- Mindenek előtt jobbulást kívánok!

- Köszönöm, az nagyon rám fér, de hát majd csak…

- Ugye, azért jó a kedve?!

- Hogy a csudába ne volna jó a kedvem! Ez olyan fantasztikus, váratlan öröm volt számomra! Tekintve, hogy nem vehettem volna részt az ünnepélyes átadáson, a kórházból kaptam egy-két órás eltávozást, így haza tudtam menni, és abban a megtiszteltetésben volt részem- ezt nagyon komolyan mondom, mert borzasztó jól esett-, hogy Görgey Gábor miniszter úr- akit nagyon nagyra becsülök, és szeretek- hozta el a Kossuth-díjat a lakásomra. Nagyon jó hangulatú, és megható egy-két órát töltöttünk együtt, aztán visszajöttem a kórházba. De olyan valószínűtlen az egész, még most sem igazán hiszem el…

- Komolyan mondja, hogy meglepetésként érte a hír? Az ember ennyi évi munkásság, ennyi pozitív visszajelzés és szeretet után nem számít Kossuth-díjra?

- Hogy lehet arra számítani, hogy valaki Kossuth-díjat kap! Soha életemben eszembe sem jutott. Annyiban valóban nem ért váratlanul a dolog, hogy -ahogy az ilyenkor lenni szokott-, természetesen én is hallottam ettől-attól, hogy bizony javasoltak, rajta vagyok a listán, de az ember ezt oly gyakran hallja... .Azon kívül, én valahogy úgy vagyok vele, hogy mindent csak akkor hiszek el, amikor az már valóban megtörtént. Ezzel egyébként egy nagyon jó taktikát választottam, mert így nem igazán csalódom. És ezt most nagyon sikerült nem elhinnem… . Azt sem tudtam, hogy néz ki egy Kossuth-díj, eddig még soha nem láttam. Arra emlékeztem, hogy régen egy kis babérkoszorú-szerű jelvény volt, de ez most már máshogy néz ki: egy nagyon szép Kossuth kisplasztika, rajta egy hosszú oszlop-szerűségen, amit le lehet csavarni, ebben van a diploma, és ez az egész egy gyönyörű faszekrényben van.

- Hova került a lakásban a kitüntetés?

- Abban a pillanatban, ahogy a fiam visszahozott a kórházba, ott maradt az asztal kellős közepén. Csak arra a két órára voltam otthon, nem tudom, hogy a fiam végül is hova tette. Nem szép tőlem, hogy nem hoztam be magammal a kórházba, hogy megmutassam ennek a sok kedves, drága orvosnak, nővérnek, akik annyit segítenek nekem. De majd talán bepótoljuk...

- Amikor az ember olvassa az írásait, az az érzése, hogy azt szeretné elérni, ami egyébként az egyik könyvének is a címe, hogy: „Mosolyogni tessék!” Hogy tud mindig optimista maradni?

- Ezt nem tudom megmondani! Optimizmus, valamilyen pozitív életszemlélet, és természetesen a szöveg humor nélkül- ezek mind nagyon fontos dolgok! Én nem tudom elképzelni, hogy lehet élni rosszkedvűen, letargikusan, kétségbeesetten, vagy megkeseredve. Borzasztó lehet! Én most tényleg nem vagyok valami irigylésre méltó helyzetben, épp itt megy az infúzió...

- Működik a humor a kórházban is?

- Ez tart valahogy, nem azt mondom, hogy életben, de a felszínen. Ha csak azt nézem, hogy most, itt a fölöttem lógó üvegből cseppenként jön le csövön a nem is tudom milyen infúziós folyadék, ez bizony nem jó. Úgyhogy inkább nem ezzel foglalkozom. Így hozta a sors- és ebben a történetben egy nagyon nagy öröm volt a Kossuth-díj!