Tombácz Róbert

A vizuális zenész
Beszélgetés Ács Oszkárral, az Időrablók frontemberével
és az Ambersmith basszgitárosával

Megérkezésünkkor épp egy frissen kapott Időrablók-koncertet hallgat, amit az idei Szigeten rögzítettek. Kritikusan meg is jegyzi rögtön, hogy a másik gitárból semmi sem szól, noha a nyáron négytagúra bővültek. Rákeverjük később ezt a sávot – mondja –, mert megvan video 8-on a teljes koncert.

– Hogyan kezdődött az Időrablók-sztori? Mióta játszotok együtt?

– Ábrival (Ábrahám Zsolt, gitár) '88 óta zenélünk együtt: először a Variolában, később meg a Hungarian Draculában. Ezek dark-new wave formációk voltak. Aztán jött öt év szünet, amikor csak "szobazenéltünk", mivel nem volt megfelelő dobosunk. Ezt úgy éltük meg mint időrablást – innen jött aztán a zenekar neve. '97-ben kezdett fölfutni a zenekar, ami egyben a hanyatlásunkat is jelentette. A Kispál, a HS7 és a Quimby előtt játszottunk többször, Pesten is nyomulásba kezdtünk, és több újságban is pozitív kritikákat kaptunk. És egyre többet kellett volna próbálnunk, hogy tovább lépjünk. Rajtam kívül viszont senki nem merte komolyan venni a lehetőséget: a dobosunk (Bárkányi Balázs) vállalkozásba fogott, Ábri meg '98-ban megnősült, és jöttek a gyerekek. Persze ezt például a Czutor (Czutor Zsolt, Nyers) – aki ebből él – meg tudja oldani. Ábri nemrég fölköltözött Pestre a családdal, mivel ott volt munkalehetősége, és beszállt a NEO-ba gitározni, bár ott csak mellékszereplő. Az Időrablókra meg csak hébe-hóba marad ideje… Szóval, ebben a projectben most szünet van.

– Kicsit sterilen szól a zenekar új demo-cd-je, ami talán a hattyúdala is. Te hogyan látod?

– Valóban hiányzik az a koszos r'n'r-feeling, amit a koncerten hallani, helyette inkább a billentyűsök kerültek előtérbe. Ez persze inkább szükség szülte művészi koncepció, mivel nem volt pénzünk olyan stúdióra, ahol nagy gitárládákon zúzósan vethettük volna föl az anyagot. Így viszont fölvettük ingyen, itthon meg kikevertük PC-n.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az énekléssel?

– Állítólag már három éves koromban ezzel szórakoztattam egy Finnországba tartó vonat utasait, amikor apámat látogattuk meg anyámmal, aki ott „vendéglátózott”. Kamaszkoromban aztán alkalmi zenekart alakítottunk egy iskolai farsangra, ahol frenetikus sikerrel adtuk elő első saját blues-unkat, „Zelma néni” címmel. Lehetett volna playbackelni is valami ismert számot, de már akkor bennem volt az irtózás a kamuzenéléstől.

Playback-szabotázs és újrakezdés

– Úgy tudom, azért mégis volt egy látványos kalandotok a playbackkel…

– Egy Danubius-roadshow-n szerepeltünk az Időrablókkal Szegeden, mivel akkor még naivan feltételeztük, hogy ezzel bekerülhetünk egy országos rádióba. A Shy Guys és a Carpe Diem közt léptünk föl mint helyi erők. Már az elején láttuk, hogy ez ilyen gatyaletolós szórakoztatóipari project, ezért inkább önként hülyét csináltunk magunkból, minthogy komolyan vegyük. Balázs fölvett egy rasztaparókát, és egy darabig tényleg úgy tett, mintha ütné a dobot, aztán megunta, fölállt és szaladgálni kezdett a dobszett körül. Ábri annyira ugrált, hogy hanyatt esett, majd úgy maradt fekve miközben hihetetlenül röhögött. A zene ez alatt, persze, szólt tovább. Egyébként a megtévesztés annyira amatőr volt, hogy még mikrofonállványt se tettek elém, és úgy kellett tátognom a cd-re, amiből elegem lett, és akkor is tovább tátogtam, amikor az ének már rég’ elhallgatott. A közönség egy része meghökkent, a többiek viszont látták a helyzet abszurditását, és röhögni kezdtek. A műsor végén Boross Lajos döbbenten jött oda: nem igazán értette ezt a szabotázst.

– Hogyan nyergeltél át az Ambersmith-re?

– Az Ambersmith-be tavaly nyáron szálltam be, amikor az Imi, az énekes/gitáros srác visszajött Írországból, és közben meg föloszlott a régi fölállás. Így ő lett „az” Ambersmith, mivel a szövegeket és nagyrészt a zenét is ő írta. Újjászervezte a zenekart, én meg belevágtam.

– Idén már másodszor vagytok német turnén. Minek köszönhető ez a népszerűség?

– Imi volt kint pár éve Berlinben, ahol megismerkedett néhány kiadó embereivel, és adott nekik demot, meg föltöltött néhány számot a netre. Pozitív visszajelzések jöttek, és az egyik kis kiadó kiadott egy EP-t 2000-ben, a 2001-es turnén pedig már nagy tömeg fogadta őket mindenhol: nem voltak ismeretlenek. Persze a németek egyébként is nyitottak az újdonságra. Tavasszal aztán már az új fölállás utazott Hamburgba, Berlinbe, Frankfurtba meg Prágába, júniusban pedig Münchenben és Párizsban koncerteztünk. De azért még nem szívesen halnék meg, mivel három nap alatt csak nagyon keveset láttunk Párizsból – szóval, oda még feltétlenül vissza kell mennünk. Erre egyébként jövő tavasszal van esély.

