délelőtött az ebédig, néha szétnézünk, mit tudnánk csinálni a holtidőben. Egyik ismerős felveti, hogy jó lenne tusolni, hát aznap inkább nem, százméteres sor vár még a közös tusolóba is, a kabinosba pedig lehetetlen bejutni.

A délutáni kocertekre aztán mindenki kimászik a sátrából, és az eső is eláll. Deák Bill Gyulát megyünk el megnézni, meglepően sokan vannak, múltidézés kezdődik; kopaszkutya, Radics Béla, a fentebb már emlegetett daliás idők elevenednek meg, rock-katonái érzés, újra dög meleg van, és mindenki feketében.

A koncert után a közönség kicserélődik, látszólag nem kifejezetten EFOTT-látogató apukák-anyukák kisérik/hozzák ki gyermekeiket a Zanzibár és a Republic koncertjére, én is a távozókkal tartok, a Zanzibár női-Eddájától például kifejezetten hányingerem van. Vacsora, majd a kevésbé ismert Karabély zenekar hangversenyét látogatom meg, utána az azt követő Tátrai Tibor-Szűcs Antal Gábor koncerten műélvezek. Ez utobbin hatalmas tömeg, mindenki rámozdul a latin ütemekre, táncolók és mosolygó emberek mindenfelé.

Később a sok változáson átment Fresh Fabrikot nézem meg, igen nagy csalódás, mit ne mondjak, de az utána következő Másfél ha lehet, még nagyobb. A zenekar nem rég cserélt bassszusgitárost, és az új basszeros játékosabb stílusa miatt a zenekar régi erőssége, az úthengerszerű, rém precíz zúzás veszett oda. Érzem, nem ez lesz életem koncertje, át-átnézek a Szántó Gábor vezette, ezúttal Üllői Úti Fák néven fellépő undeground alapzenekar koncertjére. Ez viszont sokkal élvezhetőbb, a keverés is remek, működnek a vokálok, szépen csengenek a gitárok, minden nagyon szépen rendben van, sohasem volt még ennyire durva.

Egy ismerős szól, hogy a HÖOK sátorban az esztergomi Longbow fog fellépni, valamikor tíz és éjfél között, jókora késéssel meg is érkeznek a srácok, a kocsijuk valami alkatrésze ment szét Hatvannál, onnan vontatni kellett őket.

A Longbow koncertje közben arra gondolok, hogy fog a fene itt a nagy öregekkel és a daliás időkkel foglalkozni, én mostantól tehetségkutatok, ismeretlen meg amatőr zenekarokkal fogok foglalkozni, nem mindenféle magyar rock-dinoszaurusszal. Hogy miért pont a ezen a koncerten döntöttem így? Lássuk csak: ezt a zenekart nem ismeri senki, pedig tudnak jó számokat írni, elő is tudják őket adni élvezhetően, és a számok közt sem feltétlenül tartanak középiskolai jófejversenyt. Az énekes, Studt Bálint egyszerűen jól énekel, bár nem ártana, ha elmenne gyúrni.

Ez az ifjúi hév addig tart amíg hajnali fél háromkor ki nem lyukadok a szegedi Ez Gáz, és a Bomber nevű metálzenekar koncertjén, akkor kénytelen vagyok átértékelni döntésemet, mert nekem sem a magyar Corrs, sem a KFT Afrikája metálban nem jön be.

Az éjszakát pedig kihasználom, hajnali ötkor kényelmesen lefürdök, reggel pedig elégedett ábrázattal haladok el a sorbanállók előtt.

Pénteken megint némi könnyű eső borzolja a kedélyeket, majd ahogy tegnap, ez is eláll. A másik erőteljes kedélyborzoló az ételhelyzet, kétszer megyünk a konyhára megkérdezni, van-e már ebéd, egyszer még nincs, egy óra múlva pedig már nincs. Marad a bolt, vagy a lángossütő, az utóbbi előtt egyébként megmagyarázhatatlan módon éjjel-nappal sor áll, ami vagy nagyon jó lángost, vagy nagyon lassú kiszolgálást jelent.

Délután valami teljesen ismeretlen blues-rock zenekar emlékezik meg Deák Billről, Radics Kapitányról, róluk viszont nem emlékezik meg senki sem. A mellettem álló félrészeg rockerek erről a megemlékezésről gyártanak valami elméletet, mely szerint mindig, mindenkiről megemlékezik majd valaki, amíg lesz EFOTT, az egész a hangulatról és az emlékezésről fog szólni, mert aki egyszer eljön ide, az nem fogja elfelejteni. Ez szép lenne végszónak is akár, ám még van két este hátra a fesztiválból.

A nap fő atrakciója a Ladánybene 27 és a Kispál, az előbbire valahonnan a kötelező, beszívott raszták is előkerülnek valahonnan (a zenekar viszi magával őket?), az utóbbira pedig újra tömeg gyűlik a nagyszínpad elé. A Kispál is zenészt cserélt az utóbbi évben, ám ők a dobosukat cserélték újra (obligát zenei megmondás: ha változtatni akarsz a zenéden, cserélj dobost) és valóban, valahogy az egész sokkal erőteljesebbnek tűnik, van is csápolás, ugrabugrálás rendesen, csakúgy mint a kisszínpadokon, ahol a Homo Skapiens és a Csizmáskandúr (talán CsizmáSKAndúr?) szórakoztatja a nagyérdeműt, jól.

A szervezők mindet, ami a magyar él- és másodvonal zenekarai közül kimaradt, gyorsan berámolták az utolsó napra, igazi fesztiválnapot teremtve ezzel, lehetett jönni-menni a színpadok közt, hogy mindenütt elcsípje az ember a kedvenc számát. Ráadásul szakítottak azzal az igen furcsa szokássukkal, hogy egy alternatíva(abb) zenekar után berakjanak valami tuti kaszát, amire benéz pár gyöngyösi család gyermekestűl.

A nagyszínpadon a Rémember, a Heaven Street Seven, a Tankcsapda és Korai Öröm lép föl egymás után. A Rémemberről sokan nem tudják, hogy ez most komoly, vagy paródia; a szakállas, csapzott hajú énekes, Fibula rózsaszín mackónadrágban például határozottan nem úgy néz ki, mint egy rockénekes. A HS7 a mostanában szokásos perfekt, kerek kis popdalait hozza, a Tankcsapda pedig az őszinte kőkemény zúzást, és fekete ruhás rajongóit.

Az egyik kisszínpadon az United izzítja a hangulatot, hogy késő este a Westminster Apu romjain szerveződött Interpál hasznosítson újra teljesen gagyi Szécsi Pál és Kovács Kati slágereket meglepően jól.

A másik színpadon a Polly's Dead játsza a stoner rockot, majd késő este a meglepően jól szoló Cyborn hengerel, igen gyenge angol akcentussal. A koncert végét még megvárom, felveszem a tengerészzsákomat, veszek még pár kiflit, és leballagok hegyről a Gyöngyösi vasútállomásra...

A szerző e-mail címe l@index.hu

A fotókat Hertlik Balázs barátom készítette.
Ezúton is köszönöm!

2003. szeptember 11.