Talán meglepő, hogy egy bő hetven éve megjelent könyvet ajánlok az olvasók figyelmébe (hisz Mário de Andrade Makunaímája 1928-ban íródott, magyarul pedig csak 1983-tól olvashatjuk Pál Ferencnek köszönhetően), ám én is csak egészen "véletlenül" vettem a kezembe, s megmondom őszintén, nehezemre esett letenni, míg el nem olvastam. A dél-amerikai szerző Sao Paulóban született 1893. október 9-én, s itt is halt meg 1945. február 25-én. A brazil modernizmus előfutárai közé tartozott. Verseinek fő témája a modern élet és a nagyvárosok világa volt. Legjelentősebb műve a Makunaíma, melyben kísérletet tesz arra, hogy irodalmi formában mutassa be Brazília területi és kulturális eltéréseit, szélsőségeit.

Egy egzotikus mesét vesz a kezébe, aki a regény olvasásába kezd. Mintha a szerző teljesen az olvasó igényeihez igazodott volna, mikor megírta művét: rövid (kb. tíz oldalas) fejezetekben meséli el a főhős, Makunaíma kalandos életét, aki a tapanyumasz-indiánok utolsó sarja, s "már kisgyerekkorában is hajmeresztő dolgokat művelt. Legelőször is: vagy hatéves koráig nem volt hajlandó beszélni... A mulatsága abban állt, hogy letépkedte a szaubahangyák fejét." Ugyanakkor más furcsa dolgot is művelt, hisz gyermek létére gyakran csodálatos módon átváltozott érett férfivá, s kedvére "ficánkolt" bátyjának, Zsigének a feleségével. Ez a tulajdonsága (állandó szerelmi éhsége) egész életén át elkíséri, s bár a regény alcíme egy "jellem nélküli hős" történetét vetíti előre, két szóval mégis tudnám jellemezni: lusta és kéjsóvár. Ezen kívül szereti a pajzán vicceket és hobbija, hogy trágár kifejezéseket gyűjt. Ennyivel azonban nem szabad elintéznünk a hőst, hiszen igen komoly küldetése van a műben: elveszett talizmánja keresésére indul az őserdőből, s eljut Sao Paulóba, ahol igen sok furcsaságot tapasztal. Az amazóniai asszonyoknak írt levelében így emlékezik meg erről: "Ezeken a polgárias vidékeken a harcosokat rendőröknek, hekusoknak, zsaruknak, fakabátoknak, andrisoknak, fejvadászoknak, és még számos más néven nevezik, és ezeknek a kifejezéseknek egyike-másika bizony lehetetlen neologizmus – visszataszító üledék, amellyel a lelkiismeretlen emberek és a romlott ficsúrok szennyezik be a tősgyökeres, tiszta luzitán beszédet..." "El kell mondanunk nektek azt is, hogy errefelé az asszonyokat nem bunkócsapással szokás levenni a lábukról, s az asszonyok nem is fickándoznak csupán a fickándozás kedvéért, szerelmes odaadásból, hanem csak a záporesőként hulló hitvány fémért, a szökőkútként felcsapó márkás pezsgőkért és bizonyos ehető szörnyetegekért cserébe, mely szörnyetegeket közönségesen langusztának hívnak." Szívesen folytatnám még az idézetek sorát, hisz ezek, azt hiszem, helyettem is beszélnek. Tele van a mű ilyen körmondatokkal, valami hihetetlenül egyedi stílusban megírva, nagyon humorosan és egy kis iróniával fűszerezve.

Rengeteg fantázia van ebben a regényben: a brazil mítoszok keveredése az eposzi kellékekkel, csoda, varázslás, sok-sok babona, mesés elemek, egzotikum, humorosság, s mindez hibátlanul visszajön a Pál Ferenc-féle magyar fordításban is. Talán bátorság is kell hozzá, hogy egyszerűen regénynek nevezzük, hisz műfajilag eléggé kevert alkotás. Írója rapszódiának mondta, mert keverednek benne a gesztaénekek műfaji jellegzetességei a pikareszk regények, a mítoszok és a legendák jegyeivel. Mário de Andrade a Makunaímában Brazília szintézisét akarta megteremteni. Rendező elve az őserdei indiánok mágikus gondolkodásmódja: eltűnteti a reális és a természetfölötti között lévő választóvonalat, a természet és az ember eggyé olvad, ezáltal bárki bármivé átalakulhat.