Mohai Zsuzsa

Gyökerestől tépi ki a reakciót
Kiállítás a kommunista propagandáról

Az 1945-1949-es időszak politikai propagandájának dokumentumaiból rendeztek kiállítást a Fekete Házban. A tárlat a szovjetizálás – ahogy manapság mondanánk – "kampánystratégiáját" fedi fel, a plakátok, röpiratok, hirdetmények, technikai eszközök azonban ezen túl korrajzzá is nemesülnek.

Hihetnénk, a politikai marketing, a politikai hirdetések és egyéb, a választójogunk biztosította voksunkért bevetett professzionális társaik Magyarországon a kilencvenes évekre sétáltak le a falvédőről, pontosabban ekkorra szivárogtak be a ledőlt falak romjai közt a boldog nyugatról az egyre vidámabb barakkba. Bizonyára nem is teljesen jogtalanul hinnénk így, ezek olyan kapitalista, demokráciás, szabadságjogos izék, ám aki a Fekete Házban végigsétál a kommunista éra propagandatevékenységéről rendezett kiállítás anyaga előtt, olykor meglepő hasonlóságot találhat a meggyőzés verbális-vizuális eszközeiben.

Persze még az érettségiből maradt történelmi ismereteinknek is elegendőnek kell lenniük ahhoz, hogy felvértezzenek bennünket afféle naiv gondolatokkal szemben, hogy akkor meg miért is a csúnya, pejoratív jelző utóbbira, s az olykor már indokolatlannak tűnő tolerancia napjainkban… No de mielőtt rögtön konklúzióhoz is jutnánk, nézzünk szét a tárlaton!

A mindössze kétteremnyi kiállítási anyag döntően plakátokból, röpiratokból, választási felhívásokból áll. Ezt egészítik ki a propaganda technikai háttereként felvonultatott telefonok, írógépek, rádiók egy kupacba rendezve, valamint egy fél iroda kompozíciója autentikus tárgyakkal a korba helyezve. Ez utóbbi - film- és olvasmányélményeinket akaratlanul is emlékeinkbe idézve – akár véresebb asszociációkra is késztethetne, mint az eszmét hirdető jelszavak megfogalmazásán ügyködők közegének képe, csakhogy az íróasztal mögé állított, maskarás kirakati bábu a maga mesterkélt komolyságával jótékonyan teszi valótlanná az érzést. Bábuból van még egy: asszonyka áll a korabeli szavazóurna mellett. Apró érdekesség, hogy ő még nem trikolórral átkötött papírdobozba csúsztatta szavazólapját, de mindezek összességében mégis csak illusztrációk, hangulati elemek maradnak, a lényeg a falakon leledzik.

Ahol néhány hónapja még a HVG ötletembereinek címlapkreációit láthattuk, most kronológiai és tematikus rendben sorakoznak egy korszak képi lenyomatai, természetükből adódóan itt-ott kozmetikázva, retusálva, de így is árulkodón. Amolyan bizonyítékok ezek, s a kiállítók dicséretére szóljon, hogy kommentárok, magyarázatok, feliratok nélkül hagyták őket beszélni, mi több, tették őket beszédessé, önmaguk prókátorává, ítélőjévé is.

Nem véletlenül juthat eszünkbe a közelmúltbéli HVG-kiállítás, a tárlat első – talán legmegkapóbb - darabján ugyanis felfedezhetünk egy elemet, amit más kontextusban nem egyszer aktuálisnak tarthatnánk akár a hetilap provokáló címlapfotói között is. A kor, melyből történelmi kalandozásunkra indulunk, a szovjet baráti csapatok általi felszabadításunké a németek uralma alól, a plakátok így a fasiszták elleni harcra és az ország újjáépítésére buzdítanak ezen első állomáson. Közülük a már említetten egy férfit láthatunk, hátterében lángol Budapest, egyik kezével gyújtogat, a másikban pisztolyt tart, hát ölhet is. Igaz, az alkotót tán maga Walt Disney is leigazolta volna annakidején, olyan kedves arcú, barátságos mesefiguraként sikerült megjelenítenie a nyilaskeresztet viselő férfit, bár ellensúlyozásként – hogy mégiscsak kellően galádnak tűnjék – a szemei azért vérben forognak. A feltűnő fricska azonban még mindig nem ez, hanem a könyv, melyet kegyetlenül széttapos, s melyen három betű áll: JOG. Ebben azért van némi elegancia, van gúny, van valamiféle kérlelhetetlen – és persze mindaz benne van, aminek az örömbrigád-effektus idején már nem lesz helye. A kép „szlogenje” is ütős: „Nekik köszönhetjük!” A kiállítás címét kölcsönző plakát sem kisebb erővel vonja magára a figyelmet. A fekete-fehér rajzon férfialak magasodik a Duna fölé, s minden erejével a fővárosban burjánzó gyomnövénynek feszül. A gyökereivel Budapest egész testét átszövő gaz a reakciót szimbolizálja. Az ellenség azonosításaképp a növény virágaiból a pénzt hóna alatt szorongató burzsuj és a horogkeresztet mintegy nyakörvként viselő torz alak egyként fordul szembe a pusztításukra készülővel.

A fentiekkel egy egységbe sorolták az adakozásra sarkalló hirdetéseket. A metódus mit sem változott mára, könnyes szemű gyermek ölelésre vár vagy éppen egy katona vállaiba kapaszkodik, a kép alatt a megfelelő postatakarékszámlacsekk száma, fent pedig: „Filléreid segítik őt! Siess, adj, segíts!” vagy „Szegénységtől, ragálytól ment a segély.”
A besúgórendszer agitációjáról röpiratok tanúskodnak: egyként bujtanak a közigazgatásba befurakodott reakciósok és az áron felül értékesítők ellen, a feljelentési kötelezettségüket elmulasztókat pedig büntetéssel fenyegetik. Lakmuszpapírok ezek, a megfélemlítéséié.
Az építő munka propagálását a föld, a három- és ötéves tervek, a fokozott termelés témakörére koncentrálták. A megfeszített inakkal ekéjét, ásóját szorító paraszt fetisizált képe elmaradhatatlan, ahogy a dagadó izmokkal kalapácsát emelő munkás is szimbólum. A dolgozó nő és a haladó értelmiség külön megszólítást érdemelt, de az üzenet mindannyiuknak szól: a Magyar Kommunista Párt családod boldogságáért, gyermeked jövőjéért harcol, a Magyar Kommunista Párt egyenlő a földdel, a kenyérrel és a szabadsággal.

A tömeggyűlésekről készített fényképeken ugyan mindig kevesebb ember arcán ül üdvözült mosoly, mint a festményeken, rajzokon, de a kommunisták „Nem pártunk egyeduralmát, hanem a demokrácia egyeduralmát követeljük!” jelszava nem (csak) ezért bűzlik, s az ínyencek megannyi megdöbbentő, elgondolkodtató, olykor elborzasztó, máskor megmosolyogni való momentumra lelhetnek még a képek előtt időzve. A kritikus szemlélődéshez szükséges szkepticizmust a belépéskor szinte a jegy mellé nyomják a kezünkbe: „A sajtó a pártszervezet egyik leghatalmasabb eszköze.”

Ez is lehetne a konklúzió, de hogy az a sajátunk legyen, érdemes ellátogatni a Fekete Házba!

2003. március 11.