– A délszláv válság 1991-ben robbant ki, ön viszont csak most írt könyvet erről. Miért?

– Az volt a célom, hogy minél realistább képet adjak az eseményekről. Ezért nem akkor fogtam neki az íráshoz, amikor még frissek voltak a sebek, hanem tíz-tizenkét év távlatából. Azt persze elismerem, hogy aki a másik oldalon volt, az eleve más képet alakított ki a háborúról.

A könyv megírására egy egyetemi kollégám, Nagy Tamás beszélt rá. Neki számtalan hétköznapi példát szoktam felhozni arra, hogyan reagálna egy horvát, szerb, macedón vagy albán különböző helyzetekben. Például bármennyire is gyűlölik egymást a szerbek és a horvátok, soha nem jelentenék fel egymást. Bár ez Magyarországon divat, ők ezt aljas dolognak tartják. Inkább előkapják a kisbicskát a zsebből és azzal rendezik a problémát. A kollégáim azt mondták, hogy ezek a dolgok érdeklik a magyar olvasókat.

– A regény 1991-től kíséri nyomon egy Dráva-szögi család történetét. A cím szerint” így volt”. Valóban?

– A könyvben elmondottak lényegüket tekintve a valóságban is megtörténtek. A háború elejét a Dráva-szögben éltem meg úgy, ahogy azt a regényben leírtam. Egyes dolgokat csak láttam, másokat magam is átéltem. Magamról írtam leginkább, de Heka Lászlót és a főszereplő Herceg Fülöp figuráját próbáltam egymástól távol tartani. Az összes szereplőben van belőlem valami, a negatív szereplőkben szintúgy, mint a főhősben.

– Művében alapos képet kapunk a háború kitörésének pszichózisáról, a normális élet ellehetetlenüléséről, a hirtelen egymás ellen forduló szomszédokról...

– Amit leírtam, az a Dráva-szögre és más, magyarok lakta területre is érvényes. A szerbek, a horvátok és a magyarok évtizedekig békében éltek egymás mellett, egybefonódtak a hétköznapjaik, még disznót is közösen vágtak. A változás megmagyarázására mindig a második világháború példáját hozom fel, amikor a német nemzet döntő többsége úgy érezte, hogy őt több jog illeti meg másoknál. A délszláv válság kezdetén az emberek napról napra változtak meg. Ez utólag nézve furcsa, de akkor szinte észrevétlenül alakultak a dolgok. Ha nem köszönt a szerb szomszéd, akkor már tudtuk, hogy előbb-utóbb géppuskával fog bekopogni az ajtón…

– Ha tíz évvel azelőtt azt mondták volna Önnek, hogy a térség szó szerint lángokban fog állni, elhitte volna?

– Nem. Ezt nem lehetett megjósolni. Az értelmiség persze tudta, hogy előbb-utóbb véget ér a jugoszláv éra, mert az hazugságra épült. Az egyszerű emberek viszont hittek abban az illuzórikus képben, amit a média festett a kommunista államról. Aztán az, mint egy nagy lufi, egyszer csak kipukkant, s a helyén nem maradt semmi. Sokan így megint előhozták a régi sérelmeket: “’41-ben ti kinyírtatok bennünket” – mondták, s gyakorlatilag ott folytatták, ahol akkor abbahagyták.

– Lehetséges volt-e egyáltalán pacifistának lenni?

– Naponta előfordult, hogy az utcán megtámadott minket néhány kemény gyerek. Ilyenkor nehéz lett volna pacifistának maradni... Egy idő után lehetetlen volt a semlegesség leple alatt élni. Rádöbbentem, hogy még az értelmiségi körön belül is két részre oszlottak az emberek. Érzelmi szinten mindenki arra kényszerült, hogy oldalt válasszon magának.

– A főhős végül úgy lépett ki ebből a kilátástalan helyzetből, hogy külföldre távozott. Ez viszont lelki problémákhoz vezetett...

– Igen, Herceg Fülöp végig lelkiismeret-furdalással küszködik. Úgy érzi, cserbenhagyta a társait, azokat a “gyerekeket”, akik hozzá hasonlóan felkészületlenek voltak a háborúra.

- Ön a válság kezdetét követően szintén elhagyta a Dráva-szöget és Szegedre települt át. Mi történt azokkal, akik az otthon maradást választották?

– Kezdetben még voltak olyan fiúk, akik vonzódtak a fegyverekhez és élményként fogták fel a háborút. Viszont a harcok befejeződése után rajtuk is fokozatosan előjött a “vietnámi szindróma”. Az akkori baráti köröm nagy többsége nem tudott visszailleszkedni a mindennapi életbe és szó szerint belebolondult abba, hogy embert ölt.

– Mekkora szerepet játszott a sajtó a háborús “hecckampányban”?

– A média kikerülhetetlenül benne volt a hangulatkeltésben és így jelentősen befolyásolta a konfliktust. Míg a szerb fél mindig a második világháborúban elkövetett horvát vérengzéseket hozta fel témaként, addig a horvát sajtó a ”vagy most leszünk szabadok, vagy soha” érzésre játszott rá.

– A médiát gyakran éri egy másik vád is. Eszerint az nem mutatja meg a háború valódi arcát és így akarva-akaratlanul az amellett állók malmára hajtja a vizet...

– Sajnos a sajtó a délszláv háborút sem úgy jelenítette meg, ahogy az a maga valójában történt. A konfliktus nagyon megalázta az embereket, ráadásul azok sorsát is megpecsételte, akik nem vettek aktívan részt benne. Itt nem csupán a rengeteg halottra, hanem azokra az emberekre is gondolok, akik egész életükre testi vagy lelki nyomorékokká váltak. Mindebből csupán kis részletek jutottak el a közvéleményhez, a háború igazi tragikuma nem jelent meg sem a képernyőn, sem az újságokban.

– Történt-e olyan konkrét esemény önnel, amely során arra gondolt, hogy hasonló sorsra juthat?

– Megesett, hogy rossz időben voltam rossz helyen. Az egyik úton a jugoszláv néphadsereg tankjai jöttek, a másikon a horvát gárdisták, én meg a két fél között, az útkereszteződés kellős közepén álldogáltam. Tudtam, hogy pár másodperc múlva a fejem felett megindul a golyózápor. Bár semmi közöm nem volt az egészhez, néhány pillanatig azt hittem, hogy most meg fogok halni. Végül mégis megúsztam.

– Ön szerint mi a délszláv háború legnagyobb tanulsága?

– A világ semmit sem tanul a történelemből. A média úgy állítja be az eseményeket, ahogy akarja, az egyszerű emberek pedig minden szinten csupán fogyasztók lesznek és egyre kevésbé fognak elgondolkodni a fontos tényeken. Így a gazdasági-politikai hatalom totálisan félre tudja vezetni őket. A “nagyfőnököket” egyre kevésbé érdekli az egyszerű emberek tragikus sorsa. Mindezt nem csak a délszláv háború, hanem a mostani iraki válság is jól példázza.

– Az ön által tárgyalt téma nehéz és sokakat érzékenyen érint, így különösen érdekes lehet a visszhang milyensége. Mit tapasztalt eddig ezen a téren?