 |
 |
|
Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja |
Rólam
Hornby most melléfogott. A Fociláz és a Pop, csajok, satöbbi után az Egy fiúról a londoni író harmadik, magyar fordításban megjelent regénye, és gyaníthatóan az olvasók "Öt Legjobb Hornby-könyv"-listáján is csak a harmadik helyre szorul. Na, nem mintha olyan rossz könyv lenne ez. De egy kisfiú zaklatott élete egyszerűen nem lehet sikeresebb, mint a nők, a zene, vagy a foci. Pedig.
Hornby úgy tesz, mint főhőse, a tizenkét éves Marcus, akinek fogalma sincs a divatról: cikis a frizurája, cikis a ruhája, olyan cipőt hord, amilyet már nem is gyártanak, és Snoop Doggy Dog helyett Jodi Mitchellt hallgat, azaz: nem érdekli, mi a menő manapság. Mellőzte a focit (bár a legismertebb Arsenal-szurkolóként kötelességének érezhette csapatának legalább ötszöri, jelentéktelen megemlítését), és kisebb jelentőséget tulajdonít a zene életformáló szerepének (bár Kurt Cobain halála alaposan bekavar a könyv végén).
Egy gondtalan világ lustája, a harmincnyolc éves Will Freeman fehér foltot fedez fel a becserkészhető nők térképén: az egyedül álló, gyermekes anyákat. A kezdeti vadászsikerek azonban - egy Will szempontjából - óriási kellemetlenséggel járnak: szabályosan ráakaszkodik egy apátlan, különc kisgyerek. Ő Marcus, akinek szó szerint az élete függ egy apa-mintától: az iskolában módszeresen kínozzák, míg anyja depresszióba menekül. A fiú életéből kimaradt egy fontos szakasz: a gyerekké válás kora. Nincs egyetlen barátja sem, nem tudja, ki az az MC Hammer, és azt hiszi, hogy Kurt Cobain a Manchester Unitedben focizik. Az a Will pedig, akinek harmincnyolc életéve ellenére az a legfőbb gondja, hogy mindennap megnézze a délutáni tévés vetélkedőket, tökéletes lenne az elmaradt időszak pótlására. Csakhogy ő ezt nem így látja.
Az egy fiúról-ban nem egy kupameccstől rándul görcsbe a gyomor, hanem a depressziós anya öngyilkossági kísérletétől. Nemcsak kinevetik az embert, ha cikis zenét hallgat, hanem be is verik a fejét. Nem váratlan szakítás miatt lesz értelmetlen az élet, hanem mert nem soha nem is volt értelme. Nem egy új barátnő, vagy az új futballszezon lesz a legfontosabb, hanem egy kisfiú élete.
Ami viszont tipikusan hornbys: a végtelenül önző, az udvariasságot csak hírből ismerő és szombat esténként kangörcsben szenvedő londoni hím, a hihetetlen logikával megírt belső monológok, a szinte már gonosz módon kidolgozott és az olvasó agyában robbanó veszekedések, a hol bájos, hol sziporkázóan szellemes poénok, feszültség, remegő kezek, kialvatlan szemek, egyszerű emberek bonyolult érzései. És a felismerés: te jó ég, ez a Hornby már megint rólam ír!
2002. december 1.