- Hogyan értékelnéd a Pinceszínház eddigi kulturális tevékenységét? Mennyire stabilak az ehhez szükséges gazdasági alapok?

- A két dolog szorosan összefügg. Januárban leszünk két évesek, és elmondható, hogy képesek voltunk túltenni magunkat a kezdeti nehézségeken: megtanultuk, hogyan kell költekeznie a színháznak, illetve hogyan kell előteremteni az ehhez szükséges forrásokat. A legfontosabb: mindig ki kell jönni az adott költségvetésből, tudni kell beosztani a meglévő pénzeket! Kicsit értetlenül is néztem a Szegedi Nemzeti Színházat, ahol hihetetlen pénzekből sem tudtak megfelelően gazdálkodni. Ott 2-300 milliók úsztak el, még nálunk, ha három forint hiányzik, azt is elő kell teremteni valahonnan.

Visszatérve az első másfél évad értékelésére először is a kezdetekről kell beszélnünk. Meglehetősen kaotikus volt az első időszak, hiszen a színház megnyitása egybeesett a pince átalakítási munkálatainak végével. Ez azt jelenti, hogy a nyitó előadás, a Darvasi-darab bemutatóján a jelenetre úgy estem be, hogy előtte két perccel tettem le a cementeszsákot. Ehhez járult még, hogy pénz híján semmiféle előkészített marketingmunka nem folyt a teátrum érdekében. Meghívott előadóink azonban teljesen megértőek voltak, bár ilyet előtte aligha láthattak. Az eltökéltségünket ahhoz a szerbiai színházéhoz tudnám hasonlítani, ahol a háború alatt is telt házzal ment minden előadás annak ellenére, hogy több színészt orvlövészek gyilkoltak meg, mikor épp a fellépésükre tartottak. Szóval, nyitásra mi ebbe a színházba mind anyagilag, mind személyes energia tekintetében mindent beleöltünk, bár akkor még csak a munka elején jártunk, hiszen egy ilyen intézményt működtetni is kell, ami szintén rengeteg erőt követel.

Ennek eredményeként viszont tavaly bemutattunk egy Darvasi-darabot és egy Spiró-drámát - melynek kapcsán megjegyzem, a tavalyi évadban a nagyszínház egyetlen kortárs magyar drámát sem tudott színpadra állítani. Mi bevállalunk ilyen, anyagilag kevésbé kifizetődő produkciókat is, hiszen a művészszínházi vonal is a koncepciónk része. Részben ennek segítségével egy törzsközönséget is szeretnénk megnyerni, kialakítani, ami az egyik legjobb reklám a számunkra. Másrészt hívunk színvonalas külső produkciókat is, neves művészekkel - például Koltaival, Hernádival, Udvaros Dorottyával, Rudolf Péterrel és másokkal - akiket ismer és szeret a közönség, és akik szintén megfizethetetlen "marketingmunkát" jelentenek a Pinceszínháznak. Vannak még tájelőadásaink, amikor különböző fesztiválokon - idén nyáron például az első alkalommal megrendezett Szegedi Várjátékokon - lépünk fel, illetve saját szervezésű fesztiváljaink, mint a novemberi nagy sikerű kabaré és humorfesztivál. Ezen kívül helyt adunk a Paál István Stúdiószínháznak és a Super 8 Fesztiválnak is.

- Hogyan jön össze a 12 és félmilliós éves költségvetésetek? Az anyagilag veszteséges előadások kompenzálását hogyan oldjátok meg

- Ha a kiadási oldalunk több, mint a bevételi, olyan produkciókat hívunk meg, ami egyszerre igényes és biztosítja a kieső összegek ellentételezését is. Ez viszont nem ad hoc-jellegű, hanem a programstruktúra szerves része. A költségvetés alapját a pályázati pénzek és a szponzori felajánlások adják, de sajnos el kell mondani, hogy igencsak fogynak Szegeden a nagy cégek, amelyek korábban támogatták, támogatni tudták a színházat.

- Most, hogy a Tantusz Kamara megszűnt létezni, a Kisszínházat pedig "felújtják", számítassz-e a nézőszám emelkedésére?

- Jobb lenne, ha működne már a Kisszínház, hiszen akkor egy utcában két színház is volna, és így a kisszínházi bemutatók után a nézők egy része biztosan kísértést érezne, hogy lejöjjön hozzánk is, és nálunk is megnézzen egy-egy produkciót. Ezek a kulturális helyszínek nem tekinthetők konkurensnek, hiszen mást és mást játszanánk, és együttes jelenlétük nem kioltaná, hanem erősítené a "tömegvonzó"-képességüket. Ez lehetne a szegedi Színházak Utcája.

- Milyen terveitek vannak erre az évadra?

- Október 25-én Karinthy: Dunakanyar c. művét mutatjuk be a kávézóban, ahol kényelmes és hangulatos fotelokon, kanapékon lehet majd végignézni az előadást. Ez egy izgalmas kísérlet is egyben, hiszen egyúttal a nézőket is bevonjuk a színházi térbe, ugyanis a díszlet a kávézó berendezése lesz, az atmoszférát és a statisztériát pedig maguk a vendégek alkotják. Novemberben a már említett kabaré és humorfesztivált rendezzük meg, januárban pedig, a második szülinapunkon bemutatjuk Schwajda György: Himnusz c. komédiáját. Március 15-én előadnánk Paál István Petőfi-rockját a múzeum előtt, egyetemistákkal, teljesen nonprofit alapon, ami végre nem egy színészhakniról szóló nemzeti ünnep lenne, hanem újraélesztené a forradalom lendületét, szellemét, lelkesültségét. Úgy gondolom ugyanis, hogy a mai fiataloknak is van mi ellen lázadni, tiltakozni a világban.

- Hogyan vélekedsz a Szegedi Nemzeti Színház új vezetéséről?

- Nagyon nehéz helyzetben vette át a vezetést Székhelyi József, akit egyébként mind színészileg, mind emberileg rendkívül nagyra tartok. Nyilván rájött azonban már ő is arra, hogy a színészmesterség és az igazgatás, vezetés két teljesen különböző terület, és ez utóbbi igencsak hálátlan feladat tud lenni, főleg ilyen válsághelyzetben. Kőkemény, gazdasági racionalitáson alapuló döntéseket kell meghozni, amiért egyesek utálni fogják, mások meg szeretni. Másrészt szerintem, meg kell keresni a felelősöket, akik fittyet hánytak a költségvetésre, és, bizony, szankcionálni kell őket.

- Végül egy családi kérdés. Úgy hírlik, Farkasházy Réka, a Barátok közt Mónikája és a feleséged unokatestvére hamarosan szülni fog, és emiatt megromlott a sorozat producereivel a viszonya. Elképzelhető-e, hogy sorozatos pályafutása végeztével gyakrabban látjuk nálatok vendégszerepelni?