– Milyen szereposztásban írjátok a zenéket az Ambersmith-ben?

– Általában Imre megírja, aztán közösen hangszereljük.

– Nem hiányzik a zeneírás?

– Itthon továbbra is dolgozom zenéken: néhány sávot följátszok, aztán egymásra keverem. De az tényleg hiányzik, hogy az Időrablókkal közösen próbáljunk, játszunk – és közben jöjjenek az ötletek. Én egy olyan „közösségi alkotó”-típus vagyok: úgy szeretek zenét írni, hogy mindenki hozza az ötleteit, aztán próba közben összecsiszoljuk.

– Olyan ambícióid nincsenek, hogy néha te énekelj Imre helyett?

– Vokálozom. De amúgy, amikor Imi megkeresett, hogy menjek basszgitározni hozzá, örültem neki, ugyanis akkor évente már csak néhányszor koncerteztünk az Időrablókkal, a programjaim közé befért, és valójában régi vágyam volt, hogy egy zenekarban ne én legyek a frontember, mivel az nagyon fárasztó feladat. Figyelni, hogy ne nyúlj mellé a gitáron, közben meg az énekre és a szövegre is koncentrálni… Jobban bejön ez a háttérlazsálás. Igaz persze, hogy attól még az Időrablók szívügyem marad, hogy jelenleg az Ambersmith-ben játszom – de az most jegelve van. Imi nagy pozitívuma az is, hogy ő is úgy áll a zenéléshez, hogy az az első, a munka csak azért kell, hogy fedezze annak költségeit. Máshogy nem lehet előrelépni ezen az úton.

– Óhatatlanul fölvetődik, hogy egyik énekes a másikhoz mérje magát. Szerinted melyikőtök hangja passzol jobban a zenétekhez?

– Más a stílusunk. De azt megbeszéltük, hogy én jobban éneklem, mivel képzettebb a hangom. Viszont én itt nem akarok énekelni. Imit azonban állandóan csesztetem, hogy menjen el énektanárhoz végre, mert rosszul képzi a hangokat, és ez a hangszalagjait tönkre fogja tenni. A tavaszi turné végén is már csak hörgött. Egyfajta jeladásnak tekintem azonban, hogy az „In the park” c. számot legközelebb már én fogom énekelni… Ráadásul, most már "vizuális referens" is vagyok, nemcsak basszusgitáros, mivel a jövő heti drezdai koncertünkre épp az éjjel vágtam össze egy hetven perces "kisfilmet" abból, amit a tavaszi német-cseh turnén forgattam Super 8-ra. Ez lesz majd a háttér a koncerten. Van egyébként már kisjátékfilm-ötletünk is, amit esetleg kliphez használunk majd. Ez egy európai nagyvárosok közti futós road-movie lenne…

Kaland a Super 8-sal

– A Super 8 Filmklub ötlete hogyan merült föl bennetek? Milyen szerepet vállalsz te ebben?

– Már 12 éves korom óta foglalkozom filmezéssel. A Super 8 az az átmeneti műfaj, ami a profi filmforgatás és a VHS között áll: megvan az illúzió, hogy filmre dolgozol, de még meg tudod fizetni. Mondjuk, egy ötperces, megkomponált kisfilmet húszezer forintból ki tudsz hozni, és annak nem homevideo hatása van – habár az egész Super 8 valójában ilyen funkcióval indult nyugaton. Szóval, vonzódni kezdtem a film kreatív lehetőségeihez, a fordított felvételhez, a vágással való manipuláláshoz, és a filmszerű megjelenéshez. Elsőként egyébként horrort forgattunk a Gyevi temetőben, amiben céklalével imitáltuk a fröcsögő vért, és ez igazán látványosra sikerült. Hosszú ideig pihentettem ezt a tevékenységet, és csak ’99. körül futottam össze a Sziszivel (Szokol Szilárd, a Super 8 Filmklub másik alapítója), akiről kiderült, hogy szintén gyűjti a Super 8-kat meg a régi vetítőket. Aztán egy koncerten kitaláltuk, hogy vetítsünk háttérnek ilyen régi felvételeket, ami annyira bejött mindkettőnknek, hogy ő új lendülettel vetette bele magát a gyűjtésbe, és meg nyersfilmeket vásároltam, és forgatni kezdtem. Tavaly aztán megalakítottuk a Super 8 Filmklubot, aminek 2002 májusában szerveztük az első fesztiválját. Olyan vendégeink voltak, mint Jancsó Miklós és Prokopp Dóra. A cél valójában az, hogy ezeket a retro-feelinges filmeket bemutassuk a nagyobb közönségnek is, mivel baromi érdekes atmoszférájú ez a határműfaj, ráadásul, még a ’40-es évekből származó filmjeink is vannak!

– Gyártanak még egyáltalán Super 8-t?

– Nyugaton mindig is gyártottak, itthon viszont csak Pesten lehet egy-két helyen kapni. A film és az előhívás egyébként odakint sokkal olcsóbb, mint nálunk, ahol ez sosem volt elterjedt tömegcikk. Ugyanis, mire viszonylag fölfutott volna itthon, addigra éppen megérkezett a videokamera és a VHS-technika, ami teljesen kiszorította ezt a félamatőr műfajt. Támogatókra lenne szükségünk, de mint minden filmes közösség, mi sem nagyon számíthatunk magunkon kívül másra. Ennek ellenére már jelen voltunk az idei SZIN-en (Szegedi Ifjúsági Napok), és elég pozitív visszajelzéseket kaptunk az ottani party-vetítésekről. Várjuk további alkotótársak jelentkezését is, mert szeretnénk változatosabbá tenni a perspektívánkat, és minél több produkciót bemutatni a jövő évi fesztiválon.

2003 október 18.