Ma megélhetési bűnözőnek mondanánk. Bár ahhoz túl kreatív. Túl bosszúszomjas, kiábrándult és túl fiatal. Hiszen nem a sokadik évét tölti a munkanélkülisegély-osztó váróban. Mégis a megélhetésért küzd, az elveszett luxus visszaszerzéséért, amibe belop némit az egészséges cinizmusából, nem jön rosszul a benne túltengő élelmesség, s a túlcsorduló színészi tehetség sem. Azt állítja, egyszerűen csak kihasználja azt a naivitást, ami általában jellemző a '60as évek Amerikájában. "Az emberek csak azt tudják, amit elmondanak nekik." S ő mindig mást mond, mint ami a valóság. Nem tudja, hogyan kell repülni, mégis pilótának szegődik, hányni kezd a vér látványától, mégis főorvos lesz, életében nem olvasott még jogszabályt, mégis ügyvédnek adja ki magát. Hihetetlen szituációkba keveredik, s ami még hihetetlenebb, senki nem kételkedik benne. Senki nem gondolja, hogy amit mond, az hazugság, és senki nem hisz neki, mikor száján kicsúszik az igazság.

Hiába tudjuk, hogy önéletrajzból írták a forgatókönyvet, hogy létezik a valóságban Frank Abagnale Jr., aki mellesleg szerepel a filmben, és aki kamaszkori csalássorozatával alapozta meg jövőjét az FBI akadémián, alig hiszünk a szemünknek. A maximális sebességgel pörgő, nyüzsgő jeleneteken látszik, hogy a rendezőnek nem volt könnyű dolga, mert eseménydús életrészletet kellett viszonylag rövid időbe zsúfolnia. Nincs idő magyarázkodni, az első látásra emészthetetlennek tűnő történéséket átgondolni, minden változás olyan viharos gyorsasággal zajlik, ahogyan a főszereplő életében történhetett. De épp a sebesség miatt azon sincs idő morfondírozni, azért szeretjük-e a történetet, mert a vásznon oly rég látott Leo örvendezteti meg embertársait újabb és újabb nyakatekert színjátékkal, vagy azért, mert Tom Hanks hekusszerepe picit összetettebb, mint egy szívtelen bilincsverőé. Hiszen bármennyire illik a kisfiús báj, egy minden (nemcsak női) fejet elcsavarni képes mosoly szerepe épp Dicapriora, hiába az emberséges zsarukosztüm alatt a komisz fiatalt apáskodva felkaroló Tom játéka, vagy a fiát mindenben támogató édesapa (Christopher Walken) szeretetre méltó figurája, az odaadó apósjelöltet alakító Martin Sheenről nem is beszélve; itt azért mindent a sztori visz el. A sztorit pedig elsősorban a valódi Frank Abagnale-nek köszönhetjük, és persze Spielbergnek, aki képes volt minket megnevettetni.

És e csaknem kétórányi önfeledt nevetés kedvéért még azt is megbocsátjuk, hogy két nappal később már leginkább csak a jól hangzó címre emlékszünk, meg arra az érzésre, hogy juj de Frank után csinálnám.