- Kezdem azt hinni, hogy én emlékszem rosszul, és ez nem is így volt. Anyám szerint hajlamos vagyok legendákat gyártani az életemről és a pályafutásomról. Erre viszont tényleg emlékszem, és biztosan nem véletlenül: valaki azt mondta nekem, hogy nem kell énekórákra járnom, mert nem vagyok erre alkalmas. De nagyon kedvesen mondta, és különben is úgy voltam vele, hogy prózai színész leszek, és annak nem fontos, hogy tudjon énekelni. Azért megpróbálok különbséget tenni aközött, hogy mennyire szeretek énekelni, és hogy mennyire éneklek elfogadhatóan, vagy mennyire tudom kifejezni magam a zenében. Lehet, hogy az a baj, hogy túlságosan szeretem, és még mindig vannak kételyeim, hogy szabad-e egyáltalán ezt nekem csinálni…

- Ez a bizonyos mondat nagyon sok gátlást is okozott. Akárhányszor az éneklésről beszél, mindig tele van öniróniával..

- Talán nem is gátlás ez. Tény azonban, hogy: amikor zenés szerepeket kaptam nagyon sokszor eszembe jutott ez a mondat, és arra gondoltam: te jóisten, hogy jövök én ahhoz, hogy énekeljek!. Mikes Lilla, a Korona Pódium „szellemi anyja”, hihetetlen szívóssággal és erőszakossággal rávett arra, hogy föllépjek nála kilenc évvel ezelőtt, és a lemez dalait is nála kezdjem el énekelni. Tulajdonképpen neki köszönhettem, hogy rájöttem: mekkora örömet jelent egyedül ülni egy csomó emberrel szemben, és énekelni nekik. De félni nem félek.

- Kezdő színészeket gyakran beskatulyáznak bizonyos szerepekbe. A pályáját a Pécsi Nemzeti Színházban kezdte, ahol sokszor játszott bonviván szerepeket. Nehéz volt ebből kitörni?

- Egyáltalán nem. Szegvári Menyhértnek és Nógrádi Róbertnek köszönhetően csodálatos szerepeket kaptam. Volt olyan nap, hogy három előadást játszottam: délelőtt gyerek darabot, délután a Cigánykereket és este a Hamletet. Azt hiszem, fiatal színésznek nem adathat meg ennél szebb, tartalmasabb pályakezdés. Szerencsére voltak nálam sokkal bonvivánabb alkatok a társulatban, úgyhogy nekem csak egy-egy kirándulás volt egy ilyen szerep. Én inkább táncos komikus karakter voltam.

- Egy színész, ahogy halad előre a pályán, úgy fejlődik, és kap egyre komolyabb szerepeket, feladatokat. Ugyanígy van ez az énekléssel is?

- Az a baj, hogy mire az ember a fejével megtanul énekelni, mire a sok énektanártól összetanulja azt a rengeteg mindent, addigra elveszti a hangja azt a rugalmasságot, és alkalmasságot, amivel kifejezi mindazt, ami a fejében megvan. Erre mondják, hogy mire egy színész összeiszik magának egy arcot, addigra nem tudja megtanulni a szöveget… A korral ez tényleg így van: az ember a fejével egyre jobban tudja a tökélyt, csak már nem nagyon engedelmeskednek a kifejező eszközei, a teste, a hangja, és talán a lelke. Elég sok önálló estet énekeltem mostanában, és néha azt gondolom, hogyha nem adatna meg valamiért, hogy prózai színészként dolgozzak - vagy lennék olyan bátor és mondjuk nem ebben az országban élnénk -, akkor biztos, hogy egy évre leállnék, és csak énekelnék. Most abszolút ezt érzem…. Valakit megkérnék, hogy szervezzen nekem egy egyéves koncertkörutat, mondjuk havi hat koncerttel, és körbejárnám Franciaországot, vagy Angliát. Egyre jobban hiszek abban, hogy azt a pár dalt, amit éneklek, érdemes elénekelni, mert ezek olyan dalok, amik szólnak valamiről.

- Elég mozgalmas év áll Ön mögött, és a következő sem lesz túl nyugodt. A Radnóti Színháztól átszerződött a Nemzeti Színházba. Egy elég botrányos előéletű színházba ment át egy olyan helyről, ahol a társulat gerince volt. Mikor tud kialakulni egy biztos talaj a lába alatt?

- Nagyon is biztos talaj volt a lábam alatt, egy kicsit el is voltam kényeztetve az elmúlt kilenc évben, a Radnóti Színházban. Nagyon nehéz döntés volt, hogy eljöjjek onnan, és előbb született meg ez a döntés, mint a Jordán ajánlata, hogy szerződjek át hozzá. Én sokakkal ellentétben hiszek abban, hogy ebből a színházból lehet valamit csinálni. Magamról meg azt gondolom, hogy talán nem vagyok annyira hülye, és nem kapok olyan sok pénzt, hogy valami biztonságra való vágy, vagy anyagi szempontok miatt szerződjek át a Nemzetihez. Nagyon sokszor nem sikerült engem megvásárolni - gondolom én nagyon nagyképűen magamról… Abban bízom, hogy ebből kialakul valami. Nem tudom mennyi idő kell hozzá: egy év, két év, öt év. De lehet az is, hogy nem fog ez az egész addig sem tartani, vagy én nem bírom majd egy év múlva. Azt gondolom, hogy az a tény, hogy Babarczi Lászlóval, és Mohácsi Jánossal dolgozhatok együtt az első évben, egy visszatérést jelent valami olyasmihez, amit mindig is nagyon szerettem. Ha velük dolgoztam, akármi is lett a végeredmény, mindig értelmes, jó munkák voltak.

- Mégis, mi volt az igazi oka annak, hogy eljött a Radnótiból? Mennyire könnyen, vagy mennyire haraggal engedték el?

- Azt hiszem, elkezdtem öregedni, és azt éreztem, hogy én már nem is vagyok annyira fontos. Mások lettek fontosak, és ezt nagyon nehezen viseltem. Olyan lettem, mint egy öreg primadonna.

- Ez elég nárcisztikusan hangzik…

- Azt hiszem az ilyesmit mindenki nagyon nehezen viseli. Ez nem is csak a saját lényemnek a fontossága. Nagyon ostobán, valahogy azt éreztem, hogy amikor Kaposvárról nagyon nehezen, több évnyi invitálás után átjöttem a Radnótiba, valami olyan, másfajta gondolkodást tudtam meghonosítani pár kollégámmal együtt, ami azelőtt nem volt ebben a színházban. De az is lehet, hogy ezt én túlzom el… Most viszont azt érzem, hogy eltelt egy csomó év, és valahogy ugyanoda kezdünk visszatérni, mint ahol tíz évvel ezelőtt tartottunk. Nem sikerülnek annyira az előadások, nincs bennük elég ambíció, kivéve persze a nagyformátumú rendezéseket. Elgyengültünk, elfáradtunk, elöregedtünk? Nem tudom. Valami történt, amit én se látok elég tisztán. Azt érzem, hogy valami felé megy a színház, amerre én már nem akarok a színházzal menni.

- Fiatal színház fiatalságot hoz?