Mohai Zsuzsa

"Az embernek ember általi ábrázolása"
Beszélgetés Király Levente színművésszel

- A Galilei életében olyan gondolati ívet, a kétségeknek, vívódásoknak olyan fonalát kell követnie a nézőnek, amely önmagában is erős koncentrálás igényel. Ráadásul mindezt a sajátos játékkal, külsőségekkel olyan miliőbe helyezték, ami talán még nehezebbé teszi a befogadást. Hogy látja, mennyire sikerült megbirkóznia a közönségnek a feladattal?

- Kétségtelen, hogy a nézőnek nem könnyű, mint ahogy általában nem könnyű Brechtet nézni, sőt korábban az a vélemény is általános volt, hogy Brechtet játszani is nagyon nehéz. Azt sem tudták igazán eldönteni, hogyan kell játszani, mi az, hogy elidegenítés. Zárójelben teszem hozzá, én soha nem gondoltam, hogy elidegeníteni kéne, inkább úgy fogalmaznék, nagy mértékben az értelemre kell hatni. Ha erre az a szó használatos, hogy elidegenítés, akkor persze az.
Ugyanakkor mondom az ellenkezőjét is: nem hiszek a csak gondolati színházban, tehát abban, hogy kizárólag gondolatokat kell közvetíteni, hiszen a színház azért érdekes, mert húsvér emberek csinálják, akiknek valamiféle kontaktusba kell kerülniük a nézővel. Nekem azt kellett elérnem, hogy Galilei egyénisége elég érdekes legyen ahhoz, hogy a néző figyelmét lekösse. Ha a közönség hajlandó gondolkodni a színházban, és nem a rögtön lecsapott labdákat várja, nem csupán poént poén hátán - ahogy az a felgyorsult élet miatt mostanában divat -, akkor "belejön" ebbe a játékba, s az első rész közepe felé megfoghatóvá válik számára a darab. A második felvonás elején már érzem a feszültséget, ahogy a nézőtéren ülők próbálják rendezni magukban, hogy most akkor mit is tagadott meg Galilei, miért, és mi is a tudós lelkiismereti kérdése - amit egyébként Brecht zseniálisan írt meg az atombomba-kísérletek korában. A visszajelzések azt mutatják, ha a néző erre rájön, élvezi a darabot.

- Küzdelmes folyamat eredménye az ön által megformált Galilei?

- Semmit sem adnak ingyen ezen a pályán. Rengeteg kételyem van magammal szemben, amelyekkel meg kell küzdenem. Ha választ találok a kérdéseimre, tudok örülni a részsikereknek, ha nem, tovább keresem azokat. Ezt azonban nem egyedül teszem, hanem a rendezővel. Ebben tehát fontos szerep jut Zsótér Sándornak, de nem hiszek - és megint cáfolom magam - a kizárólagos rendezői színházban sem. 65 évesen nem vagyok már mai gyerek, éppen ezért külön büszkeség számomra, hogy egy ilyen fiatal rendezővel együtt tudok dolgozni, ráadásul úgy, hogy kemény munkával ugyan, de közösen még többet tudunk kihozni belőlem.

- Van valami titka annak, hogy ilyen sikeresek a közös produkcióik?

- A kapcsolatunk legfontosabb titka a kételkedés, amely közös bennünk. Hiába vagyok ilyen régóta a pályán, nem hiszem azt, hogy ha valamit jól csináltam, az úgy lesz mindig, és a következő feladatomat ugyanúgy tudom megoldani. Sanyi is hasonlóan gondolkodik. Rettentő sok kétellyel és erővel dolgozik, ami nekem nagyon tetszik. A munkájában mindennek megvan a miértje, alapos felkészültséggel, mindent logikusan végigvezetve rendez, ezért nehezen lenne olyasféle vádakkal lebuktatni, hogy bármi is öncélú vagy oknélküli a színpadon. Ugyanakkor tőlem mint színésztől abszolút elvárja, hogy embert formáljak, és hagy engem - ami nekem nagyon fontos - az embernek ember által való ábrázolására. Az avantgárdot, a kísérletezést választók sokszor annyira elmennek a lilába, hogy az ember már szinte meg is szűnik. Mindemellett nagy dolog, ha egy rendező a színészében gondolkodik. Márpedig ő elmondta - és ezzel nagy terhet tett a vállamra -, hogy ha én nem vagyok, nem rendezi meg a Galileit. S ez így volt Az ügynök halálával és a Falstaffal is.

