Pintér Anita

I love Zsolt
Támadás a Csomolungma ellen

Aki arra adja a fejét, hogy bevegye a Csomolungmát, az legyen óvatos. És itt most nem a jégesésekre és a lavinaveszélyekre célzok, nem is a leginkább elengedhetetlen hegymászó felszerelések: például hágóvas és jégszekerce márkájának megválasztásában kívánok befolyásolni bárkit, sokkal inkább a tetőközeli csúcsforgalomban való óvatos közlekedésre bíztatnék mindenkit. Ugyanis csak azon a napon, mikor Erőss Zsolt is a hegygerinc csúcsára lépett, rajta kívül még legalább harmincan tették ugyanezt, s helyezték el zászlóikat a körülbelül egy négyzetméteres területen.

2002. május 25-én délelőtt tízkor került fel az első magyar címeres lobogó a Himalája legmagasabb, 8850-méteres pontjára, s értesítette is a felhelyezője rádión azonnal az expedíció többi, vele szemben "alulmaradt" tagját. Erőss Zsolt a csúcstámadás sikerének mámorában elfelejtett azon aggódni, hogyan fog lejutni a három és félezer méterrel mélyebben elterülő alaptáborba, pedig mi, nézők, még ekkor is összeszorított ököllel figyeltük az amatőr videós felvételeit egészen addig, amíg a ferihegyi örömittas fogadtatásban is nem volt részünk, ahol a lányok I love Zsolt felirattal várták az erdélyi fiatalembert. Mint Zsolt mosolyogva megjegyezte, már csak ezért is érdemes volt küzdeni.

Amint elaludtak a fények, belecsöppentünk egy másik, a National Geographic csodás filmjeit is megszégyenítő világba, s úgy izgultuk végig a nyolcvan percet Zsoltért s négy magyar társáért, mintha még nem lennénk biztosak a szívós hegymászó sikerében; holott ott volt köztünk, s a gyönyörű, hol csendesebb, hol rövid párbeszédekkel, énekkel tarkított képeket, ha kellett, humorral, ha kellett, részvéttel, komolyan kommentálta. Az alapsztori szerint egy nemzetközi (angol, amerikai, ausztrál, bahamáki) expedíció részeseiként indult szerencsét próbálni a Csomolungmára Nepál felől Mezei László, Mécs László, Várkonyi László, Erőss Zsolt és Ács Zoltán. Útjuk a Himalájában élő serpa nép fővárosából, 3600 méterről indult, s egy hét alatt elérték az 5300 méteren fekvő alaptábort, mely két hónapig volt az otthonuk. Onnan az akklimatizálódás után törtek egyre feljebb a 6100 méteres egyes, a 6400 méteres kettes, a 7200 méteres hármas és a 7950 méteres négyes táborba, ami az utolsó állomás volt a végső csúcstámadás előtt. Erőss fokozatosan adagolta nekünk az izgalmakat.

Először a buddhista serpákról, s az alaptábori idillről beszélt. A serpák óvják, segítik a turistákat s a komoly mászókat a jégesések között felállított alumíniumlétrákkal s a teherszállító jakkok (szarvasmarhaféle) bérbeadásával. De ők gondoskodnak a kulturális életről is. Együtt néztük végig Erőssék pudzsáját, azt a buddhista szertartást, melyben arra kérik a hegyek szellemeit, hogy benn aludhassanak az alaptáborban, s elhelyezik színes imazászlóikat az oltár körül. De széles mosollyal számolt be Erőss a magyar kulturális estekről is, amikor is az öt hazánkfia nótaestekkel csalogatta a sátrába a pihenőket. A mulatozások után azonban következtek a szervezetet egyre inkább igénybe vevő erőpróbák. A naponta akár 60 Celsius fokot is ingadozó hőmérsékletnek köszönhetően és a szintkülönbségek növekedésével a megbetegedések száma is nőtt.

A legszomorúbb része az elbeszélésnek azonban az volt, mikor Zsolt a déli csúcson támadó vihar következményeiről beszélt. Neki, aki már 7000 méter fölött járt, sikerült visszamenekülnie az alaptáborba, egy angol társa azonban odaveszett. Fokozta a rossz hangulatot a '96-os, első magyar úttól kezdődő halálos balesetek tételes felsorolása. Szerencsére ezután újból vidámabb téma következett. A kereskedelmi expedíciók egyik idős amerikai férfi kuncsaftjának bemutatásával a mi önbizalmunkat is felspannolta: megtudtuk ugyanis, hogy akinek pénze van, azt a serpa utaskísérők bármi áron felvontatják a csúcsra, s ha egyedül nem megy, le is hozzák onnan akár ölben is az elkényeztetett turistát. S bár csapatából Erőss Zsolt volt az egyetlen, a legszívósabb, aki megmászta a déli csúcsot, nagy bánatára neki is csupán a kereskedelmi expedíciókban használt oxigénpalack segítségével sikerült.

A tavaly május óta legismertebb magyar hegymászó fotográfusi és operatőri tehetségéről is meggyőződhettünk. A mozgó képkockák mellett párhuzamosan fel-felvillanó állóképek kihangsúlyozták, kinagyították a madártávlatból elkapott pillanatokat, a csúcs közelében kitört vihar, a havasi tyúkok, a jakkok, vagy a serpadalok bemutatásában azonban inkább a videó kapott főszerepet. S bár az ámuló közönség már nem tudott volna elképzelni nagyobb erőpróbát, a nagyon barátságos, hihetetlenül pici és hihetetlenül szerény Zsolt csillogó szemmel, s nagy buzgalommal biztosított minket, hogy igenis vannak még kihívások az Everest után is. Mert elmondása szerint nemcsak a magasság, hanem a terep nehézsége is számít, s a 2003 nyári út, mely szintén a Himalájába vezet, legalább olyan komoly cél lesz a technikai bonyolultsága miatt. Az autogramvadászok rohama előtt még azt is elárulta, hogy a túra pikantériája az lesz, hogy a férfiakkal együtt ekkor a hegymászólányok is útnak indulnak.

2003. február 13.