Pintér Anita

''Szobrok, domborművek,
festmények egyszerre…''

Interjú Hemmert János kollázsfestővel a Bartók Béla Művelődési Központ
B galériájában rendezett kiállítása kapcsán

- A tárlat az elmúlt öt év terméséből áll. A mostani kiállítás premier számukra, vagy láthatta már a közönség őket máshol is?

- A hódmezővásárhelyi tavaszi tárlaton mint meghívott vendég vettem részt, s ezek közül kettőt: a Régiségvizsgálat és A telefónia bábeli tornya címűt ott is kiállítottam. A 9. Táblafestészeti Biennálén az olasz intézetben is szerepelt festményem, Budapesten a Duna Palotában a Meteorit kép mutatkozott be a Szeged-est alkalmával, valamint a XII. Rajzpedagógusi Tárlaton a Mars-Szondát láthatták.

- Jó néhány mű foglalkozik a Tiszával, de az űrkutatás és az informatika is több munkának adott ihletet. A meglevő alkatrészekhez kapcsolódó gondolatok határozzák meg a témákat, vagy a megálmodott képhez keresi a megfelelő tárgyakat?

- A kettő kiegészíti egymást. A gondolat jön, ahogy a költő fejében muzsikálnak a versek. Régóta foglalkoztatott például, hogy Illés prófétát vajon ufó vitte-e fel az égbe? Ha reggel úgy ébredek, hogy látom magam előtt a kész képet, lerohanok a műhelybe megkeresni a megfelelő dolgokat, vagy elmegyek egy roncstelepre. Régebben a gimis tanítványaimtól is kaptam ''ajándékokat''. Rendcsináláskor sem dobok ki semmi megunt kacatot.

- Mennyi idő alatt készül egy kollázs a klasszikus olajfestmény munkaidejéhez képest?

- A munkaidő körülbelül ugyanannyi, mintha csak festéket használnék. A komponálás is hasonlít a klasszikus festészethez. A műtermemben satu és fűrészek között is mozgok. Miután mindent felraktam és körberajzoltam a farostlemezen, leveszem őket. Megfestem a háttért, aztán kezdődik az igazi kézműves munka. Minden tárgyat egyujjnyi vastagra lefűrészelek, és végül műgyantával felragasztom őket. Az alkatrészek az én zenekarom, a karmester dirigálásának pedig szót kell fogadniuk. A művek egyébként soha nincsenek készen. Ha a tárlatról hazaviszem a képet, sokszor igazítok rajta.

- Posztimpresszionista, realista alkotásokkal indult a pályán. Miért hagyott fel a hagyományos festészettel?

- Nowa Hutában láttam Kruciak betonba ragasztott munkáit. Ez volt a döntő élmény. A kollázsok azon kívül, hogy festmények, szobrok és domborművek is egyszerre. Izgatott ez a sokoldalúság. De nem raktam le örökre az ecsetet. A motorcsónakommal máig gyakran tekergek a Tiszán, olyankor mindent lerajzolok, ami tetszik. Kiállítást viszont ezekből nem rendezek. A kollázsaimat azonban nem szánhatom lakásdekorációra.

- Mi lesz a sorsuk a tárlatok után a képeknek?

- Múzeumba valók, vagy közintézménybe. Kilenc található a Móra Ferenc Múzeumban, van néhány a Radnóti Gimnázium tanári szobájában is. A Szegedi Televízióban levőt nagyon szeretem. Az a címe, hogy Gyenge műsor, erős néző. Egy képernyőbe ütöttem bele egy baltát, s mellette van két papucs. Sokat otthon őrzök, de a festmények időnként vándorolnak kiállításról kiállításra.

- Mi a célja velük, mit mondanak a képek a műélvezőknek?

- A Lengyelországban és Jugoszláviában látott képek sokszor polgárpukkasztó szándékkal készültek, míg az enyémeknek komoly gondolati tartalmuk van. Szeretem, ha a tárlataimon a látogatók hangosan felnevetnek, mikor rájönnek, hogy az alkatrészek honnan valók. De a legjobb az, ha elolvassák a címet, és azzal együtt értik meg a mondanivalóját.

- Szegeden a szakma hogyan fogadta el az ön stílusváltását?

- Ezerkilencszázhatvan táján nehéz dolgom volt. A Szabadka-Szeged tárlatcserére először küldtem kollázsképeket. D. Fehér Zsuzsa művészettörténész, aki az egész országban felügyelte a művészeteket, arra intett, hogy térjek vissza az ecsethez, nem divat nálunk a ragasztásos technika. Amikor a szegedi kollégák is meghallották, tíz éven keresztül persona non grata lettem. Azonban lassanként mindenhova meghívtak, úgy, mint régen, s mindenhonnan kizsűriztek. Ezerkilencszázhatvanhatban aztán végre városi zsűri engedélyezte a tárlatomat. Nagy öröm volt.

- Mi adott erőt a szakma negatív bírálata ellenére a folytatáshoz? Tudta-e, hogy a közönség szereti-e vagy sem?

- Egyszer régen történt, hogy zsűri engedélye nélkül vittem képeket a szegedi konzervgyár klubjába. Az ott dolgozóknak nagyon tetszettek, és azt állították, olyanok a munkáim, mint a fékcsikorgás. A Radnótis tanítványaim is szerették a képeket olyannyira, hogy rajzórán maguk is készítettek montázsokat, amiket kiállítottunk az iskolában. A mostani tárlatmegnyitón alig fért be a tömeg a terembe. Azonban a vendégkönyv bejegyzésein kívül semmi nincs, amiből következtethetnék az érdeklődők számára és véleményére.

- Mi a következő meglepetése számunkra?

- Munka alatt van a lebombázott, fölrobbantott vasúti híd emlékművének a tervezése és kivitelezése. A tervpályázatot beadtam, a szárnyaskerekeket már meghegesztették a rendező-pályaudvaron, az emléktábla szövege lezsűrizve, kifaragva várja, hogy tavasszal a helyére kerüljön.

2002. december 18.