Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja


Sörös Judit

Kezdő lázadó
Tom Cruise új filmje, Az utolsó szamuráj



Barátaim hosszas unszolására voltam csak hajlandó megnézni Tom Cruise új filmjét, Az utolsó szamurájt. Az ok igen egyszerű: tinédzserkorom rajongott bálványát ugyanis csakis hősszerelmes, menő macsóként, esetleg modern, elegáns akcióhősként tudtam elképzelni. Az ápolatlan, lecsúszott alkoholista katona képe enyhén szólva hiteltelennek tűnt. Érdekes módon, ez az érzés az első tíz perc után teljesen eltűnt, sőt, ha akartam, se tudtam volna senkit megnevezni, akire jobban illett volna ez a szerep.

A történet a film elején még két szálon fut: Nathan Algren kapitány jelenét és múltját ismerhettük meg, mégpedig az utóbbit felvillanó, fekete-fehér emlékképek alakjában, amelyek lidérces, józan pillanataiban kísértik. Az indiánok elleni harcba, kisgyerekek öldöklésének kínzó képeibe belefáradt amerikai katonát felkérik, hogy a Meidzsi-reformokkal a modernizálódás útjára lépett Japán új, nyugati típusú hadseregét képezze ki. Habár a feladat elevenébe talál, mert a csapatot egy maroknyi lázadó csoport ellen akarják bevetni, mégis jó ürügy, hogy elmeneküljön múltja és jövője elől.

Szóval hősünk belevág. Igen ám, de nem akármilyen lázadó sereg elpusztítására akarják őket felhasználni: a hírhedt szamurájvezér, Kacumoto (Ken Watanabe) csapata ellen.

A szamurájokkal való első találkozás a néző számára garantáltan maradandó élmény: a ködös erdő misztikus szürkeségéből monumentális, régi indián totemek alakjára emlékeztető páncélt viselő lovasok törnek ki, s két perc alatt végigsöpörnek a képzetlen, felkészületlen és rettegő császári seregeken. Algren kapitány fogságba esik, s ezáltal egy olyan életmódot, egy olyan miliőt ismerhet meg, amely alapjaiban változtatja meg az életét. Olyannyira, hogy megbékél önmagával, sőt még életét feláldozva is képes harcolni a szamurájokkal.

A film minden egyes kockája aprólékosan kidolgozott, s mesterien megszerkesztett lelki folyamatot idéz elő a nézőben. Ha létezne még a sztálini rendszer, Tom Cruise biztosan sztahanovista kitüntetéssel dicsekedhetne: egyszerűen százhúsz százalékot teljesített, minden mozdulata, mondata mögött sok munka áll. Megértem csalódottságát, amiért még Oscar - jelölést sem kapott, mert az az érzésem, ennél többet ő már nem tud nyújtani. (Más kérdés, hogy más meg igen.) Megtanult harcolni, japánul beszélni, törekedett levetkőzni az előző filmjeiből ráragadt gesztusokat, csibészes, szépfiús mosolyát és kidagadó erei, legördülő könnycseppjei hitelesnek tűntek.

Mint olyan sok más filmben - s erre ebben a témában a Gladiátor a legjobb példa- a két főszereplő játéka kitűnő kölcsönhatásban van, gerjesztik egymást, hogy minél többet tudjanak kihozni magukból. Így van ez ebben a filmben is, ahol Ken Watanabe profizmusa tagadhatatlan. Az igen megérdemelten Oscar-jelölést kapó mellékszereplő félelmetesen alakítja az erkölcsi fölényben lévő maroknyi, s minden ízében a hagyományt,a becsületet képviselő szamurájsereg vezérét. (Persze itt mindenki hős, ami azért történelmileg nem teljesen hiteles.)

A tipikus amerikai fogások fellelhetőek itt is: úgy mint a enyhe nyári esti verandás összeborulás, és a végtelen hősiesség az utolsó kockákon, amikor a kivont karddal vágtató, több sebből vérző szamurájok szembeszállnak az ágyúkkal.

Abban, hogy Algren kapitány túléli, s hogy visszatér a kedveséhez, abban biztos voltam. Akármennyire is kiszámíthatóak a fordulatok, akármennyire is hatásvadász, ám zseniális Hans Zimmer zenéje, azért az a kis rossz érzés csak nem akart elmúlni, miután kiléptem a moziból. S még sokáig bennem maradt, ami kevés filmmel van így.


 

2004. március 9.