- Közös munkáik sorában a következő a Lear király…

- Jaj, arról nem szeretnék most beszélni! Megint a kétely gyötör. Sokmindent el kellene és el lehetne játszani benne, de képes vagyok-e rá?

- Ilyenkor a környezetéből merít vagy önmagának kell tisztáznia a kétségeit?

- Csakis magamnak! Sanyi ugyan mindenféle lehetőségeket ad nekem, amivel segít, de a kishitűségemet nem tudja leküzdeni. Ilyenkor a családomnak is nagyon nehéz lehet: kicsit elviselhetetlen vagyok.

- Nem faggatom tovább erről, de annyit azért erősítsen meg: ennél a szerepnél sokkal többet nem kívánhat egy színész.

- Persze, a Lear mindannyiunk álma, de a korábbi szerepeimmel is nagy álmaim teljesültek.

- A kritikusok díja értelmezhető annak üzeneteként, hogy ma azon az úton érdemes haladni, amelyekre önök léptek, vagyis - konkrétan a Galilei esetében - érdemes kísérletezni?

- A színházat sokan felfedezik, és újra meg újra felfedezik, miközben az örök és állandó, de ezt majdnem olyan nehéz megfogalmazni, mint az, hogy mi az a tehetség. Kísérletezni viszont nemcsak hogy mindenkor érdemes, de kell is. Ma nem lehet úgy játszani, mint a húszas években. Kicsit mindig haladni kell a közönséggel, de kicsit mindig a közönség előtt is kell járni, mégsem annyira, hogy ne értse a színházat.

- Mintha egyre többet hallatnának magukról a vidéki társulatok, ahogyan a Pécsi Országos Színházi Találkozó is jelentős publicitásra és népszerűségre tett szert, no és a kritikusok legnagyobb elismerését is egy szegedi produkció nyerte el. Mindez azt jelzi, hogy minőségi változás ment végbe a vidéki színjátszásban?

- Nálunk a vidéki szó egyfajta kellemetlen felhanggal bír. Ennek volt, és talán van is alapja. 1945 előtt sok utazótársaság járta az országot. Ezeket osztályozták, s mitagadás, a harmadosztályúak már valóban sok hiányossággal küszködtek. Azután országszerte felépítették az állami színházakat, de a különbségek ezzel nem mosódtak el.
Nem zavar, ha vidéki színésznek neveznek. Teljes mértékben felvállalom, bár megvan a véleményem róla, mert én színész vagyok, mindenféle jelző nélkül. Attól nem leszek jobb, ha Pesten játszom, és nem leszek rosszabb, ha vidéken. Igaz, mivel mi vízfejű ország vagyunk, minden a fővárosra koncentrálódik, ettől értelemszerűen mindenki oda igyekszik. Így a dolgok rendje szerint ott több a jó színész.
A vidéki színházak összességében mégis sokat javultak nívójukban, talán azt is mondhatnám, hogy sőt! Ez persze nem lenne ildomos, mert magam is vidéki vagyok, s még szó érné a ház elejét, pedig valóban nem az elfogultság szól belőlem.

- Több, mint négy évtizeddel ezelőtt pályakezdőként szerződött Szegedre, ahogy a fia is ifjú színészként lett a társaság tagja. Összevetve az ön akkori és a fia mostani lehetőségeit, milyen változásokat lát?

- Attilának azzal a nehézséggel is meg kellett küzdenie, hogy az én fiam. Ő, és csakis ő félt azoktól a mondatoktól, hogy "Ja, Te vagy a Király Levente fia…", de ez egy valamirevaló fiatalt nagyon is bánthat. Ezt a terhet lassan leküzdötte, sőt idővel engem fognak "a Király Attila apja"-ként emlegetni.
Ám ha azt kéri, általában tegyek különbséget egy fiatal színész lehetőségeit tekintve, azt kell mondanom, a kezdőknek mindig nagyon nehéz a dolguk, hiszen bizonyítaniuk kell. A mostaniak megítélését azonban azért nem vállalhatom, mert míg régen zömmel a főiskoláról kerültek ki a pályakezdők, ma már magániskolák tucatjai léteznek, ezeket pedig nem ismerem eléggé. Viszont most is sok tehetséges fiatallal találkozom, és örülök, ha segítségért fordulnak hozzám.

- Egy kolléganője épp arról panaszkodott a közelmúltban, hogy a ma legfiatalabbjai már kevésbé akarnak tanulni a tapasztaltabbaktól, nem követik például a próbáikat a nézőtérről.

- Ezt egyénisége válogatja. Ha egy megoldhatatlannak látszó feladat elé kerülnek, ami számukra is nyilvánvalóan az idősebb kollégának nem jelent nehézségét, a saját érdekük, hogy tanácsot kérjenek tőle. A szakma tanulható része rendkívül fontos, ezzel ugyan gyakran adósak maradnak, de a hátrányukat - ha okosak - ledolgozhatják. Azt nagy gondnak látom, hogy a fiatalok valós kapcsolatai is olyanok, mint egy mélytenger alatti búvópatak. A felszínen az van, hogy "jó vagy nálam, bírlak", de amikor történik valami, és a szívük hangosan kezd dobogni, akkor sem tudják azt mondani, hogy "szeretlek, és nem tudok nélküled élni". A színésznek pedig ezt ki kell tudni mondani, úgy is, hogy hazudja a szerelmet, úgy is, hogy könyörög a boldogságért, úgy, hogy szétfeszítik az érzelmek, és még ezerféleképpen.

- Ehhez azért kell némi élet- és színészi tapasztalat, bölcsesség is…

- Igaz, és a tehetséges ember sokat is érik. Hogy azt mondhassuk, a színész nem csinál semmit a színpadon, és az mégis érdekes, no ahhoz kell a sok idő. Amögött a semmi mögött egy egész élet áll. Az ifjú ember tehetsége az, hogy képlékeny a lelke, az agya.

- Három éve azt nyilatkozta, a fia mostmár közelebb engedi a munkáihoz. Mára talán már a bemutatóinak is elmaradhatatlan vendége?

- Persze, de ez korábban is így volt. Nézni szabadott, csak nem véleményezhettem, nem segíthettem neki. Mivel leolvadt a hátáról az a bizonyos atyai púp, mostmár színészkollégák vagyunk. S szerencsére jól csinálja ezt a mesterséget!

- Attila is elmondja a véleményét az ön alakításairól?

- Igen. Egyébként aranyos fiú, merthogy elég jó színésznek tart.

- Koltai Tamás úgy nyilatkozott, akár egyetlen munkájáért is megérdemelné a Kossuth-díjat. Megfogalmazódhat egy művészben olyasféle gondolat, hogy "Tudom reálisan szemlélni a munkámat: ennyit és ennyit letettem az asztalra, s éppen ennyiért kaptak mások ilyen és ilyen díjat…" vagy ennyire azért nem fontos az elismerés?

- Dehogyisnem fontos! A legegyértelműbb visszajelzés arra, hogy értékelik az ember munkáját. Koltai megevett már egy kis sót a kritikusi pályán, úgyhogy az már önmagában rettentően jólesett, hogy ezt leírta, de a Kossuth-díj ma már politika, azt meg én nem szeretem. Miután egyik félhez sem tartozom, értelemszerűen nem kaphatom meg, bár most is felterjesztettek. Nagyon jól esne, de mivel ilyen a helyzet, csak mosolygok rajta. Az összes díjamnak épp azért tudok annyira örülni, mert ilyesféle elkötelezettségek nélkül kaptam őket. Anno az ország legfiatalabb Jászai-díjasa voltam, s nem tettem érte egyetlen lépést se.

- A színészet még mindig öröm és játék önnek?

- Nem lettem gazdag ember, de azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Ez a hobbim is. Jól érzem magam a bőrömben. Örülök, ha más színházakhoz hívnak, és annak is, hogy azt mondhatom, nem megyek. Ezt nem értik, de nem is kell érteniük. Ez az én dolgom!

2003. január 7.